A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-04-07 / 14. szám

6.

— Elmehetnénk a Semmeringbe — indítványozta egy nap Martinának. — Fanny néni is ott van, írt nekem. Ott kellemesebb volna, ez idén valahogy én sem érzem itt jól magam. A főszezon ugyan még nem indult meg, de azért... Vagy elmehetnénk Abbáziába. Duvernois úr már Sylva esküvőjén meghívott minket.

— Az ifjabb vagy az idősebb Duvernois úr? — kérdezte Martina kissé csípősen. Olié szeme pillája se rezdült, úgy tett, mintha nem értené a célzást. Csak nem gyanúsítja Martina vőlegényfogással! Még a gondolat is elviselhetetlen. Egyébként is túlságosan büszke ahhoz, hogy ilyesmire vetemedjék.

— A ház ura hivott meg, az természetes. De végtére máshová is mehetnénk. Például...

— Karlový Varyba Sylvához. De oda egyedül megyek, te csak maradj itt és pihend ki magad. Tudod, hogy Dumar professzor milyen fontosnak tartja a teljes nyugalmat. Sylva Karlový Varyban... ez tulajdonképp nem is illendő, ha Toman olyan messzi útra ment.

Az elnök a józan eszére hallgatva elnyomta sóhaját és meglepetését is, s Martina két nap múlva elutazott. Olič nem sejtette, hogy Martinát nem is annyira az egyedüllét, mint inkább az a megfejthetetlen kérdés kínozza: vajon lesz-e a fiatal párnak már most családja? Sylva hallgatásából erre következtetett. Nagyon megszenved majd, amíg az igazat megtudja, ezzel tisztában volt. De épp a szenvedés vonzotta ellenállhatatlanul.

Mikor Karlový Varyban találkoztak, egyetlen pillantás elég volt ahhoz, hogy felismerje tévedését. Sylva külseje éppolyan lányos, mint az esküvő előtt volt, és a jelek szerint az elszakadás sem okoz neki különösebb bánatot.

— A Vindobona most már valahol a Jeges-tengeren jár, Norvégia és a Spitzbergák között, — jegyezte meg Sylva az autóban, amely az állomásról bevitte őket a fürdőhelyre, — Vladimír Tromsőből írta, hogy szerencsésen megérkeztek, négy oldalas levélben beszámolt az egész útról. Egyébként is mindennap ír. Tegnapelőtt kaptam Vardőből az utolsó levelet. Ott hajóra rakták a készleteket, és a Vindobona június huszonnyolcadikén verőfényes időben kifutott a kikötőből. Mindannyian a legjobb hangulatban vannak, nem kételkednek az expedíció sikerében. Rauchberger professzor, mint mondják, óvatos, tapasztalt ember, nagyszerű munkatárs, és kitűnő vezető. Az akarata törhetetlen ... egy acélpengét könnyebb volna puszta kézzel szétroppantani, írja Vladimir. A kapitányi hídra egy Szophoklész idézetet szereltetett: „Az ember mindennél hatalmasabb“. Vladimír, úgy látszik, el van tőle ragadtatva. Neki imponálnak az erős egyéniségek, szükségét érzi, hogy mindig csodáljon valakit.

Az utolsó levél. A Jeges-tenger! Martina eszébe villan mindaz, amit a Jeges-tengerről olvasott. Ügy érzi, mintha a párás júliusi hőségben jégtakaró borulna a szívére, áttörhetetlen jégkéreg, amilyen talán már most vasmarokkal körülfogja a Vindobona oldalait, és bevonja egész kötélzetét.

— Akkor most tizennégy hónapig nem lesz híred róla — mondja elcsöndesedett hangon, és mereven bámul maga elé, mert nincs bátorsága Sylvára nézni.

— Igen, amíg vissza nem jutnak Vardőbe — válaszolja Sylva, és könnyedén elmosolyodik. — Képzeld, mit ír Vladimír: Kész bolondokháza lesz, ha majd visszatérnek abba a kis kikötőbe. Mikor Nansen ott évekkel ezelőtt kikötött, állítólag mozgósítani kellett a városka egész hivatalnoki karát, a távíróhivatal napokon át éjjel-nappal működött, amíg több mint száz sürgönyt szétküldtek

a családok és az újságok részére. Vardő azóta sem élt meg ilyesmit. Majd jövőre, mondogatják.

Jövőre ... Sylva ezt olyan könnyedén ejtette ki, mintha csak néhány napról volna szó. Könnyebb a vére, mint az enyém, ezért könnyebben is visel mindent, gondolta Martina, és nem minden irigység nélkül figyelte testvére nyugodt, bár kissé megkeményedett arcélét.

