A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-14 / 15. szám
7. Másnap becsomagolt poggyásszal készen álltak az útra, de Martina már nem ismételte magában: „Vogue la galére". Mozgásba jött hajójuk most már feltarthatatlanul haladt előre, egyre sebesebb szelet fogva a vitorlákba. Síkság, vigasztalan síkság, laposabb mint az asztal lapja, végtelenebb mint a tenger. Sós fűvel, benőtt terméketlen talaj, a füvet sárgult szénává szikkasztotta a nap. Ameddig a szem ellát, mindenütt csak homok, szélfelhalmozta homokdombok. A csenevész törpefenyők görcsösen kapaszkodnak a földbe. Vad fenyőerdők, a fákat nem az öregség dönti ki, hanem az óceán felől száguldó tavaszi és őszi viharok. Sivár ingovány, az alattomos mélység fölött hol egy tragikusan meghasadt tölgy, hol egy nyílegyenes, mozdulatlan nyárfa mered a távoli, ellenséges ég felé. Elhagyatott bükkfasorok, ahonnan nem nyílnak utak. A két nővér más táj után vágyik. Daloló madarak a fák koronája közt, a vad nesztelen futása az erdő sűrűjében ... De hiába. Itt nem énekelnek madarak, itt nem látni vadat. A forró, tapadó levegő üres volna, ha nem szelné keresztül-kasul milliónyi légy és szúnyog zúgása. Elvétve néhány zabtábla, burgonyaföld a sós mocsarak közt, hihetetlen jelenség, mint délibáb a Szaharában. Itt-ott egy magányos birtok, egyegy település, falu, kisváros. A távolból régi civilizáció holt maradványainak nézné az ember, ahonnan a lakosság már régen termékenyebb, barátságosabb vidékre költözött. Középkori templomok karcsú, gótikus tornya szürke árnyképet rajzol az égre. Az évszázadok koptatta pinceszerű templomhajókban csodálatos képek fénylenek, a képek körül aranybetűs márványtáblák, névtelen, babonás könyörgők köszöneté, akik a népszáj szerint meghallgatásra találtak. A boltíves menyezetről fából készült hajók, sónerek, dereglyék, kétárbocos vitorlások függnek, miniatűr másolatok, egyenesen az úristen szeme elé állítva, nehogy elfelejtse oltalmába venni az eredetit, amely moszatlepte orrával a gonosz óceánt szeli. „A jóságos Notre-Dame-de-Pitiének köszöni csodával határos megmenekülését az 1898. november 20-án dúló viharból egy hálás lélek“ — olvassa Martina és Sylva a faszobor lábánál halmozódó hálaadó táblák egyikén. A lányok szánakozó, hitetlen mosollyal nézik a pogány naivitás és hiszékenység sugallta feliratokat, de amint hátrafordulnak, a szélesre tárt templomkapun beözönlő világossággal csodálatosan szép, és egyben hátborzongató kép hatol be hozzájuk: odakint az ezüstös ködben, a repülő felhők alatt zúg az óceán, a kőküszöbön át a természet szürke végtelensége néz rájuk. A hullámok mennydörgő robajjal csapkodják a hasadékos sziklákat, szélcibálta habzó tarajuk fehéren porzik, mint valami látomás. A testvérek önkéntelenül kézen fogják egymást, de az sem elég, ösztönösen még nagyobb közelségre vágynak, és szótlanul átölelik egymás derekát. Mindketten úgy érzik: a látomás benyomul hozzájuk a templom belsejébe, csapkodja az oltár lépcsőjét, szemük előtt két hatalom viaskodik: a tenger meg az isten, s ők tehetetlenül támolyognak köztük, két gyönge nő, nem egyéb, mint vihartépte bárka. Még szorosabban összesimulnak ... mintha a térből hatalmas, | parancsoló hang szállna le hozzájuk, mondván: „Ti, akik nyájas, biztonságos, szép tájról jöttetek ide, értsétek meg ezt a pogány bálványimádást, isten ártatlan megvesztegetését, az emberek megindító belenyugvását, akik a szeszélyes, könyörtelen elemekre bízzák életüket, reggel vagy este kifeszítik a vitorlákat, nap nap után megölelik feleségüket, megcsókolják gyermekeiket, a szárazföld nap nap után eltűnik a szemük elől, és nem tudják, meglátják-e még egyszer. Ezek az emberek nem ismernek semmit, csak kutya életet a