A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-05-12 / 19. szám
Zs. Nagy Lajos Apóm keilen« Derékbatört szekér vagyok a vasalásom sem ragyog nem ragyognak a rossz vasak a szekér többé nem halad. Űtfélre lökve, bombaverten heverészek e hig ligetben. Apám, a kovács kellene, ki újra megteremtene. Tavass Szavadra már figyelnek rendőrei a csendnek. A város újra ébred, mert tündököl a térded. A visszaszálló fecskék bánatod megkeresték. Fölötted árnyak égnek s a homlokodhoz érnek. Magad vagy mint a tétlen fenyő a téli szélben. II. Körötted vad tavasz van: virágsörényű vadkan. A tavaszi mezőknek zöld agyarai nőttek. Az erdőben zsiványok: elbujdosó virágok. III. Lebegsz most forró fényben: tündér az én mesémben. Azt várom, hogy e pár dal bekerítsen varázzsal és szárnyald leszegvén a tenyerembe essél. Akkor tán nőve nőttön a városi tetőkön úgy lépnék én is által, mint tavaszi madárdal. Z. Mináčovi felvétele Jaroslav Zýka a fiú A hatalmas kosárban még vagy harminc hal maradt. Nehezen lélegzettek szélesre nyitott kopoltyúikkal, némelyik időnként meglódult, mintha csak helyzetét akarná megváltoztatni, aztán megint az oldalára billent s tehetetlenül fekve maradt. Rung Saeng avatott szemmel nézte a halakat, felkapott két terjedelmes, bambuszrúdon függő faedényt s a néhány lépésnyire lévő, sötétzöld vízzel teli tartályhoz ment. Az edényeket a felszín alá nyomta, vizet merített s minden izmát megfeszítve cipelte a kosárig a teli vödröket. Az egyik vödör vizet a halakra zúdította s megint kezébe vette hosszú kifent kését. Aztán egy vizes vászondarabot fogott, megragadta s maga elé tette az egyik sikamlós halat a fatáblára, amely mellett egy kis széken ült. Nagyot sújtott a késsel, lemetszette a hal fejét, s egy darabig a vászonban tartotta a vergődő testet. Aztán néhány gyakorlott fogással kitépte a hal belső részeit s egy távolabb álló edénybe dobta. Farkánál fogva megragadta a halat s egyetlen hosszú vágással leválasztotta előbb az egyik, majd a másik felét a gerincről, miután lenyúzta a hal finom pikkelyes bőrét. Végül mindkét felét egy zsinórra fűzte s a többihez tolta száradni: Egy apró edényből sót markolt s besózta a zsinóron függő halrészeket. Közben az atyai ház kertjének banánfál mögött pirosló látóhatárt kémlelte. Tudta, hogy mire a nap lenyugszik, megérkezik az apja, s akkorra be kell fejeznie a halak előkészítését. Rung Saeng nem számlálta a halakat, csak a napnyugtát figyelte. Szeretett volna időben elkészülni, hogy hazatérhessen s leülhessen a kicsi veranda sarkán. Aztán megmosakszik s lepihen a faház bejárata előtti kicsi fekhelyén. Teljesen meg volt elégedve azzal, hogy kinn alhat, mert késő este kellemes szellő fúj, s kint hűvösebb van, mint odabenn. Az apja késő este járt haza, olykor idegen férfiakkal. Nagyon zajosak voltak, hangosan beszélgettek, de Rung Saeng már megszokta a zajban is az alvást. Nagyon fáradt volt már, mikor heverőjére lepihent, noha korához képest elég erős volt. Délelőttönként néha, amikor találkozott a környék ismerős gyerekeivel, összemérte velük erejét és ügyességét kókusz-pálmákra való kúszásban vagy halaskosarak cipelésében. Tízéves lehetett, ám ezt nem tudta bizonyosan. Emlékezett rá, hogy anyja valamikor régen néhány hónapig egy távoli iskolába vezette. Aztán már nem vezette sehova, eltűnt az apja házából, azóta szinte egészen el is felejtette már, csak apjának és neki