A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-14 / 15. szám
Szombathy Viktor Mikszáthék embersége A moh órai konyha mélyén üldögéltünk Csadó nénivel, Nógrádban. Akkor már rég elszálltak fölötte az évek, a vidám, fiatal esztendők, de az emlékezet madarait röppenteni tudta még és számomra az ő édes palóc szava is olyan volt, akár a nógrádi madárdal. Ama ritka emberek közé tartozott, akik Mikszáthot még személyesen ismerték, tanúk lehettek: egy nagy ember mindennapi életének tanúi. Mikszáthék szakácsnéja volt ő ugyanis a horpácsi kúrián. Abban az időben „a nagy palóc“ ismerőseit kerestem s így bukkantam rá özvegy Csadó Józsefné, született Petrás Margitra nyolcvannégy éves korában. Azon a nyáron, amikor a tudós mohorai gyógyszerésszel dr. Szász Tihamérral azon fáradoztunk, hogy a patikaházzá változott egykori Mauks-kúria udvarán védetté nyilváníthassuk a hatalmas gesztenyefát, amely alatt Mikszáth is üldögélt. A hagyomány szerint ,.A lohinai fű“ című elbeszélését is alatta írta. Csadó néni emlékezetében Mikszáth kétszeri házasságának története a való világ és a képzelt történelem kerek ötvözetévé csiszolódott, emígyen, ahogy a falu szájára került a história: — Az úgy volt, tudja, hogy az anyósa nem szerette Mikszáth Kálmánt, mert az csak amolyan egyszerű ember vót Szklabonyáról. Seprűvel akarta elverni a háztól. Mikszáth egyszer aztán mégiscsak elvitte a lyányt, Ilonát, Pestre. Vissza is hozta, aztán eltűnt ő maga megint. Külföldre ment, ott vett magának igen nagy tudományt és szerezte a nagy észt. Egyszer aztán megint hazajött, örömmel fogadták, mert akkor már volt neki nagy tudománya. Újra megkérhette a Mauks-lyányt, újra el is vette, itt, Mohorán, aztán gazdagok lettek, támadtak családjai is, boldogan éltek. Ügy hangzott ez a történet Csadó néni ajkáról, mint valami tündérkirályfi-mese. Folytatta is: — Barátságos ember vót, mindenkivel szóbaállott, ő is, a felesége is. A tekintetes nemzetes asszonynak nem kellett még kezet se csókolni, szerették a népek, és a népek is őköt. Csadó néni a hosszú beszéd után kitotyog az udvarra, hogy újra szemet szórjon a libánakkacsának s eközben a számára legfontosabbat forgatta még elméjében; agya friss volt, szava méz: — Engem szakácsnénak akartak mindenáron, de először nem vállaltam. Mert kicsik vótak még a gyerekejim és, megkövetem, ezt-azt mosni kellett rájuk. De az úr csak hajtogatta: „Annak a keze tiszta, akinek gyerekei vannak!“ így aztán elszegődtünk Horpácsra. Az uram lett Mikszáthék kocsisa, de minő szép lovai vótak és hogy hajtotta őket! Vácra mentek velük, a vonat-állomásra. Azt a horpácsi kastélyt hét kutyával vette meg, a birtokkal együtt Mikszáth Kálmán Szontágh Páltól. Ha éppen Pesten voltak, onnan küldtek kutyakenyeret. Nagy darabot dobtam a katlanba megfőztem, azt ették oszt a kutyák váluból. Ügy jóllaktak, két napig feléje se néztek a háznak. Csadó néni emlékezetében így éltek a novella híressé vált fehér ebei: „Szontágh Pál kutyái“. De a néninek volt még egy emléke: — Az én apám juhász vót, néha juhsajtot, gomolyát, meg túrót küldött nekem a hegyből. Egyszer éppen akkor bontom ki a sajtos kendőt, amikor az úr betekint a konyhába: „Mi az a kezedbe, fiam? — kérdi. „Friss juhtúró!“ — mondom én. „No, fiam, akkor ebédre gyorsan főzzél csak nekem a ti túrótokval friss túrós galuskát!