A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-04-28 / 17. szám

9. Szabad kezével vakon tapogatózik a víztükör alatt, beleütközik valami­be, megszorítja és húzza, már tudja, hogy Sylva kezét tartja legalább az ujjánál fogva, megfeszített erővel húzza, érzi, amint a tehetetlen test az élet legkisebb jele nélkül vonszol­­tatja magát, fején a tapadó haj sző­ke sisakjával egy pillanatra felbuk­kan a vízből Sylva tarkója, de egy újabb hullám megrántja a csónakot, Sylva keze kicsúszik Martina gör­csösen összeszorított kezéből, csak valami apró, kemény tárgy marad az ujjai között... A hullámverésben beállt a szokott szabályos szünet. Martina kihasznál­ja. Elereszti a csónak peremét, fej­vesztetten úszkál a felborult Auróra körül, és kezével-lábával tapogató­zik a víz felszíne alatt. De nem bírja sokáig, szíve jéggé dermed, szeme előtt színes kör forog. Ájultéban két kézzel megkapaszkodik a csónakban, újabb fenyegető hullámok zúdulnak feléje, iszonyatos erővel előrevetik, meglátja a sziklát.. . Amellett akar­tak áthajózni. Csak idejében elérje! Minden erejét összeszedve úszik a vízből kimeredő szikla felé. A hullá­mok viszik, segítik. Nem bánja, hogy a tenger alatti éles szirtek felsebzik a térdét, csípőjét, görcsösen kapasz­kodik a nyálkás, sima sziklába, egy újabb hullám odalapítja, fájdalmá­ban elakad a lélegzete, de kitart, a halálfélelem megtízszerezi erejét. Felkapaszkodik a szikla tetejére, hogy kikerüljön a hullámok hatótá­volságából, a hullámverés váltakoz­va piroslik, zöldell, kéklik, körülöt­te, de hirtelen elfeketedik, Martina már nem lát semmit. Felnyitotta szemét, első kábult pil­lantása ragyogó fehérségbe merül, mint egy puha felhőbe. Mennyezet. Szeme lejjebb siklik, megmozdítja fejét. Falak, ágy, minden tárgy fe­hér és barátságos, a fehérre lakko­zott ablakrámában a nyári nap vi­lágít. Egy darabig még az eszméletlen­ség és a valóság határán támolyog s a valóságot nem tudja megkülön­böztetni az álomtól. Térdébe és csí­pőjébe égető fájdalom hasít. Valami erősen szorítja ott. Lehunyja szemét, keze tapogatózva útnak indul. Kö­tést tapint. Valami zörren mellette. — Me voilá, madame... le vieux Pauliac. Regardez done, madame ... Igen, most látja. Lám, az öreg Pauliac sűrűn barázdált, széltől nap­tól cserzett, borostás arca is kedves, barátságos. Hát persze! Egyszerre minden megvilágosodott előtte. Halványan elmosolyodik, és franciául megismét­li kérdését.-Valaki más, tetőtől tal­pig fehérbe öltözve, egy pohár meleg tejet ad neki. Martina mohón fel­hajtja, boldog megkönnyebülés árad el benne. Csak ez az égető fájda­lom ... talán jód lesz, gondolja és megpróbál kinyújtózni. Sikerül. — Háľistennek már jobban van, madame, ugye? Miért szólít ez az ember most egy­szerre madamenak? — gondolja bá­gyadtan Martina. Üjra mosolyogni próbál, és halkan súgja: — Merd. Súlyos szemhéja ismét lecsukódik. A fehér világ eltűnt. A ráboruló sö­tétségben fénylő harang himbáló­zik előtte, kongása valóságos hang­virággá fokozódva egyre erősebben zúgja: „Ma-dame, ma-dame“. Martina felriad és rémülten fel­emelkedik az ágyban. Iszonyatos hullámok, felborult csónak, Sylva jajkiáltása, tarkója, a fejére tapadó hajsisak... egyszerre minden fel­bukkan az emlékezetében, szeme előtt kibontakozik az átélt szeren­csétlenség képe. Felsikolt. — A testvérem! Mi van a testvé­remmel? Jól tudja, mi lesz a válasz, szíve mélyén mégis mozdul valami hal­vány, dőre remény. 