A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-04-28 / 17. szám

9.

Szabad kezével vakon tapogatózik a víztükör alatt, beleütközik valamibe, megszorítja és húzza, már tudja, hogy Sylva kezét tartja legalább az ujjánál fogva, megfeszített erővel húzza, érzi, amint a tehetetlen test az élet legkisebb jele nélkül vonszoltatja magát, fején a tapadó haj szőke sisakjával egy pillanatra felbukkan a vízből Sylva tarkója, de egy újabb hullám megrántja a csónakot, Sylva keze kicsúszik Martina görcsösen összeszorított kezéből, csak valami apró, kemény tárgy marad az ujjai között...

A hullámverésben beállt a szokott szabályos szünet. Martina kihasználja. Elereszti a csónak peremét, fejvesztetten úszkál a felborult Auróra körül, és kezével-lábával tapogatózik a víz felszíne alatt. De nem bírja sokáig, szíve jéggé dermed, szeme előtt színes kör forog. Ájultéban két kézzel megkapaszkodik a csónakban, újabb fenyegető hullámok zúdulnak feléje, iszonyatos erővel előrevetik, meglátja a sziklát.. . Amellett akartak áthajózni. Csak idejében elérje!

Minden erejét összeszedve úszik a vízből kimeredő szikla felé. A hullámok viszik, segítik. Nem bánja, hogy a tenger alatti éles szirtek felsebzik a térdét, csípőjét, görcsösen kapaszkodik a nyálkás, sima sziklába, egy újabb hullám odalapítja, fájdalmában elakad a lélegzete, de kitart, a halálfélelem megtízszerezi erejét. Felkapaszkodik a szikla tetejére, hogy kikerüljön a hullámok hatótávolságából, a hullámverés váltakozva piroslik, zöldell, kéklik, körülötte, de hirtelen elfeketedik, Martina már nem lát semmit.

Felnyitotta szemét, első kábult pillantása ragyogó fehérségbe merül, mint egy puha felhőbe. Mennyezet. Szeme lejjebb siklik, megmozdítja fejét. Falak, ágy, minden tárgy fehér és barátságos, a fehérre lakkozott ablakrámában a nyári nap világít.

Egy darabig még az eszméletlenség és a valóság határán támolyog s a valóságot nem tudja megkülönböztetni az álomtól. Térdébe és csípőjébe égető fájdalom hasít. Valami erősen szorítja ott. Lehunyja szemét, keze tapogatózva útnak indul. Kötést tapint. Valami zörren mellette.

— Me voilá, madame... le vieux Pauliac. Regardez done, madame ...

Igen, most látja. Lám, az öreg Pauliac sűrűn barázdált, széltől naptól cserzett, borostás arca is kedves, barátságos.

Hát persze! Egyszerre minden megvilágosodott előtte. Halványan elmosolyodik, és franciául megismétli kérdését.-Valaki más, tetőtől talpig fehérbe öltözve, egy pohár meleg tejet ad neki. Martina mohón felhajtja, boldog megkönnyebülés árad el benne. Csak ez az égető fájdalom ... talán jód lesz, gondolja és megpróbál kinyújtózni. Sikerül.

— Háľistennek már jobban van, madame, ugye?

Miért szólít ez az ember most egyszerre madamenak? — gondolja bágyadtan Martina. Üjra mosolyogni próbál, és halkan súgja:

— Merd.

Súlyos szemhéja ismét lecsukódik. A fehér világ eltűnt. A ráboruló sötétségben fénylő harang himbálózik előtte, kongása valóságos hangvirággá fokozódva egyre erősebben zúgja: „Ma-dame, ma-dame“.

Martina felriad és rémülten felemelkedik az ágyban. Iszonyatos hullámok, felborult csónak, Sylva jajkiáltása, tarkója, a fejére tapadó hajsisak... egyszerre minden felbukkan az emlékezetében, szeme előtt kibontakozik az átélt szerencsétlenség képe. Felsikolt.

— A testvérem! Mi van a testvéremmel?

Jól tudja, mi lesz a válasz, szíve mélyén mégis mozdul valami halvány, dőre remény.

12 hot

A magas, csontos ápolónő fehér köpenyben, fején a hagyományos bretoni főkötővel gyorsan az ágyá-hoz lép. Halkan mormolja széles sárga fogai közt:

— Madame már jobban van, de nem szabad, hogy felizgassa magát, megtettek mindent, ami emberileg lehetséges volt, Pauliac úr is segített ...