“ Fűztem neki szaggatottat, töpörtyűvel, kaporral, mert így szerette igen, még sűrű téfölt is kavartam bele. Jól beett belőle. Csadó néni elmélázott, de az emlék úgy kerek, ha a végit sem titkolja az ember: — Elkérte ám az úr a túrót, de sohasem fizette ki. Pedig vót vagy egy félkiló! — Mibe kerülhetett az akkor? — Vót vagy tizenöt krajcár. Hát azt bizony elfelejtette, de borravalót meg annyit adott rá, hogy mindjárt vehettem egy selyemkendőt Gyarmaton ! ■ Sáska bácsira — Sáska Antalra — egy pesti munkásszálláson akadtam rá, azóta ő is elköszönt már e földi térektől. Egyhelyben való foglalkozást űzött akkortájt Sáska bácsi, portás volt a szálláson, noha fiatal férfi korában ugyancsak mozgalmas ipara volt Pest-Buda utcáin: konfliskocsis volt. Igen előkelő standon állott, a Nemzeti Múzeum előtt. Ott itatta-zaboltatta lovát Arany János bronzszobrának védelmében, onnan indult fuvarra utasaival. Méghozzá milyenekkel! — Jött Mikszáth úr kényelmes lépésekkel a Reviczky tér felől. Nehézkesen helyezkedett el a kocsiban. Csaknem naponta vittem a szabadelvű pártba, vagy az új Országházba, Olyan beszélgetős ember volt, hogy alig tudtam figyelni a forgalomra, folyton beszélnem kellett hátrafelé. Ha jól mondtam, szivart adott, meg dupla borravalót. Mondhatom, gavallér ember volt! Szóba elegyedett az még a sarki rendőrrel is, és amikor egy jószájú kofa ballagott át a Calvin téren, azt is megállította. Ha rokonságom érkezett a Kiskunságból — mert kunnak születtem — az úr az egész társaságot maga mellé ültette s egész úton folyton beszéltette őket. Ma már nagyapa az a két suttyó gyerek, akiket odavett a bőrülésre s ha kedvére diskuráltak az úrnak, ezüst egykoronást kaptak. Sáska bácsi elmosolyodott az emlékezés vidám órájában: — örökké szivar a szája szélén, büdös, torokkaparó szivar, pedig soha nem volt jó a torka. Sokszor mondták neki: „Kálmán bátyám, jutna neked különbre is!“ Amire így felelt: „Füstnek ez i£ jó!“ Egyszer aztán így szólt hozzám: „Kéne egy pár szép csikó, mert birtokot vettem!“ Ajánlottam neki egyet, másnap meg is tekintette, de nem tetszett neki: „Értek én a lóhoz, fiam!“ Elindultunk hát a magam pátriájába s vettünk is két gyönyörű sárga csikót. Magam hoztam fel őket Pestre, aztán vittem Horpácsra. Meghívott ebédre. Jól bepörköltöztünk áldomás fejében. Hát ilyen volt Mikszáth úr, mondom, csupa barátság, jókedv. Mintha ma is látnám-hallanám. Mikszáthról még valaki jut eszébe Sáska bácsinak: — Vittem én akkortájt Jókai urat is. A Sándor utcai régi képviselőházból az új Országházba, legalább hetenként. Hát már ő nem volt olyan bőbeszédű! Nagyokat hallgatott. Szép, csendes, finom megjelenésű úriember volt, a kocsiban mindig úgy ült, mintha másütt szálldosott volna a lelke. A pénzt olyan tűnődve adta, mint aki sose tudja, mennyit tart a kezében. Néha kezet is csókoltak neki, amikor kiszólt a kocsiból. De csak hagyta, talán észre sem vette. A harmadik tanút, Pünkösti Antal bácsit. Vácott már nehezebb emlékezeti körülmények között találtam; az utolsó tanú, akivel Mikszáth Horpócson még mint „témaadóval“ foglalkozhatott. A falu kovácsa volt a szorgalmas Pünkösti Antal; egész nap csengett kalapácsa-üllője. Egykét patkolandó ló, vasalandó kocsi, meg a hozzájuk tartozó kocsis, szekeres örökké álldogált — várakozott a műhelye előtt. Nem messze a Mikszáth kastélytól. — Nehezen járt már ugyan a képviselő úr, de mégis át-át ballagott a műhelybe. Kiült az ereszet alá s hol engem szólaltatott meg, hol a jövőket-menőket. Aztán a gyerekeit küldte át, Kálmánt meg Bercit, pedig ők már felnőtt fiatalúr-számba mentek. Azt mondta nekik: „Lássátok meg, mi a munka, mi a dolog neheze!“ Hát, ha a gyerekek a kovácsmesterséget nem is tanulták meg, de azért a szerszámot ők is megmegforgatták, beszélgetni meg éppen olyan jól tudtak, akár az apjuk. Én nem is tudom, hogy fért annyi emberség egy családba. Petneházi Ferenc Tavaszi ködben Tavaszi kődben rohan a Csermely, tavaszi ködben mozdul a vágy, tavaszi ködben kihajt az emlék, mint hó alól fölérző hófehér virág. Tavaszi ködben rohan a Csermely, tavaszi ágon fény s könny remeg, tavaszi ködben a régi hídon hogy világított egykor könnyes szép szemed. Tavaszi ködben rohan a Csermely, tavaszi zúgó örvény felett, tavaszi ködben, tavaszi lázban hogy reszketett az ajkad s aztán este lett. Tavaszi ködben, ha zúg a Csermely, szédítő, fényes sodrát ne nézd, tavaszi ködben, tavaszi parton az elsodort időket többé ne idézd.
