A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-28 / 17. szám
: n 1 ■ 7 v ; * Százötven évvel ezelőtt született Janko Kráľ, a szlovák nép forradalmi gondolkodású költője. Költészete a szlovák népdalok, főleg a balladák hatására alakult ki, s nagy hatással volt a szlovák irodalomra. * ■ virág Janko Kráľ Tavaszból az őszbe, didergő télbe, átültették a virágot, jaj hogy borzong félve. Anyám, édesanyám! ösvény száz is vezet — semhogy özvegy férjnek adnál, ne adjál senkinek. Inkább mindhalálig seprem a szobákat, semhogy uram ablakából szidjam a szolgákat. Inkább libát hajtok legelni a rétre, semhogy bajsza, rút szakálla sima arcom sértse. Sírhatsz, rlmánkodhatsz — borsót szórsz a falra, ifjú szíved panaszait senki meg nem hallja. Üde zöld koszorúm, talán úgy loptalak, a fürge Vág dobta reám, vagy égi madarak? Libákat terelve találtam az úton? Talán azért szerettelek, hogy tüzem kihunyjon? Kutya kerget rókát, a falun áthatja — lakodalmas vidám népnek nyissál kaput, gazda! Mért vagy oly szomorú? — anya kérdi lányát: kapu előtt a vendégek a násztáncot járják. Jaj, anyám! Nem bánom az én ifjúságom, csak sajnálom öregséged, gondjaid sajnálom. A magam világát nem siratom régen, azon sírok, mivé leszek az anyám szemében. Jaj, mit tettél velem, sorsom lett a bánat: zöld koszorúm nézted volna, ne a meszelt házat. Tavaszból az őszbe, didergő télbe, átültették a virágot, jaj, hogy senyved félve. Napfényről került át árnyékba, hidegbe, fájó szívvel, dermedt testtel néz a zöld ligetre. Hasztalan sóvárog, a vágytól eleped: Minden ember boldog, vidám, csak én nem lehetek! Anyám, édesanyám, ne vedd a szívedre, hogy ily mélyen alszom sírba ifjan eltemetve. Ne vedd a szívedre, másképp nem lehetett, fekete föld hűsíti már fiatal szivemet. Nem te vagy az oka, javamat akartad: sorsunk ellen senki fia balzsamot nem adhat. Tóth Tibor fordítása Mintha megérezték volna, hogy nem illik zavarni a természet újjászületésének pillanatait. A park látogatóira álmatag, bágyadt nyugalom települt. Kivételt csak az a csinos, magas, fekete fiú képezett, aki leplezetlen nyugtalansággal minduntalan kárórájára és a park bejárata felé tekingetett, arrafelé, ahol én is ültem. A békés csendet szinte csak ő zavarta, árasztva a feszültséget minden mozdulatával. Hm. Szóval szerelem. Hát persze. Idegessége az idő múlásával csak fokozódott. Kaján kárörömmel ilyeneket gondoltam: Ügy kell neked! Miközben jóleső nyugalommal fordított'am arcom a nap felé. Szerencsétlen flótás vagy, mit sem érzel ebből a csodálatosan békés tavaszi melegségből, csak a nyugtalanságot. Mintha megérezte volna gondolataimat, kis idő múltán hirtelen felugrott és elszánt, sötét arccal, gyors léptekkel igyekezett kifelé a parkból, s ekkor felbukkant a kislány. Futva érkezett. Mindketten lihegve, nem messze tőlem találkoztak össze. A lány hosszú fekete haját borzolta a szél. A haja volt a legszebb. Ügy csillogott, mint szeme az ijedtségtől, mert a fiú tekintete nem ígért megbocsátást. Még jó ideig álltak szótlanul egymással szemben. A lány szólalt meg először. — Elkéstem, de... I — Nincs de, ez csak azt jelenti... — Nem, nem, hiszen én téged, tudod ... — Nem, nem érzem ... ' — Ha nem érzed, akkor te sem ... • — Vége! — Vége? — Te akarod! — Te akarod! Elfordultak egymástól. A kislány fehér arccal, a fiú sötét tekintettel. A fiú kifelé indult a parkból, a lány néhány lépést tett befelé, és letörten állt meg a virágait ontó, napszínű aranyeső-bokof mögött. A fiú elszántan távolodó léptei azonban egyre lassúbbak lettek. A lánynak remegett a válla, látszott, hogy sír. A fiú már a kijáratnál volt, amikor tétován mégiscsak visszanézett. Hirtelen úgy éreztem, ha nem tér vissza, azonnal fázni kezdek. Behunytam a szemem és önuralmat erőszakolva magamra, lassan számoltam ötvenig. Egy, kettő, három, négy... ötven!... Amikor kinyitottam, a fiú nem volt a bejáratnál. Ügy álltak ott egymás mellett a tavaszban, az aranyeső-bokor mögött, hogy szinte láttam, amikor a szemükben égő haraglámpák szikrái kihunytak. S a nyugtalannak vélt fiú olyan megbékélten simogatta a lány csillogó haját, mint a felettük bólogató aranysárga ágakat a langyos szél. Még akkor is ott álltak, egymásra borulva, amikor kifelé sietve a parkból rájöttem, hogy a tavasz melegét mégiscsak ők érzik igazán. T. KASZA IDA Tavaszi etűdök A kisvárosi park már nem volt barna, de még teljesen zöld sem. A helyenként kibukkanó aranysárga koratavaszi virágfoltok jelezték, hogy feszülő bimbóházából hamarosan kibuggyan már az egész természet, kitöltve az üresei, zölddel és tarkával színezve a föld barna testét. Melegen sütött a nap, enyhén langyosan fújt a szél. Még csak néhány idős néni üldögélt az üde zöldre festett padokon. A csúzdánál egy rendőr és egy civilruhás férfi ágált néhány percig, majd elmentek. Legtöbben persze a gyerekek. voltak, de furcsa módon ők sem zajongtak. V. Pfibyl felvétele hét.13
