A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-07 / 14. szám
Zirig mér majdnem z«ne az este kép nélküli rima lábamat víz mossa fejemet víz mossa mintha tenger születne mögöttem múlt hangjai tülekednek már majdnem zene szoknyád suhogása tavasz küszöbén hártyáé tükörarcokon vakolat rá se rezdülök egyszem (föltáruló ajtó) elragad agyamon áthömpölyög a végtelen Árpád versei könnyezik a fény kilépni a zsugorodott körből mire felnőnek a csend-falak fekete fák zugaiban kéthúrú a zene egy álom az égbe tör hosszú acélszálakon lebeg kisváros poros útjain hempereg a kígyó zsákba bújnak a házak megnő az éj csontoszlopa öreg akácok tüskéin könnyezik a fény Dúdor István tusrajza Porrá égettetni... 1718 egyik szeptembervégi napján megtört öregasszonyt vonszolt a komáromi hóhér a vesztőhelyre, hogy az ítéletnek eleget tegyen. A bámészkodók tömege utat nyitott Bencze István özvegyének, Barta Katának, aki a vesztőhelyen megadóan hajtotta fejét a vérfoltos tőkére, a kámzsás ember pallosa alá. A szájtátiak ujjongása közepette gurult le az ősz fej: a madari boszorkány teste végsőket vonaglott. A hóhérlegények azután máglyára vetették s elégették a holttestet, hogy írmagja se maradjon ... A XVIII. században sok Komárom környéki öregasszony fizetett életével állítólagos boszorkányságért. Főleg a bábaasszonyok, s azok, akik gyógyítással foglalkoztak. A bűnvádi eljárás megindításához elég volt néhány vádaskodó, s a tömlöcajtó becsapódott a szerencsétlen asszonyok mögött. Általában kétféle vádat emeltek a boszorkányság gyanújába keveredett asszony ellen: az egyik rontás vagy megvetés volt, a másik az ördöggel való cimboraság. Tudnivaló, hogy az elmúlt századok folyamán sok szegény asszony kereste kuruzslással a kenyerét. Természetes, hogy gyógymódjuk többnyire balul ütött ki, s a kárvallottak haragjukban bevádolták a javasasszonyt. S az eredmény: A tömlöc, tortúra máglyahalál, A vallási dühöngésben senyvedő feudalizmus a boszorkányperekben rendszerint előhuzakodott az ördöggel való cimboraság vádjával, hogy alátámasza, erősítse a vallás pozícióját. Kezdetben többnyire tagadott a vádlott, de amikor megismerkedett a hóhér hüvelyszorítójával, tüzes nyársával, menten beismerte „bűnösségét“. A többi már a hóhér dolga volt. Ilyenformán került vád alá a mocsai Soós örzsébet is, aki szorult helyzetében több mocsai asszonyt belekevert a boszorkányságba. A régi periratok is őrzik Soós örzsébet vallomását: „Az árestom háznak vasrácsos ablakán bújtak legottan az pap anyja és Tengői Falu Zsuzsa, keményen dömöszkölték, fejét szorongatták, csak azért, rájuk ne valljon.“ A kínvallatás fantasztikus meséket mondat Soós örzsébettel. Így vall az egyik „boszorkánygyűlés" -ről. „Ottan táncoltanak, ettenek és ittanak, földre terítettének asztalt valamely darab ruhábul, az étek állott egy sült báránybúi és disznópecsenyébül, kenyerek helyett pedigh tizenkét darab követ tettek, melyet az igmándi bíró vitt az vendéghbe és tizenkét fakések is voltak az asztalon, s ettenek, melly köveket az igmándi tavalyi bíró szakította szét. Az utóbbiak fa késekkel ettenek, az pinczében való hordókbul mindenikéből vettenek bort, de az nyírfa abroncsos hordóbul nem vettek italt, mind hogy az ollyatin hordokbúl nem vehetnek és nem is árthatnak. Egy hegedűsek is volt ezen alkalmatossággal és tánczoltanak, az táncz mester penigh az említett igmándi tavalyi bíró volt. Midőn penigh két óráigh egy véghben ezen mulatságokban lettenek volna és az pinezébül ell akartak volna menni, azon hordókat, melyekbül bort vettenek teli okádták s ily formán töltötték helyre a borokat. Ezek véghbe menvén ell tüntenek, az vinculált fatens penigh Istent emlétvén lábbal ment szállására, midőn penigh az pincében mentenek az Tengel Zsuska vitte két kezénél fogva az mondott pincébe, úgy hogy a lába sem érte mindenütt a földet.“ Soós örzsébet boszorkányperében az egyik tanú, bizonyos Kovács Ilona többek között ezt vallotta: „Hogy az Soós örzsébet vén asszony arra is tanította őtet, mondván: te pila, ha azt akarod, hogy férjhez mehessek, a kire haragszol, leányzó csak háromszor kerüld meg őtet és mess el a hajábul, azt vesd valamely forró vízre és ha ezt megcselekszed, mind eddigh az olyan leányzó férjhez nem mehet, valameddig te magad nem akarod, hogy férjhez mehessen, csak gólya fészekből csinálj lughot és mosd megh a fejét az ollyan leánynak, aztán férjhez mehet.