A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-28 / 17. szám
A szovjet Irodalomkritika A Szovjetunió Kommunista Pártja XXIV. kongresszusán teljes határozottsággal beszéltek az irodalom és a művészet megnövekvő feladatairól, a szovjet társadalom szellemi életében. „A szovjet irodalom és művészet eredményei kétségtelenül jelentősebbek, fogyatékosságaik könnyebben felszámolhatók lennének — mondotta a kongresszuson Leonyid Brezsnyev, az SZKP főtitkára —, ha az irodalomkritikánk aktívabban síkraszállna a párt irányvonalának megvalósításáért, szigorúbb elvhűséget alkalmazna, összekapcsolná az igényességet a tapintattal, a művészi értékek alkotóihoz való kíméletes viszonnyal." Az SZKP .Központi Bizottságának hozott határozata az irodalmi és művészeti kritikáról szabta meg a Szovjet írószövetség vezetősége közelmúltban lezajlott plenáris ülésének atmoszféráját. A plenáris ülésen V. M. Ozerov tartott főbeszámolót. A vitában a szovjet irodalom mintegy harminc képviselője — kritikus és író — szólalt fel. Alább ismertetjük V. M. Ozerovnak, a Szovjet írószövetség vezetősége titkárának referátumát. Ozerov bevezetőjében azokról a követelményekről beszélt, amelyeket a párt a kritikával szemben támaszt aktívabban, szigorúbb elviséggel kell harcolni a pártvonal megvalósításáért. E szerint az irodalom, a művészet legfőbb feladata a szovjet társadalom kommunista forradalmi eszméinek a terjesztése, harc a reakciós ideológiai felfogások, az idegen esztétikai elméletek ellen. Az irodalmi műveket szembesíteni kell az élettel, harcolni kell a szovjet művészet magas eszmei és esztétikai színvonaláért. Az eszmei művészeti selejt ellen. Megszüntetni a különféle klikkeket, elmélyíteni a művek értékelését, összekapcsolni a szocialista elemzést, az esztétikai igényességet a tehetségek iránt kímélettel. A deheroizálás „elméletének“ csődje A két kongresszus közötti időszak — folytatta Ozerov — a művészeti és esztétikai fejlődés korszaka volt. E fejlődést a szovjet kritika élvonala szívósan támogatta. Ebben az időszakban azonban néhány kritikus és író a deheroizálás elméletét tette magáévá, ezek az életnek főleg árnyoldalait vették észre, nem látják a szovjet emberek hősi munkaeredményeit, erkölcsét. A hősiességet, emberi nagyságot fikciónak, élettelen legendának tartották és csak azokban a művekben találtak erkölcsi értékeket, amelyek hemzsegtek az absztrakt humanista motívumoktól. Cikkek egész sorában állították szembe „a kor igazságával“ a mindennapos tényeket, helyesebben: a jelen központi alakjaiul apró, földhözragadt figurákat neveztek ki. Ozerov ezzel kapcsolatban V. Kargyin és V. Laksin nevét említette. Nemcsak a jelen vált a deheroizációs irányzatok elleni harc arénájává, hanem elsősorban a szovjet társadalom történelme, a Nagy Honvédő Háború. A történelmi igazság rekonstrukciójának leple alatt néhány kritikus igyekezett az írók figyelmét e lsőorban a hibákra, tévedésekre irányítani. Olyanok is akadtak, akik szerettek volna mindent elhallgatni, elsimítani a történelmet. Az alkotó értelmiség egészséges erői elmélyítették a korszak igazságának művészi megismerését — példát találunk erre valamennyi művészeti ágazatban, minden irodalmi műfajban. Ozerov Konsztantyin Szimonov trilógiáját Jurij Bondarev regényeit, Alekszander Csapovszkij, Paul Kuusberk, Boris Polevoj műveit említi. Kritika és a szovjet társadalom eszményei A kritikára teljes mértékben érvényes az SZKP Központi Bizottsága határozatának az a része, amely kimondja: nem elemzi elég mélyen a mai irodalom jelenségeit, tendenciáit és törvényszerűségeit, gyakran képtelen összehasonlítani a műveket az élettel. Az összehasonlításra pedig szükség van azért, hogy a kritikus aktívan bekapcsolódhassék a szovjet társadalom eszményeiért folyó harcba és hogy tágítsa az írói horizontot, hogy az írók figyelmét a szociális folyamatok általánosítására irányítsa, továbbá, hogy a termelési közösségeknek mint a szovjet társadalom keresztmetszetének ábrázolására ösztönözze őket. Számos kritikai tanulmány hiányossága abban rejlik, hogy szerzői meg sem kísérelték meglátni a könyv témája mögött a reális szociális motívumokat. Azt állítjuk, igen helyesen, hogy az irodalom — embertudomány. Ugyanakkor azonban elfelejtjük, hogy