A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-04-14 / 15. szám

I si bi ss n m-ultim n n ni

Stílbútor és mai lakás

Mit mondanak

a virágok

A különböző stíluskorszakok kifejezik a kor szellemét és a — lakásművészetben — a kor emberének a lakással szemben támasztott igényeit, követelményeit. Világítsuk ezt meg az ülőbútor példáján.

A gótikus pad a maga merev kialakításával is kifejezi a középkornak a test szükségleteit megtagadó, testi kényelemre nem törekvő szellemiségét. A reneszánsz-ember optimizmusa, életöröme, derűs világképe visszatükröződött a lakás berendezésén is. Az ülőbútorok esetén ez a kényelemben az anyagok változatosságában, a kivitelezés minőségében mutatkozott meg. A kor törekvését a monumentalitásra és a klasszikus harmóniára kifejezésre juttatták a nagy faragások, figurális díszítmények, préselt, díszített bőrök és egyéb reprezentatív formai elemek. A barokk és a rokokó-kor szellemének kifejeződését látjuk az ülőbútorok féktelenségén, tobzódó díszítésén, faragott, aranyozott, brokátos pompáján is. A polgáriasodás, a társadalmi forradalmak és a kiegyenlítődési törekvések, a formák kijózanodásának jegyében a klasszicizáló stílusformákat szülte.

A stílustörekvések minden időben a korra jellemző viszonyokkal együtt alakultak. Ezekre a kiképzésekre általánosan jellemző, hogy egy-egy stílusjegy, egy-egy formai elem állandóan visszatér és megadja a stíluskoroknak jellegzetes vonásait. Nekünk a stíluskorszakok hagyományait, a megmaradt emlékeket tisztelettel és megbecsüléssel kell megőrizni, de ahogy pl. egy XIX. századbeli lakás stílusjegyeivel, berendezéseivel, tárgyaival jelentősen különbözik egy XVIII. századi lakástól, — mert hiszen más társadalmi körülmények, más stílusformák, más szellemi áramlatok és más technikai lehetőségek fejeződtek ki a tárgyakban — úgy természetes és logikus követelmény, hogy a ma emberének környezete a mai életet és technikát, a mai anyagokat és életformát fejezze ki, annak szolgálatában álljon.

A polgári lakúknak szinte természetes velejárója volt az ún. „stílbútor“, amely nem más, mint régi stílusok elemeinek önállótlan másolása, elmúlt korokra jellemző tárgyak szolgai, szellemtelen utánzása. A polgári lakás „stílus“ berendezése: a kolóniái, a neobarokk, és a többi szemléletes kifejezése a nyárspolgár hamis illúzióinak, és a tartalmatlan külsőségekre, a hamis látszatokra való törekvésének.

Mit is jelent ma stílustárgyat betenni a lakásba? Pl. egykor gyertyákkal, a jómódúak gyertyacsillárokkal világítottak. A hamis lakásberendezési „leleményesség“ ezt az elmúlt korok formai elemeivel gazdag tárgyat átülteti és „áramosítja“, a gyertyák helyét porcelánhüvelyek helyettesítik, amelyekre az élelmes készítők még gyertyacseppeket is préselnek. Ez hát a mai értelemben vett „stílus“ csillár! Szomorú eredményre jutunk, ha ezt a kérdést vizsgáljuk, hiszen arról van szó, hogy egy tárgy szégyelli önmagát, hazudik, és ha már a villanykörte nem csöpög, hamisítanak viaszcsöppeket is, hogy fokozzák az illúziót. Ez csak példa, de az új keletű „stílus“ tárgyak sokasága általános következtetéseket enged levonni. Ezt a stílusromantikát, a hagyományok meghamisítását egyszer és mindenkorra száműzni kell a lakásunkból. Ha alapkövetelménynek az őszinte tárgyilagosságot, a tárgyak józan és célszerű kialakítását tekintjük és száműzünk minden felületes nagyzolást, akkor nem békélhetünk meg a hamis stílusromantikával és a tartalmatlan utánzással sem.