enni adó nővérének-jelenlétét tudatosította, Sokáig közösen aludtak nővérével a lakás két helyiségének egyikében. Csak nemrégen történt, hogy apja kiparancsolta az ő fekhelyét a verandára ... Rung Saeng nem értette, miért sír azóta olyan gyakran a nővére, főleg olyankor, ha apja valami ismerősét hozza a házhoz. <3 jól érezte magát a faverandán, tudta, hogy este, amikor elkészül a halakkal, vacsorát kap s másnap egy kicsit futkározhat majd a tengerparton. Izgalommal várta a napot, amikor majd ő is kimehet a tengerre az apjával halászni, s azon igyekezett, hogy akkorra minél erősebb legyen. Csodálkozott rajta, hogy nővére fél az apjuktól, s hogy nem szereti apjuk ismerőseit sem, akik pedig olykor, amikor megérkeztek, vagy amikor távoztak, pénzt adtak az apjuknak. — Rung Saeng — mondotta neki pár nappal ezelőtt a nővére —, ha tudnád — és sírni kezdett, aztán azt mondotta, hogy szeretne meghalni, Rung Saeng pedig nem tudta bizonyosan, hogy megértette-e őt. Erről gondolkodott akkor is, amikor szárításra készítette elő a halakat, de nem jött ró, mi lehet nővére sírásának az oka. Rung Saeng szerette a tengert, a halászhálók s a frissen felrakott halak illatút, s csodálkozott a nővérén, aki ahelyett, hogy a hazatérő bárkákat lesné, szomorúan elvonul a szobájába és sir, amikor apjuknak és neki vacsorát készít. Hisz a haltisztftás, Rung Saeng szerint, sokkal megerőltetőbb munka volt, mint az ételkészítés. Rung Saeng büszke volt rá, hogy 6 egyesegyedül több halat képes feldolgozni egy nap alatt, mint nálánál idősebb nővére vagy kortársainak bármelyike, s elégedett volt önmagával. Olykor, ha kevés zsákmánnyal tért meg az apja, pénzt adott neki s egy üres üveget. A közeli boltba küldte, hogy telitöltesse az üveget, úgy hozza vissza, amit aztán az apja egyesegyedül fogyaszt el az este folyamán. A nővére mindig reszketni kezdett, amikor apjuk az üveget kidugaszolta, Rung Saeng ezen is csodálkozott. Hisz az csak természetes, hogy amikor rossz volt a fogás, apónak igyekeznie kellett elfelejteni a gondját. Különben is, ha kiitta a palack tartalmát, rendszerint elaludt s nem verte a gyerekeit, mint ahogy hasonló helyzetben számos apa tette volna. Az meg, hogy néhányszor megsuhintotta nővérét egy erős kötéllel, amilyennel a bárkákat szokták kikötni, az csak azért volt, mert a nővére elfelejtette Őt felkelteni plrkadás előtt. Rung Saeng ezt is egészen természetesnek tartotta, hisz a halászat kora reggel a legeredményesebb. Épp úgy világos volt számára, hogy olyankor, ha rossz volt a fogás, néhány gazdagabb férfit kell a házhoz hoznia apónak, akik hajlandók neki pénzt adni azért, hogy Rung Saeng nővérével elszórakozhatnak. Hisz némelyikük még ruhára való anyagot is hozott, s abból egyet apa még meg is hagyott a nővérének. A többit eladta, s ez is helyes cselekedet volt, mert nővérének, aki alig járt ki s a nap nagy részében elgyötörtén bámult maga elé s mókvirág-csokrokat kötött, nem volt annyi ruhaanyagra szüksége. Rung Saeng nem is értette egészen, mit tudnak a férfiak szórakozni egy ilyen siránkozó és szótlan teremtéssel. Rung Saeng voltaképpen semmit sem érzett a nővére iránt. Kissé feleslegesnek tartotta őt, s gyakran gondolt arra, hogy apjuk hozhatna valami asszonyt a házhoz, aki főzne és mosna, mint a nővére, emellett még apának is segítene, s elbeszélgetne Rung Saenggel is. Apa is vidámabb lenne talán, nem volna vele annyi