A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-04-07 / 14. szám

Zirig mér majdnem z«ne az este kép nélküli rima lábamat víz mossa fejemet víz mossa mintha tenger születne mögöttem múlt hangjai tülekednek már majdnem zene szoknyád suhogása tavasz küszöbén hártyáé tükörarcokon vakolat rá se rezdülök egyszem (föltáruló ajtó) elragad agyamon áthömpölyög a végtelen Árpád versei könnyezik a fény kilépni a zsugorodott körből mire felnőnek a csend-falak fekete fák zugaiban kéthúrú a zene egy álom az égbe tör hosszú acélszálakon lebeg kisváros poros útjain hempereg a kígyó zsákba bújnak a házak megnő az éj csontoszlopa öreg akácok tüskéin könnyezik a fény Dúdor István tusrajza Porrá égettetni... 1718 egyik szeptembervégi napján megtört öregasszonyt vonszolt a komáromi hóhér a vesz­tőhelyre, hogy az ítéletnek eleget tegyen. A bá­mészkodók tömege utat nyitott Bencze István özvegyének, Barta Katának, aki a vesztőhelyen megadóan hajtotta fejét a vérfoltos tőkére, a kámzsás ember pallosa alá. A szájtátiak ujjon­­gása közepette gurult le az ősz fej: a madari boszorkány teste végsőket vonaglott. A hóhér­legények azután máglyára vetették s elégették a holttestet, hogy írmagja se maradjon ... A XVIII. században sok Komárom környéki öregasszony fizetett életével állítólagos boszor­kányságért. Főleg a bábaasszonyok, s azok, akik gyógyítással foglalkoztak. A bűnvádi eljárás meg­indításához elég volt néhány vádaskodó, s a töm­­löcajtó becsapódott a szerencsétlen asszonyok mögött. Általában kétféle vádat emeltek a boszorkány­ság gyanújába keveredett asszony ellen: az egyik rontás vagy megvetés volt, a másik az ör­döggel való cimboraság. Tudnivaló, hogy az elmúlt századok folyamán sok szegény asszony kereste kuruzslással a ke­nyerét. Természetes, hogy gyógymódjuk többnyi­re balul ütött ki, s a kárvallottak haragjukban bevádolták a javasasszonyt. S az eredmény: A tömlöc, tortúra máglyahalál, A vallási dühöngésben senyvedő feudalizmus a boszorkányperekben rendszerint előhuzakodott az ördöggel való cimboraság vádjával, hogy alá­­támasza, erősítse a vallás pozícióját. Kezdetben többnyire tagadott a vádlott, de amikor meg­ismerkedett a hóhér hüvelyszorítójával, tüzes nyársával, menten beismerte „bűnösségét“. A töb­bi már a hóhér dolga volt. Ilyenformán került vád alá a mocsai Soós örzsébet is, aki szorult helyzetében több mo­csai asszonyt belekevert a boszorkányságba. A régi periratok is őrzik Soós örzsébet vallo­mását: „Az árestom háznak vasrácsos ablakán bújtak legottan az pap anyja és Tengői Falu Zsuzsa, keményen dömöszkölték, fejét szoron­gatták, csak azért, rájuk ne valljon.“ A kínvallatás fantasztikus meséket mondat Soós örzsébettel. Így vall az egyik „boszorkány­gyűlés" -ről. „Ottan táncoltanak, ettenek és itta­­nak, földre terítettének asztalt valamely darab ruhábul, az étek állott egy sült báránybúi és disznópecsenyébül, kenyerek helyett pedigh ti­zenkét darab követ tettek, melyet az igmándi bíró vitt az vendéghbe és tizenkét fakések is voltak az asztalon, s ettenek, melly köveket az igmándi tavalyi bíró szakította szét. Az utóbbiak fa késekkel ettenek, az pinczében való hordókbul mindenikéből vettenek bort, de az nyírfa ab­­roncsos hordóbul nem vettek italt, mind hogy az ollyatin hordokbúl nem vehetnek és nem is árthatnak. Egy hegedűsek is volt ezen alkalma­tossággal és tánczoltanak, az táncz mester penigh az említett igmándi tavalyi bíró volt. Midőn penigh két óráigh egy véghben ezen mulatsá­gokban lettenek volna és az pinezébül ell akar­tak volna menni, azon hordókat, melyekbül bort vettenek teli okádták s ily formán töltötték hely­re a borokat. Ezek véghbe menvén ell tüntenek, az vinculált fatens penigh Istent emlétvén láb­bal ment szállására, midőn penigh az pincében mentenek az Tengel Zsuska vitte két kezénél fogva az mondott pincébe, úgy hogy a lába sem érte mindenütt a földet.“ Soós örzsébet boszorkányperében az egyik ta­nú, bizonyos Kovács Ilona többek között ezt val­lotta: „Hogy az Soós örzsébet vén asszony arra is tanította őtet, mondván: te pila, ha azt aka­rod, hogy férjhez mehessek, a kire haragszol, leányzó csak háromszor kerüld meg őtet és mess el a hajábul, azt vesd valamely forró vízre és ha ezt megcselekszed, mind eddigh az olyan leányzó férjhez nem mehet, valameddig te ma­gad nem akarod, hogy férjhez mehessen, csak gólya fészekből csinálj lughot és mosd megh a fejét az ollyan leánynak, aztán férjhez mehet.