— Elpusztult, ugye? — szakítja félbe Martina türelmetlenül, és görcsösen összekulcsolja kezét. Ez a mozdulat szeme magasságába emeli egymásba fonódott ujjait. Az arany karikagyűrű fénye úgy éri, mint a lecsapódó villám. Nem is hallja az ápolónő válaszát, visszahanyatlik a párnára, minden vére a fejébe tódul, és nyomban rá lefut a szívére. Mintegy álomban, szaladó léptek dobogását hallja, fejére valami nedves hidegség borul, érzi a szalmiákszesz átható szagát, csukott érzékei kinyílnak, mint egy felcsapódott ablak, de Martina ennek nem adja semmi jelét. Továbbra is mozdulatlanul csukott szemmel fekszik.

Tehát ezért szólítják valamennyien madame-nak! Ezért. De hogy került a gyűrű az ujjára? Ki húzta rá? ö maga? Vagy talán a régi vágyakozása Sylva boldogsága után? És mikor? Hiábavaló erőlködés! Fejében csak ólmos köd gomolyog, határozatlan emlékek zűrzavara, valami távoli, homályos érzés: ökölbe szorított kezében görcsösen tartja a kemény fémkarikát. Ó, mindez milyen döbbenetes, milyen iszonyatos és ... milyen csábító! A felvillanó fény kialudt, lázas agyában megint csak felhők röpülnek, gomolyognak fantasztikus alakzatokban, formát változtatnak, szétfolynak és újra összetömörülnek, Martina keze idegesen markolja a takarót, mintha testét mentené, nfehogy a szerencsétlenség forrongó katlanába zuhanjon. Balkarján hűvös érintés, benzinszag, valami fájdalmasan a bőrébe szúr. Meg kellene mondani nekik, hogy Sylva megsebesült, és tulajdonképpen megmenthette volna, ha ... de honnan vegye az erőt, hogy kimondja, amit látott és átélt?

Azonnal fel kell kelnie, hogy megmutassa nekik a helyet... itt keressék ... itt... meg is találják maid Martinát, a halott Martinát... már egészen biztos halott... és vele együtt meghalt minden egyéb... de miért nem mennek, miért nem keresik? ... Odaadja nekik a gyűrűt, húzzák az újjára ... akkor biztosan feltámad és megmondja nekik: Sylva vagyok ... nehogy tévedés történjen ... Sylva pedig Martina ... valójában kezdettől fogva így volt... írás és fej, mindez a véletlen tévedése ... a véletlen hazudik, nem ő ... megmondja nekik... ó, az az álom!

... Sylva lányszobájuk ajtajának támaszkodva rrjeséli... hogy is mondta? ... „Csak egyikünk ült a csónakban, kettőnk közül csak egy, és nem tudtam felismerni melyikünk ...“

Szeme lassan újra befogadja a fehér kórházi szobát. Ágy mellett zavartan összeráncolt arccal az öreg Pauliac ül, és izgatottan beszél az ápolónővel. Mihelyt észrevették, hogy felébredt, mindketten azonnal elhallgattak. Pauliac erőltetett mosollyal fordult oda hozzá:

— Tudja, madame, hogy teljes két óra hosszat aludt?

Martina csakugyan jobban érzi magát, lénye gyökeréig felfrissült. Könyökére támaszkodva félig felemelkedett az ágyban.

— Nincs már semmi bajom. De, Pauliac úr, mondja, mi történt a nővéremmel.

Az öreg ijedt pillantást vált az ápolónővel.

— Hát az igazat megvallva, mi sem loptuk azalatt az időt, madame.

— Megtalálták? öt is megtalálták, mint engem?

Még egyszer felpislákol benne a dőre remény, akár az olajmaradékban a kanóc.

Pauliac zavartan vakargatja a fejét.

— Hm, madame — szólalt meg végül —, ez kész szerencsétlenség. Mégsem lett volna szabad elengednem magukat, de azt gondoltam: maga olyan bátor, ügyes nő, született tengerészkadét, a testvére is jól értett a vitorlázáshoz... Még szerencse, hogy távcsővel néztem maguk után. Mikor a vitorlásuk eltűnt, nem volt maradásom ... bizony utolsó percben értem oda, ez a szerencséje, madame, épp csak hogy függött azon a sziklán.