Ö maga a legrosszabbtól tart, és nem képes megszabadulni gyötrelmes aggodalmától.

— Jövőre! — bugyant ki belőle. — Ki tudja mi lesz jövőre. Minden könyvet, útleírást beszereztem arról a földrészről... — Meghökkent... Sylva keze fájdalmasan szorította meg a karját.

— Tudom. Láttam a szobádban ...

— Láttad?

— Azt hiszed vak vagyok? De én egy sort sem olvastam el belőle, érted, egyetlen sort sem! — Sylva szavai kissé elmosódnak összeszorított fogai között.

— Én viszont annál többet. Olvastam, hogy...

Sylva heves mozdulattal Martina szájára tapasztja a tenyerét.

— Hallgass, kérlek, hallgass! Nem akarok hallani semmit. Semmit.

Mégis szenved, gondolta Martina. Ki hitte volna! Ez a felfedezés a meglepetés erejével hatott rá.

Este a szobájában újra eszébe jutott a délutáni jelenet. Lám, gondolta, már nem voltam messze a feltevéstől, hogy Sylva sohasem szerette Tomant igazán. Pedig szereti. Szeret és szenved ... mindkettőt a maga sajátos módján, ami nekem idegen. Ha mindenben utánozom is, ebben nem tudom utánozni. Különös érzése támadt, mintha önmaga fölé hajolva lenézne rpagába, akárcsak egy mély kútba. Igen, ott lenn a kút alján hullámzik válami, sötéten és megfoghatatlanul, ott lenn, ahová a hasonlóságuk már nem ér el.

Sylva mint férjes asszony! Martina most ebből a szempontból kezdte tanulmányozni nővérét, hogy kipuhatolja a belső változást, ami házasságával bizonyára végbement benne. Megzavarta ugyan, hogy a feltételezett változás kifelé nem nyilvánult meg semmiben, de bizonyára annál erősebben fészkel valahol belül, csak utat kell törni hozzá.

De éppen ez lehetetlennek bizonyult. Sylva sohasem említette Tomant, és valahányszor Martina ráterelte a szót, zavarba jött, néhány általános, semmitmondó frázissal kisiklott a kelepcéből, és gyorsan más témára csapott át. Házassága dolgában kitért minden bizalmasság elől, talán ezért ragaszkodott hozzá, hogy topábbra is külön lakjanak. Pedig Martina forrón kívánta, hogy elolvashassa Toman leveleit, és megtudja. mi törtérit köztük házaséletük rövid ideje alatt. De hamar feladta felderítő kísérleteit, mert elriasztotta a különös, fojtogató feszültség, amit minden effajta próbálkozása

kiváltott köztük. Kettőjük kölcsönös viszonyában ez merőben új, szokatlan jelenség volt, olyasmi, amit Martina legkevésbé kívánt. De aztán hirtelen megvilágosodott előtte Sylva zárkózottságának oka. Még mindig furdalja a rossz lelkiismeret. Igen, ez az igazság, gondolta, és végső fokon helyesen, hogy Sylva még nem felejtette el: Tomant valójában elrabolta tőlem.

Miután Martina nem talált utat Sylva asszonyéletének belső titkaihoz, beérte a hozzáférhető külső jelekkel. Még egy hétbe sem telt, és mindketten a figyelem központjává váltak a szállodában, a kolonádon, az erdei éttermekben, mindenütt, ahol csak megjelentek. Martina jobban átengedte magát testvére befolyásának, mint valaha, tetszelgett magának ebben a szerepben, és halmozta a bizonyítékokat. A sétatéren pontosan ugyanabban a ruhában, kalapban, kesztyűben, harisnyában és cipőben jelent meg, mint Sylva. Ugyanolyan levélpapírt rendelt, ugyanolyan kézitáskát vett magának. Észrevette, hogy Sylva átvette Toman szavajárását: „ez remek“, és a hanglejtés pontos utánzásával erre is rászokott.

Martina viselkedése Sylvát is szórakoztatta.

— Csak vigyázz — figyelmeztette egy nap, mikor a Pupp táncestélyéről visszamentek a szállodába —, nehogy egyszer az én számlámra rossz fát tégy a tűzre. Nem akarom, hogy Vladimírnak szemrehányásra legyen oka, ha hazajön.

— Például, hogy hűtlen voltál hozzá, ugye? — vágta rá Martina, és szeme keskeny sávvá szűkült.

Sylva egy futó pillanatra elkomolyodott, de nyomban rá huncut mosolyra simult az arca.