Mi a stílusok és hagyományok tisztelői vagyunk, és a korabeli emlékek megőrzésének és mértéktartó felhasználásának — amennyiben azok valóban szépek, valóban koruk jellemzői — nem vagyunk ellenségei. A stílus-bútorok, stílustárgyak azonban más jellegű, más természetű igényeket elégítettek ki, így azokat csak mint érdekességet, esetleg mint családi örökséget tiszteletből hagyományként tudjuk elképzelni a lakásban. Mindamellett óvakodni kell attól, hogy családi hagyományokból, tradíciókból, vagy ajándékok révén hamis stílus-darabok ékelődjenek a lakásba. Az elmúlt évtizedek két kedvelt stílusa volt a kolóniái, és az ún. neobarokk. A csavart, oszlopos faragott bútorok, kovácsoltvas imitációk, vagy a csigavonalas barokk kiképzéssel terhes tárgyak méltatlanok a mai lakáshoz. Egyegy korabeli szép tárgy a maga nemességével és patinájával be tud illeszkedni a legmodernebb környezetbe is, de ezek a hamis utánzatok semmilyen környezettel nem harmonizálnak. Ezért nem is érdemelnek sok kíméletet és azon kell lennünk, hogy ezeket idővel átalakítsuk, vagy meg kell találni rá a módot, hogy a lakásból lassanként folyamatosan kikerüljenek.

Tudjuk, hogy ezzel a felfogással szemben sok a főleg gazdasági természetű ellenérv, de őszintén szembe kell nézni az igazsággal. Ha egy * nagy kolóniái szekrény, vagy sok helyet foglaló „stíl" garnitúra kikerül a szobából, és helyébe könnyű levegős korszerű bútorok kerülnek, a lakás szinte újjászületik és egy-két hónap múlva már nem is értjük, hogy miképpen is tudtunk ilyen bútorokkal, tárgyakkal együtt élni.

Mindenki szereti és csodálja a virágot. Az ősi perzsa nép, az asszírok, görögök és az ókori rómaiak talán még jobban szerették. Kialakították a virágok kultuszát, s virágaikat isteneiknek áldozták. A régi indiaiak különleges tisztelettel adóztak a lótuszvirágnak. A jóga tanai szerint az emberi észt is a virághoz hasonlítják, mondván: az ész olyan, mint a sok ezer hajtású virág. Az asszír uralkodók hatalmi szimbóluma a liliom volt. Még napjainkban is több állam címerében találkozunk vele. A 16 levelű krizantém a japán uralkodó család címere. Az írek szimbóluma a lóhere.

Amíg az államok címerében ezer éveken át változatlan marad a virág jelentősége, ugyanakkor az emberek között sokat változott a virág értéke. Az ősi Kínában egy bazsarózsáért 250 gr aranyat adtak. A tizenkettedik században Hollandiában egy tulipánhagymáért egész vagyont adtak. A görög birodalomban a fehér rózsa volt a szépség és szerelem istenének a jelképe. A rómaiak rózsával díszítették fel a hősöket, majd később a titok szimbóluma lett a rózsa. A szegfűt szülőhazájában, Arábiában a gyöngédség szimbólumaként tisztelték. Manapság világszerte a leggyakrabban ajándékozott virágok egyike a szegfű. A török nők írástudatlanok voltak, a virágok nyelvén tájékozódtak a szerelemben. S ki nem látott még akáclevelet számláló elsőszerelmest napjainkban, aki a szeret, nem szeret, nem szeret, szeret levelektől vélte megtudni kedvese érzelmeit.

Az ember azonban igyekszik a kellemeset hasznossá tenni, így jutottak egyes államok oda, hogy náluk a virág nemcsak lakásdísz, de étel és hasznos orvosság is.

A rózsapuding manapság is ismert csemege. A rózsa szirmait kipréselik, hozzáadnak borjúagyvelőt, 8 tojást, másfél dl bort, ízlés szerint fűszerezik s jól összekeverik. Igen ízletes pudingot nyernek belőle. A mézben főzött rózsasziromból gyógyszernek beillő szirupot kapunk. A régi görögök a tejfelbe mákmagot kevertek, s ezt fogyasztották nyugtatónak.

A virág mint orvosság ősidők óta ismeretes. A nép gyógyszerei valamikor csak a füvek és virágok voltak. A németek rozmaringgal gyógyították az idegbetegségeket. A rózsából 32 fajta orvosságot állítottak elő.

Lám mit jelent a virág az ember életében. „Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet“ tartja a közmondás. A virágot azonban nemcsak szeretni, hanem szorgalmasan gondozni, ápolni kell, hogy egész éven át kellemessé tegye otthonunkat.

Kot 18