12 hot A magas, csontos ápolónő fehér köpenyben, fején a hagyományos bretoni főkötővel gyorsan az ágyá-­­hoz lép. Halkan mormolja széles sárga fogai közt: — Madame már jobban van, de nem szabad, hogy felizgassa magát, megtettek mindent, ami emberileg lehetséges volt, Pauliac úr is segí­tett ... — Elpusztult, ugye? — szakítja félbe Martina türelmetlenül, és gör­csösen összekulcsolja kezét. Ez a mozdulat szeme magasságába emeli egymásba fonódott ujjait. Az arany karikagyűrű fénye úgy éri, mint a lecsapódó villám. Nem is hallja az ápolónő válaszát, visszahanyatlik a párnára, minden vére a fejébe tódul, és nyomban rá lefut a szívére. Mint­egy álomban, szaladó léptek dobo­gását hallja, fejére valami nedves hidegség borul, érzi a szalmiákszesz átható szagát, csukott érzékei kinyíl­nak, mint egy felcsapódott ablak, de Martina ennek nem adja semmi je­lét. Továbbra is mozdulatlanul csu­kott szemmel fekszik. Tehát ezért szólítják valamennyien madame-nak! Ezért. De hogy került a gyűrű az ujjára? Ki húzta rá? ö maga? Vagy talán a régi vágyako­zása Sylva boldogsága után? És mi­kor? Hiábavaló erőlködés! Fejében csak ólmos köd gomolyog, határozat­lan emlékek zűrzavara, valami tá­voli, homályos érzés: ökölbe szorított kezében görcsösen tartja a kemény fémkarikát. Ó, mindez milyen döb­benetes, milyen iszonyatos és ... mi­lyen csábító! A felvillanó fény ki­aludt, lázas agyában megint csak felhők röpülnek, gomolyognak fan­tasztikus alakzatokban, formát vál­toztatnak, szétfolynak és újra össze­tömörülnek, Martina keze idegesen markolja a takarót, mintha testét mentené, nfehogy a szerencsétlenség forrongó katlanába zuhanjon. Bal­karján hűvös érintés, benzinszag, va­lami fájdalmasan a bőrébe szúr. Meg kellene mondani nekik, hogy Sylva megsebesült, és tulajdonképpen meg­menthette volna, ha ... de honnan vegye az erőt, hogy kimondja, amit látott és átélt? Azonnal fel kell kelnie, hogy meg­mutassa nekik a helyet... itt keres­sék ... itt... meg is találják maid Martinát, a halott Martinát... már egészen biztos halott... és vele együtt meghalt minden egyéb... de miért nem mennek, miért nem ke­resik? ... Odaadja nekik a gyűrűt, húzzák az újjára ... akkor biztosan feltámad és megmondja nekik: Syl­va vagyok ... nehogy tévedés történ­jen ... Sylva pedig Martina ... való­jában kezdettől fogva így volt... írás és fej, mindez a véletlen téve­dése ... a véletlen hazudik, nem ő ... megmondja nekik... ó, az az álom! ... Sylva lányszobájuk ajtajának tá­maszkodva rrjeséli... hogy is mond­ta? ... „Csak egyikünk ült a csónak­ban, kettőnk közül csak egy, és nem tudtam felismerni melyikünk ...“ Szeme lassan újra befogadja a fe­hér kórházi szobát. Ágy mellett za­vartan összeráncolt arccal az öreg Pauliac ül, és izgatottan beszél az ápolónővel. Mihelyt észrevették, hogy felébredt, mindketten azonnal elhall­gattak. Pauliac erőltetett mosollyal fordult oda hozzá: — Tudja, madame, hogy teljes két óra hosszat aludt? Martina csakugyan jobban érzi magát, lénye gyökeréig felfrissült. Könyökére támaszkodva félig fel­­emelkedett az ágyban. — Nincs már semmi bajom. De, Pauliac úr, mondja, mi történt a nő­véremmel. Az öreg ijedt pillantást vált az ápolónővel. — Hát az igazat megvallva, mi sem loptuk azalatt az időt, madame. — Megtalálták? öt is megtalálták, mint engem? Még egyszer felpislákol benne a dőre remény, akár az olajmaradék­ban a kanóc. Pauliac zavartan vakargatja a fe­jét. — Hm, madame — szólalt meg végül —, ez kész szerencsétlenség. Mégsem lett volna szabad elenged­nem magukat, de azt gondoltam: maga olyan bátor, ügyes nő, szüle­tett tengerészkadét, a testvére is jól értett a vitorlázáshoz... Még sze­rencse, hogy távcsővel néztem ma­guk után. Mikor a vitorlásuk eltűnt, nem volt maradásom ... bizony utol­só percben értem oda, ez a szeren­cséje, madame, épp csak hogy füg­gött azon a sziklán. Kitért az egyenes válasz elől, de végeredményben az is válasz! Mar­tina mintegy támaszt keresve vissza­­hanyatlott a párnára, és mialatt a szószátyár <jreg beszél, beszél, csak azért, hogy semmit se kelljen mon­dania, valami fellázad benne és ki­áltani készül: „Tévednek, nem va­gyok Sylva. Hallják? Nem vagyok Sylva!