gondja, mint a nővérével. Rung Saeng gyakran gondolt arra, hogy milyen szép is lenne mindez. Megszokta az egyedüllétet s örömét lelte abban, hogy nagyobb hasznát veszik a munkában, mint a hozzá hasonló fiúknak. Amikor egyedül volt, elképzelte, milyen is lesz az, ha kimegy apával a tengerre halászni, utánozta az ő mozdulatait, képzeletben küszködött a vitorlával s felvonszolta a bárkát, jobban mondva a csónakot az öböl partjára. Levágta az utolsó hal fejét is, letisztogatta, meghámozta, s a húsdarabokat egy zsinórra kötözte. Éppen sózni kezdte, amikor észrevette apja közelgő bárkáját. Felment hót a lépcsőkön a veranda sarkában lévő helyére. Nemsokára megjelent apa is egy idegen férfival. Rung Saeng kivette a beszédjükből, hogy gyönge a fogás, s apa elégedetlen. Az idegen férfi csitította őt s néhány pénzdarabot nyomott a markába. Apa elfogadta a pénzt s hívta a lányát, hogy jöjjön, üdvözölje a vendéget. De nővére a megismételt hívásra sem válaszolt s úgy tetszett, belülről rátolta az ajtóra a primitív reteszt. Apa megemelte a hangját s dörömbölni kezdett az ajtón. Aztán még jobban nekibőszült, vóllával benyomta az ajtót, s hallani lehetett, hogy a nővére sír, apa ordít, s hogy kiabálni kezd az idegen férfi is, aztán elmegy, de apának előbb vissza kell adnia a pénzt. Apa felemelte az erős kötelet s ütni kezdte a nővérét olyan sokáig, míg csak észre nem lehetett venni a lihegésén, hogy belefáradt. Amikor Rung Saeng visszatért, apa fáradtan és haragosan ült az asztal mellett, kurta pipájából azt a dohányt szívta, aminek az illata olyan különös s amelyet csak ritkán szívott, leginkább olyankor, ha nagyon fel volt bőszülve. Rung Saeng sajnálta őt, mert tudta, hogy amikor ilyen dohányt szív s amikor leissza magát, nem képes virradat előtt felébredni, nem indul el időben, megint rossz fogása lesz, s holnap még nagyobb lesz a haragja. Ezen töprengett, amikor ismét visszafeküdt a veranda sarkában levő fekhelyére, s hallgatta, hogy sír egy ideig a nővére a szomszéd szobában, míg el nem alszik. Hallotta azt is, hogy apja újra tölt az üvegből s időnként érthetetlenül beszélget magában, s Rung Saeng kezdte nagyon sajnálni az apját. Nem értette, hogyan viselkedhet ilyen furcsán a nővére s miért beszél folyton arról, hogy meg akar halni. Egy ideig a sötétbe bámult, a látóhatárt, a tengerpartot nézte s félni kezdett. Ha megtörténne, hogy apa elmenne hazulról, mert itt nehéz napi munkája utón nem talál nyugalmat, valószínű, hogy belőle soha nem lenne halász, még ha felnő, akkor sem. Ült a fekhelyén s nem tudta, hogyan segíthetne az apjának. Nem értett semmi máshoz, mint a halak tisztításához és szárításához. Igaz, hogy nagyon ügyes volt, ügyesebb, mint a korabeli fiúk. S erősebb is, mint azok. Képes egyetlen vágással leválasztani a húst a halgerincről. Képzeletben ismételgette a napjában annyiszor gyakorolt mechanikus mozdulatokat a hatalmas késsel, amely most is ott csillog az üres halaskosór mellett s innen, a verandán lévő fekhelyéről is látja. Szüntelenül azt figyelte feszülten, érezte a halak meg a tenger szagát s arra gondolt, kimehet-e majd egyszer apával a tengerre halászni. Sokáig töprengett arra várva, hogy a házban s a környéken elcsendesedjen minden s hogy a horizonton csak a banánfa sötét sziluettje legyen látható. Aztán óvatosan felkelt fekhelyéről, s halkan elindult a falépcsőn lefelé. Fordította CSELÉNYI LÁSZLÓ