mocskos, bűzös, elférgesedett hajón, levegőtlen ürgelyukban fulladoznak a fedélzet alatt, ahol négykézláb kell mászniuk, mialatt fenn a fedélzeten éberen, telhetetlenül leselkedik rájuk a könyörtelen halál. Mert a halál könyörtelen hozzájuk, kedvesükhöz, feleségükhöz, gyermekeikhez. A dühöngő, tomboló viharnak kiszolgáltatva összeroppantaná őket tehetetlenségük tudata, ha nem emelnék könyörgő szemüket a gipsz-szoborra a csalóka hitben, hogy az ő kezében a megvesztegethetetlen óceán is pelyva és engedelmes rabszolga. Mert akkor már nincsenek egyedül a tenger sivár végtelenségében, akkor már nemcsak a tenger és az emberi szív létezik ... van velük egy harmadik, aki előtt meghajol a szív, és az óceán is.“ A két nővér elvándorol a Mont Saint-Michel-től Saint Malo-ig, onnan tovább egész a Finisterre-fokig és a sziklás part mentén újra viszsza, keresve egy helyet, amely anynyira megragadná őket, hogy rászánnák magukat néhány hetes otttartózkodósra. De ezen a vidéken még a nap is rövid, habár szenvedélyes nyári vendég. Szürke, hideg ködfátyolában bánatos özvegyként él a táj. Dühöngő orkánok vágtatnak rajta, mint vad kutyafalkák, és üvöltve, harapva, törve-zúzva száguldanak láthatárról láthatárra, éhesen, könyörtelenül, eszeveszetten. Egykor, az emberi civilizáció hajnalán itt gyülekezett ismeretlen szertartásra a pogány kelta papok, a druidák komor menete. Szertartásuk titka eltemetve fekszik a kőkorszakból fennmaradt hallgató menhirek alatt, amelyek a hosszú, holt fasorokban kimerednek a puszta földből... porladozó emlékművek elhagyott sírok fölött. Valaha régen vörösen csapott fel itt az áldozati máglyák lángja, s a szürke ködben pogány imádság szállt fel az éjszakai égre a vad istenekhez. Vér folyt a szívből, amely már régen törpefenyővé változott. Átkos és varázsigét mormolt a száj, amely a fa gyökerébe szívódva most a százesztendős tölgyek koronájában a széllel beszél. Mindez régen a múlté. Hanem a levegőben megrekedt a titok füstje, s az emberek ereiben sötét, homályos emlékek, sejtelmek zúgnak, mint valami föld alatti folyó. Szemük előtt elvonult a táj az ólmos ég alatt. Középkori erődök és várkastélyok. Csalán-, sás-, moha- és fűlepte sáncfallal övezett ősrégi városok. Szennyes, szűk sikátorokba, oromablakok, rejtett zugok és sötét odúk elriasztó útvesztőjébe vezető gótikus kapuk. Düledező házakból álló szomorú utcák, ahol a gizgazzal benőtt romok szemléltetik szomszédaikkal elháríthatatlan sorsukat. Mintha pusztító fergeteg söpört volna át a vidéken. Pedig csak az idő őröl csöndesen, kitartón, akár a szú, és senki sem védekezik ellene, mintha az emberek eleve meg volnának győződve a küzdelem hiábavalóságáról. Tárgyak, házak, utcák, városok születnek és meghalnak velük együtt, és úgy mint ők. Minden múlandó a tenger végtelensége előtt. Egy késő délután Sylva az esti tenger és az esti ég vörös lobogásába merült fekete sziklák sziluettjére mutatott. A sziklák tetején fejükön széles, fehér főkötővel néhány asszony ül. Martina és Sylva ismeri őket. Szemük kék, mint a búzavirág, hajuk koromfekete, szájuk vérpiros, érzéki orrcimpájuk alatt. Mozdulatlanul ülnek a határtalan térben, csöndesen és szomorúan, akárcsak Puvis de Chavannes „Halászai“. Szemüket a távoli láthatárra függesztve keresik a halászhajók fehér vagy cs'erzéstől megvörösödött szárnyát. A nyílt tengeren úszó hajókat ebben a percben nemcsak a vijjogó sirályok serege veszi körül, hanem az asszonyi szívek csöndes imádsága is. — Ez a vég — mondta Sylva akaratlanul is tompított hangon. — A civilizáció vége. Mintha valahol az északi sarkkörön élne az ember, kirekesztve az európai kultúrából. Nem bírom itt ki. Tönkre mennék ... ... bánatomban, akarta mondani, de lenyelte