— Hová gondolsz, te csacsi. Vladimír jól tudja, hogy megbízhat bennem. De már a szemrehányás is bántana, hogy nem viselkedtem elég kifogástalanul. Te például úgy táncoltál és mulattál ma este, mintha fejedbe szállt volna az ital. Még Fürthné asszonynak is feltűnt a viselkedésed,

— Csakugyan? Ezt talán a tikkasztó kánikula tette — válaszolta Martina vontatottan, és szeme a tüzes láthatáron bolyongott, de az ég forró kéksége nem ígért enyhülést.

Martina már arra is rájött, hogy Sylva ugyan ádáz csökönyösséggel látogatja a mulatóhelyeket, de valójában sehol sem szórakozik. Mint az olyan ember, aki elviselhetetlen hőségtől gyötörve üditő fürdőre alkalmas helyet keres a folyó mentén, itt-ott be is ugrik a vízbe, de csalódottan kimászik belőle, mert nem frissült fel, ellenkezőleg, még elcsigázottabb. Most megértette, hogy Sylva csak színleli a jókedvet. Távolról sem olyan nyugodt és elégedett, amilyennek mutatkozik. Boldogságról nem is beszélve. Nem. Sylva nem boldog!

Első napi felismerésének újabb bizonyítéka váratlan hatást gyakorolt Martinára. Mióta megvilágosodott előtte, hogy a csodaszép váza Sylva élete asztalán már régen nem hibátlan, reggeltől estig felfokozott, lázas izgalomban élt, az ébredéstől kezdve addig a percig, amíg ájulásszerű, mély álomba merült. Ha valaki három héttel ezelőtt megjósolja neki, hogy rövidesen a Puppban fog táncolni, nevetni, sőt „úgy mulatni, mint akinek fejébe szállt az ital“, csak szánakozó mosoly lett volna a válasz. De most mintha elolvadt volna a jégburok, amelyben dobogni látta eleven-holt szívét. Azt gondolta: Minél jóvedvűbb vagyok én, annál szótlanabb Sylva. Mintha kicseréltük volna a természetünket. Szigorúan ügyelt, hogy egy este se maradjanak odahaza. Maga is csodálkozott, milyen leleményességet tanúsít ürügyek, okok, elhatározások dolgában, és titokban örült, hogy felcserélődnek a szerepek: ezúttal ő ragadja magával Sylvát. De olykor mégis érezte, hogy az ő vidámsága is tiszavirág életű. Annyi baj legyen. Vogue la galére!

A hajó dagadó vitorlákkal haladt.

A táncestély után néhány nappal Sylva váratlan ötlettel állt elő: a hőség nem enyhül, lemegy a tengerhez.

— Itt már kibírhatatlan a meleg. Majd megfulladok. A tenger, azt hiszem,jót tenne nekem ... tágas láthatár, egész nap friss tengeri szél, hűvös víz, hullámverés. Éppen erre van szükségem, De mi lesz veled? Visszautazol apához?

— Ha nincs ellene kifogásod, veled tartok — válaszolta Martina habozás nélkül. Szeme Sylvára tapadt. Mintha tétovázna. Elutasít, kapta el Martinét az ijedelem, de Sylva arcán máris enyhült a feszültség.

— Nem is rossz ötlet. Kettesben vidámabb lesz az élet. A tenger és a magány... kicsit sok a jóból. — Jókedvűen felkacagott. — Tudod mit? Bérelünk majd egy vitorlást, és mindennap sétahajózásra megyünk. Halászunk majd halra, rákra, langusztára, mint két évvel ezelőtt, az olasz Riviérán, emlékszel? Mit szólnál a Bretagnehoz?

Martinát Sylva elhatározása nem lepte meg annyira, ahogy mutatta. Hát így áll a helyzet! Sylvának itt sincs maradása. Vonzza a tenger. Hát persze! A tenger! Hiszen néhány hete a tenger jelenti Toman otthonát. Erre a gondolatra benne is nagy erővel feltámadt a vágy a tenger után. Ott közelebb lesz Tomanhoz. A hullámzás örökös nyugtalanságával telített széles láthatár a távolságon át is összekapcsolja vele. Valahol a tengerparton bérelnek lakást, és szobájuk ablakából napról napra ugyanaz a kép tárul elébük, amit Toman lát, a Vindobona fedélzetéről ... a tenger, csillogó-villogó lebegés, ugyanaz a zúgás, és ugyanaz az illat, a tengervíz illata rothadó moszat bűzével elvegyülve.

(Folytatjuk)