“ A vármegye az igmándi tavalyi bírót is tömlöcbe vetette boszorkányság gyanújával. A tárgyaláson szembesítették Soós Erzsébettel. Szalay Ferenc, az igmándi tavalyi bíró körömszakadtáig tagadta Soós Erzsébettel való kapcsolatát. Soós Erzsébet meg azt felelte neki, hogy ő sem szervezkedett Madáron senkivel, mégis láncos vasat kell hordania. A periratokból sem derült ki, hogy mi történt a vádlottakkal, de gondolhatjuk, hogy nem úszták meg szárazon. Oláh Mihályné, Baronyai Katát, a kamocsai „boszorkányt“ rontással vádolták. Nemes Kósa Márton vallotta, hogy 1726 tavaszán felesége fiúgyermeket szült, de nem Oláhnét hívta a gyermek megfürösztésére. Mi történt? Néhány nap múlva a gyermek keservesen sírni kezdett. „A szája annyira lekúcsolódott, hogy nem is falhatta be az anya csöcsét.“ Baronyai Kata útja is a komáromi tömlöcbe vezetett, ahol 1728 januárjában szorongatta meg első ízben a hóhér. A tortúra után az asszony testben, lélekben megtörve vallotta be „bűnét“. A halálos ítélet utolsó szavai így szóltak: „Az maga megh érdemlett büntetésére, másoknak pedigh rettentő példái arra nézve országunk éllő törvénye szerént elevenyen a tűzre tétetni és hamuvá porrá az által égetetnyi, törvényesen kárhoztatott.“ A bagotai Barsi Béláné, boszorkányság vádjával, ugyancsak a komáromi hóhér pallosa alatt fejezte be életét. A bűbájossággal vádolt Görbe Ilona ógyallai kocsmárosné ugyancsak a tömlöcbe került. Hogy mi történt később vele, arról nem beszélnek a periratok. Ide jutottak Fábián Erzsébet és Jámbor Kata madari „boszorkányok“ is. Ki tudja, hányán fejezték be még szomorú életüket a komáromi hóhér karmai között? Mindenesetre ez a néhány eset is fényt vet a több mint 200 év előtti keserű állapotokra. Ártatlanokat kínoztak s küldtek szörnyű halálba a sötétség terjesztői, a népet babonára nevelő vármegyei urak s a vallási fanatizmust erősítő klérus. Holott őket kellett volna elevenen megégetni. D. GY. Mit olvassunk? Jókai Mór: Szeretve mind a vérpadig Az 1870-es években Thaly Kálmán, a nagy fejedelem nagy krónikása hatalmas Rákóczi-kultuszt teremt az országban. Mikor 1880-ban megjelent Ocskayról szóló monográfiája, elvitte Jókainak. Ebből a forrásból írta meg Jókai az áruló kuruc brigadéros tragédiájának regényét. Gyakorlott szemmel összeszedte Thaly munkájából az érdekes adatokat és átvette színes mese keretébe. Szertelenül csapongó fantáziával, káprázatos ügyességgel szövögeti, bonyolítja a mese szálait. Nem a történelem Ocskayját, Rákóczi villámát, majd árulóját akarta ábrázolni, hanem a férfit, akit szerettek, egészen a vérpadig. Illyés Gyula: Tűz vagyok Petőfi életével és költészetével számos kutató, történettudós, irodalomtörténész, író és költő foglalkozott. A nagy forradalmár-költő alakja és tevékenysége a szabadság szimbólumává vált a magyar ifjúság szemében, mégsem jelent meg róla az ifjúság számára hűséges életrajz. Ezt a hiányt pótolja Illyés Gyula Petőfijének rövidített kiadása. A kötetet a költő életével és korával kapcsolatos képek díszítik. Az ősi magyar hitvilág Az ősi magyar hitvilágot bemutató kötettel a Gondolat kiadó új sorozatot indít. A magyar néprajz klasszikusai címmel. Ennek keretében a magyar néprajztudomány úttörőinek legfontosabb írásait adja közre, amelyek újramegjelentetésével régóta adós a magyar könyvkiadás. A sokszínű tanulmányok a néprajzkutatás valamennyi ágára kiterjednek, a népi kultúra és életmód legkülönfélébb területeit dolgozzák fel. Az írásokból egy kialakulóban lévő tudomány izgalmas képe bontakozik ki, első útkereső lépéseire, módszertani topagatódzasaira derül fény. Bár a helyes megállapítások, jelentős adatok sokszor elavult, olykor naiv elképzelésekkel keverednek, vitathatatlan a szerzők érdeme, akik lelkes munkájukkal ismeretlen területeket tártak fel a néprajzi kutatás számára. A tanulmányok a néprajzi eredményeken kívül érzékletes képet adnak a kor általános tudományos színvonaláról is, így a nem szakember számára is lebilincselő kultúrtörténeti olvasmányt jelentenek. A további kötetek többek között bemutatják Bél Mátyás, Tessedik Sámuel, Berzeviczy Gergely, Herman Ottó munkásságát, a népköltészeti kutatás első korszakát, a népzenekutatás történetét és az őshazakutatók írásait. 13