ezt a szót. Martina buzgón helyeselt. Most, hogy Sylva kimondta az érzéseket, amelyek őt is fojtogatták, már nem szégyenkezett miattuk. Itt rajta is napról napra jobban erőt vett a csüggedés. Jóformán minden éjszaka rossz álmok gyötörték. Toman a magas északon! Igen, ott is ilyen lehet a táj, gondolta Martina, és elrémítette a kietlen pusztaság képe. Másnap reggel útnak indultak, hogy elmeneküljenek Nyugat-Bretagne-ból. Délkeleti irányba mentek, és végül megállapodtak La Baule-ban, nem messze a Loire torkolatától. La Baule első pillantásra megtetszett nekik. Kisebbfajta, csöndes fürdőhely, amolyan igazi francia családi nyaraló, a croisiki sziklákig nyúló homokos strandja félkörben körülfogja a láthatárt. Három szobát vettek ki madame Charpy penziójában, kilátással a tengerre és a színes sátrakkal tarkított strandra. A ház mögött kellemesen árnyékos, gyantaillatú píniapark terül el. Reggeli ébredéskor első pillantásuk a hullámzó, szürkészöld tengerre esik, a hullámverés zizeg a homokon, mint a papír. Gyerekzsivaj száll a felhőtlen kék égbolt felé, és a kifutó hullámok határvonalán apró kocsik elé fogva három pár csacsi kocog nagy komolyan: a kicsinyek csacsifogatai. Hátul, a láthatár alján, ahol a tenger találkozik az éggel, füstfoszlányok jelzik láthatatlan hajók jelenlétét. Franciaország, Anglia, Spanyolország és Hollandia közt szelik a tengert. Sylva az ablaknál állva elérzékenyültén mosolyog. „Itt jó lesz nekünk“ — mondta elégedett pillantása. Kihajolt az ablakon, mélyen beszívta a kristálytiszta, nedves, ízes levegőt, amit enyhe lökésekben a távolból hozott a könnyű tengeri szél. A tenger! Sylvának eszébe sem jut, hogy a Tomant körülvevő tengernek más az arculata, felhős, alacsony ég alatt hömpölyög, olyan, akár a fekete higany, fehér, zöld, kékes jéghegyeket hordoz a hátán, egyre többet, egyre nagyobbakat, a hatalmas tömbök idomtalan, fekete óriásokként imbolyognak a látóhatáron, Sylva úgy érzi: itt gyorsabban múlnak a napok, akárcsak a hullámok sima lejtőjén siklanának. Egyszerre könynyebben vesz lélegzetet, mellében enyhül a szorongató nyomás, amely elűzte a kőoszlopos pusztaságról. Másnap első dolga volt megfelelő vitorlást keresni. Kiválasztott egy elől-hátul légkamrával ellátott keskeny, fürge csónakot, olyat, amelyik akkor sem süllyed el, ha valami véletlen szerencsétlenség folytán felborul. Az öreg Pauliac, a Saint-Lorient hadiflotta kiszolgált, rokkant tengerésze, aki jelenleg a csónakkölcsönzést bonyolítja le a strandon, segített nekik tengerre bocsátani a kék-fehér Aurórát. Pauliac nem sokat tart a nők ügyességéről a kormány és áz árboc mellett, az ikreket is megmosolyogta a bajusza alatt. De mikor két-három napig figyelte, milyen biztonsággal szántják a partmenti vizet, összerágott pipaszárával beletúrt a hajába, és zavartan elismerte, hogy mégis vannak a világon kivételek. Martina ugyan éppolyan jártas a vitorlázásban, mint Sylva, mégis ritkán ül a hajó tatjába, egyik kezével a kormányon, másikkal az irányozható vitorlarúd kötelén. Inkább tétlenül hever^zik a hajótörzs közepén a magas árboc alatt, és átadja magát a szótlan szemlélődés örömének. Elnézi, amint a hajó sziszegve hasítja a vizet, figyeli jobbra-balra billenő mozgását, a ferdén vágott fehér-ponyva hol felduzzad, hol petyhüdten lóg fölötte, egyik oldalról a másikra lengve. Pauliac, aki a parton várt rájuk, és magas csizmájában belevetette magát a hullámverésbe, hogy az Aurórát kihúzza a homokra, elismerő mosollyal bólogatott. Hm, ez az ikerpár, akiknek hasonlósága és szépsége elkápráztatja, iparkodik, azt meg kell hagyni. Ezek nem nyafka fityfirittyek, akik a fejükhöz kapkodnak, ha az első hullámverés felhajítja a könnyű csónakot' (Folytatjuk) t