“ De a szó nem képes áttörni gör­csösen összeszorított fogai gátját. Másnap felkelt, hogy elhagyja a kórházat. Nincs értelme, hogy eze­ket az embereket felvilágosítsam té­vedésükről, gondolta. Egy óra múlva visszatérek La Baule-ba, ha megta­lálják Sylva holttestét, átszállíttatom Bécsbe, és kész. Hogy Pauliac vagy az ápolónő kinek tart, az igazán lényegtelen. Úgysem találkozom ve­lük többé az életben. De mikor ruhája után nyúlt, ame­­lyett időközben' a La Baule-i pen­zióból küldtek neki, elhűlt benne a vér. Kinek a ruhája ez... az övé vagy a Sylváé? Óvatosan körülnézett és lopva megszagolta. Sylva illata! Hát persze! Nem küldhették neki Martina ruháját, ha egyszer Sylvá­­nak tartják. Hideg és meleg borzongás futko­sott rajta váltakozva. Sokáig habo­zott, mielőtt rászánta magát, hogy felvegye Sylva ruháját. De hiszen az csak rövid időre szól! Ha La Bau­­le-ból elutazik... A tükör előtt fejére tette Sylva kalapját és fürkésző pillantással néz­te magát. Még nagyon sápadt, jobb vállán a kivágás félig felfedi az éles szikla karmolásának nyomát. De Syl­va ruhája kitűnően illik neki, az kétségtelen, villant át az agyán. Az ápolónő épp akkor lépett be a szobába. Martina borravalót adott neki a pénzből, amit madame Char­­py küldött neki a ruhával együtt. Az ápolónő a pénzt elfogadta és megkérte, hogy jöjjön vele az iro­dába. Hát persze, fizetni kell, gon­dolta Martina. Ez rendben van, ma­dame Charpy előrelátása helyesnek bizonyult. Az öreg Pauliacot is meg­jutalmazom, jutott eszébe, miközben a fehérre lakkozott, hosszú folyosón áthaladt, hiszen megmentette az éle­temet. Az irodában egy körszakállas, idős hivatalnok ült a fényezett, fekete asztal mögött. Tiszteletteljesen fel­állva üdvözölte Martinát. Az Oszt­rák-magyar bank elnökének a lá­nya ... ez a cím még az európai szá­razföld legnyugatibb félszigetén hi­­vataloskodó kisembernek is impo­nált. — Maturin vagyok, a kórház igaz­gatója — mutatkozott be. Martina szótlan főbólintással vá­laszolt. Minek mutatkozzon be ő is. Fölösleges. Legalább ezt az öreget megkíméli kényszerhazugságától. — Foglaljon helyet, madame — folytatta az igazgató előzékenyen egy székre mutatva. Martina leült. Maturin orrára csíp­­tette fekete zsinóron függő arany evikkerét, fontoskodva belenézett az asztalán szétrakott iratokba, majd az asztal fölött összekulcsolta fekete szőrzettel benőtt kezét, és szertartá­sosan mondta: — Sajnálom, madame, határtala­nul sajnálom, hogy még egyszer ter­helnem kell ezzel a szomorú és vég­telenül sajnálatos üggyel. Ha tőlem függne, beérném az aláírásával... kék szvetter és fehér strandnadrág, így mondta, ugye? De a parti rend­őrség, sajnos, szőrszálhasogató ... — Miről van szó, uram? — szakí­totta félbe Martina. A kertelés tü­relmetlenné tette. Az igazgató lágyan nézett rá. — Ma hajnalban megtalálták nő­vére holttestét, és a partmelléki rendőrállomás megkért, hogy ... hogy vezessük el önt a hullaházba. Meg kell állapítania a holttest személy­­azonosságát, ez feltétlenül szükséges. Martina összerezzent, érezte, hogy arcából leszáll a vér. De azonnal visszanyerte önuralmát és eltolta Ma­turin úr kezét, aki aggódva hajolt föléje egy pohár vízzel. — Köszönöm, uram, nem szüksé­ges, már jól vagyok. Ez csak... — Szorongva nézett Maturinra, de a kórházigazgató körszakállas arca csupán élénk együttérzést fejezett ki. (Folytatjuk)

Next

/
Thumbnails
Contents