egyben társadalomtudomány is, hajlamosak vagyunk kizárólag az emberről beszélni, noha nem lenne érdektelen azt is tudni, mit és hogyan tevékenykedik ez az ember, mi a helye a társadalomban, milyen kapcsolatokat teremt más emberekkel, közösségekkel az új társadalmi körülmények között. Pontos kritériumok Ozerov beszámolójának további részében az író látókörének a kiszélesítéséről beszélt, amit szerinte a kritikának kell elősegítenie. De ha a kritikusok harcolni akarnak az ellen, hogy az írók ne maradjanak le az élet mögött, maguknak sem szabad lemaradniok. Aki nem ismeri az életet, annak nincs erkölcsi joga megítélni, hogy ez vagy az a mű mennyire élethű. Amikor az írókat elmélyült művészi általánosításra ösztönzik, nem tehetik anélkül, hogy ők maguk ne értelmeznék helyesen az alkotó munka eredményeit. A kérdés lényege: a művek helyes interpretálása a kritika által, pontos eszmei és művészi kritériumok szerint. Az utóbbi évek során egy másik véglettel is találkoztunk, nevezetesen a népi jellemvonások idealizálásával. Nemcsak a haladó, hanem bármilyen hagyományos tulajdonságok mint örök és változatlan értékek idealizálásával. A szovjet irodalom egyik időszerű feladata az, hogy bemutassa a falusi és a városi ember új, szocialista tulajdonságainak kialakulását. Azok a szerzők, akik cikkeikben az emberi élet „változatlan értékeit“ veszik védelmükbe, figyelmen kívül hagyják a társadalmi és gazdasági változások eszmei jelentőségét. Ez az oka a patriarkális jellemvonások megéneklésének, ezekben a vonásokban vélik megtalálni az egészséges erkölcs alapjait, és sokszor olyan messzire mennek, hogy szembeállítják a falut a várossal. Az e kérdés körül folyt vitából ismét a nemzeti és internacionális jellegzetességek marxista-leninista értelmezése került ki győztesen. A szovjet kritika és az írók javarésze teljes mértékben elutasítja az osztályszempontokat mellőző, történetietlen, idealizált patriarkális szemléletet. Harc az idegen eszmei és esztétikai irányzatok ellen Ozerov beszámolója ezzel a kérdéssel is foglalkozik. Az ellenség a harc súlypontját egyre gyakrabban helyezi elméleti kérdésekre főleg azokra, amelyek a szocializmus alapvető forrásaival, az emberről alkotott koncepcióval függnek össze. Tevékenységük értelme a régi, taktikájuk azonban megváltozott. Igyekeznek bebizonyítani, hogy ma már nem létezik egységes, marxista-leninista ideológia, hogy a szocialista kultúra úgynevezett eróziónak van alávetve. Megalkuvás nélkül kell harcolni azok ellen, akik akarják sikkasztani a szovjet pártos, realista művészet világnézeti, esztétikai alapjait, az utilitáris vulgarizáló megnyilatkozások ellen, másrészt fel kell mutatni a szovjet irodalom fejlődésének valódi arculatát. Ma már nem elegendő bemutatni egy-egy irodalmi művet. Egyre elevenebben mutatkozik meg az igény a világ művészi folyamatainak átfogó, tudományos feldolgozására. Ozerov nagy jelentőséget tulajdonít a szocialista országok írói éskritikai törekvései összehangolásának. Azt javasolja, hogy a szocialista országok írói és kritikusai jövőre rendezzenek egy nemzetközi kerekasztalkonferenciát, s itt tárgyalják meg a szocialista realizmus módszereinek egységes koncepcióját, jelentőségét és helyét az emberiség esztétikai fejlődésében. Feltételezhető, hogy a szocialista realizmus problémáinak kutatása bővülni fog. Vonzók azok a munkák, melyekben a szocialista realizmus módszereinek pártossága esztétikai kategóriaként jelentkezik. Kutatásnak vetik alá a gnoszeológiát (ismeretelméletet) annak szociális és művészi alapjait. A tudósok szükségesnek tartják vizsgálni a szocialista realizmus kialakulásának körülményeit, annak egyéni vonásait, a különböző nemzeti tradíciók hatására létrejött különféle egyéni utakat és meghatározni ezen irányzat általános vonásait, fejlődésének általános törvényszerűségeit. A viták során több olyan szempont felmerült, amelyek a kritikák ellentmondásra szólítják fel. Ozerov teljes határozottsággal utasította vissza például azt a tételt, hogy a szovjet művészetben a szocialista realizmus együtt él a szocialista romantikával. Beszámolójának befejező részében Ozerov a folyóiratok kritikai tevékenységével foglalkozott. E rész ismertetésére még visszatérünk. —zsélyi—