Kitért az egyenes válasz elől, de végeredményben az is válasz! Martina mintegy támaszt keresve visszahanyatlott a párnára, és mialatt a szószátyár <jreg beszél, beszél, csak azért, hogy semmit se kelljen mondania, valami fellázad benne és kiáltani készül: „Tévednek, nem vagyok Sylva. Hallják? Nem vagyok Sylva!“

De a szó nem képes áttörni görcsösen összeszorított fogai gátját.

Másnap felkelt, hogy elhagyja a kórházat. Nincs értelme, hogy ezeket az embereket felvilágosítsam tévedésükről, gondolta. Egy óra múlva visszatérek La Baule-ba, ha megtalálják Sylva holttestét, átszállíttatom Bécsbe, és kész. Hogy Pauliac vagy az ápolónő kinek tart, az igazán lényegtelen. Úgysem találkozom velük többé az életben.

De mikor ruhája után nyúlt, amelyett időközben' a La Baule-i penzióból küldtek neki, elhűlt benne a vér. Kinek a ruhája ez... az övé vagy a Sylváé? Óvatosan körülnézett és lopva megszagolta. Sylva illata! Hát persze! Nem küldhették neki Martina ruháját, ha egyszer Sylvának tartják.

Hideg és meleg borzongás futkosott rajta váltakozva. Sokáig habozott, mielőtt rászánta magát, hogy felvegye Sylva ruháját. De hiszen az csak rövid időre szól! Ha La Baule-ból elutazik...

A tükör előtt fejére tette Sylva kalapját és fürkésző pillantással nézte magát. Még nagyon sápadt, jobb vállán a kivágás félig felfedi az éles szikla karmolásának nyomát. De Sylva ruhája kitűnően illik neki, az kétségtelen, villant át az agyán.

Az ápolónő épp akkor lépett be a szobába. Martina borravalót adott neki a pénzből, amit madame Charpy küldött neki a ruhával együtt. Az ápolónő a pénzt elfogadta és megkérte, hogy jöjjön vele az irodába. Hát persze, fizetni kell, gondolta Martina. Ez rendben van, madame Charpy előrelátása helyesnek bizonyult. Az öreg Pauliacot is megjutalmazom, jutott eszébe, miközben a fehérre lakkozott, hosszú folyosón áthaladt, hiszen megmentette az életemet.

Az irodában egy körszakállas, idős hivatalnok ült a fényezett, fekete asztal mögött. Tiszteletteljesen felállva üdvözölte Martinát. Az Osztrák-magyar bank elnökének a lánya ... ez a cím még az európai szárazföld legnyugatibb félszigetén hivataloskodó kisembernek is imponált.

— Maturin vagyok, a kórház igazgatója — mutatkozott be.

Martina szótlan főbólintással válaszolt. Minek mutatkozzon be ő is. Fölösleges. Legalább ezt az öreget megkíméli kényszerhazugságától.

— Foglaljon helyet, madame — folytatta az igazgató előzékenyen egy székre mutatva.

Martina leült. Maturin orrára csíptette fekete zsinóron függő arany evikkerét, fontoskodva belenézett az asztalán szétrakott iratokba, majd az asztal fölött összekulcsolta fekete szőrzettel benőtt kezét, és szertartásosan mondta:

— Sajnálom, madame, határtalanul sajnálom, hogy még egyszer terhelnem kell ezzel a szomorú és végtelenül sajnálatos üggyel. Ha tőlem függne, beérném az aláírásával... kék szvetter és fehér strandnadrág, így mondta, ugye? De a parti rendőrség, sajnos, szőrszálhasogató ...

— Miről van szó, uram? — szakította félbe Martina. A kertelés türelmetlenné tette.

Az igazgató lágyan nézett rá.

— Ma hajnalban megtalálták nővére holttestét, és a partmelléki rendőrállomás megkért, hogy ... hogy vezessük el önt a hullaházba. Meg kell állapítania a holttest személyazonosságát, ez feltétlenül szükséges.

Martina összerezzent, érezte, hogy arcából leszáll a vér. De azonnal visszanyerte önuralmát és eltolta Maturin úr kezét, aki aggódva hajolt föléje egy pohár vízzel.

— Köszönöm, uram, nem szükséges, már jól vagyok. Ez csak... — Szorongva nézett Maturinra, de a kórházigazgató körszakállas arca csupán élénk együttérzést fejezett ki.

(Folytatjuk)