“ A vármegye az igmándi tavalyi bírót is töm­löcbe vetette boszorkányság gyanújával. A tár­gyaláson szembesítették Soós Erzsébettel. Szalay Ferenc, az igmándi tavalyi bíró körömszakadtáig tagadta Soós Erzsébettel való kapcsolatát. Soós Erzsébet meg azt felelte neki, hogy ő sem szer­vezkedett Madáron senkivel, mégis láncos vasat kell hordania. A periratokból sem derült ki, hogy mi történt a vádlottakkal, de gondolhatjuk, hogy nem úsz­­ták meg szárazon. Oláh Mihályné, Baronyai Katát, a kamocsai „boszorkányt“ rontással vádolták. Nemes Kósa Márton vallotta, hogy 1726 tavaszán felesége fiú­gyermeket szült, de nem Oláhnét hívta a gyer­mek megfürösztésére. Mi történt? Néhány nap múlva a gyermek keservesen sírni kezdett. „A szája annyira lekúcsolódott, hogy nem is fal­hatta be az anya csöcsét.“ Baronyai Kata útja is a komáromi tömlöcbe vezetett, ahol 1728 januárjában szorongatta meg első ízben a hóhér. A tortúra után az asszony testben, lélekben megtörve vallotta be „bűnét“. A halálos ítélet utolsó szavai így szóltak: „Az maga megh érdemlett büntetésére, másoknak pedigh rettentő példái arra nézve országunk éllő törvénye szerént elevenyen a tűzre tétetni és ha­muvá porrá az által égetetnyi, törvényesen kár­hoztatott.“ A bagotai Barsi Béláné, boszorkányság vád­jával, ugyancsak a komáromi hóhér pallosa alatt fejezte be életét. A bűbájossággal vádolt Görbe Ilona ógyallai kocsmárosné ugyancsak a tömlöcbe került. Hogy mi történt később vele, arról nem beszélnek a periratok. Ide jutottak Fábián Erzsébet és Jámbor Kata madari „boszorkányok“ is. Ki tudja, hányán fejezték be még szomorú életüket a komáromi hóhér karmai között? Min­denesetre ez a néhány eset is fényt vet a több mint 200 év előtti keserű állapotokra. Ártatlano­kat kínoztak s küldtek szörnyű halálba a sötét­ség terjesztői, a népet babonára nevelő várme­gyei urak s a vallási fanatizmust erősítő klérus. Holott őket kellett volna elevenen megégetni. D. GY. Mit olvassunk? Jókai Mór: Szeretve mind a vér­padig Az 1870-es években Thaly Kál­mán, a nagy fejedelem nagy króni­kása hatalmas Rákóczi-kultuszt te­remt az országban. Mikor 1880-ban megjelent Ocskayról szóló monográ­fiája, elvitte Jókainak. Ebből a for­rásból írta meg Jókai az áruló ku­ruc brigadéros tragédiájának regé­nyét. Gyakorlott szemmel összeszed­te Thaly munkájából az érdekes adatokat és átvette színes mese ke­retébe. Szertelenül csapongó fantá­ziával, káprázatos ügyességgel szö­vögeti, bonyolítja a mese szálait. Nem a történelem Ocskayját, Rákóczi vil­lámát, majd árulóját akarta ábrázol­ni, hanem a férfit, akit szerettek, egészen a vérpadig. Illyés Gyula: Tűz vagyok Petőfi életével és költészetével szá­mos kutató, történettudós, iroda­lomtörténész, író és költő foglalko­zott. A nagy forradalmár-költő alak­ja és tevékenysége a szabadság szim­bólumává vált a magyar ifjúság szemében, mégsem jelent meg róla az ifjúság számára hűséges életrajz. Ezt a hiányt pótolja Illyés Gyula Petőfijének rövidített kiadása. A kö­tetet a költő életével és korával kap­csolatos képek díszítik. Az ősi magyar hitvilág Az ősi magyar hitvilágot bemuta­tó kötettel a Gondolat kiadó új so­rozatot indít. A magyar néprajz klasszikusai címmel. Ennek kereté­ben a magyar néprajztudomány út­törőinek legfontosabb írásait adja közre, amelyek újramegjelentetésé­­vel régóta adós a magyar könyv­kiadás. A sokszínű tanulmányok a néprajzkutatás valamennyi ágára ki­terjednek, a népi kultúra és életmód legkülönfélébb területeit dolgozzák fel. Az írásokból egy kialakulóban lévő tudomány izgalmas képe bonta­kozik ki, első útkereső lépéseire, módszertani topagatódzasaira derül fény. Bár a helyes megállapítások, jelentős adatok sokszor elavult, oly­kor naiv elképzelésekkel keverednek, vitathatatlan a szerzők érdeme, akik lelkes munkájukkal ismeretlen terü­leteket tártak fel a néprajzi kutatás számára. A tanulmányok a néprajzi eredményeken kívül érzékletes ké­pet adnak a kor általános tudomá­nyos színvonaláról is, így a nem szakember számára is lebilincselő kultúrtörténeti olvasmányt jelente­nek. A további kötetek többek között bemutatják Bél Mátyás, Tessedik Sámuel, Berzeviczy Gergely, Herman Ottó munkásságát, a népköltészeti kutatás első korszakát, a népzeneku­tatás történetét és az őshazakutatók írásait. 13

Next

/
Thumbnails
Contents