A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-04-07 / 14. szám
Róbert még sir Vaf árnapi Bevallom, sose hittem volna, hogy kórházban is jól érezheti magát az ember, hogy ott is jó lehet a közérzete. No persze, ehhez az kell, hogy az ember, ez esetben e sorok írója ne legyen beteg, legalábbis ne túl komolyan. Mégis: nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy talán éppen az hiányzik nekünk a jó közérzethez, ami a kórház lényege, vagyis az egymással, egymás egészségével, sőt egymás életével való törődés. Félek kimondani, de attól tartok, jobb betegnek lenni, akiről gondoskodnak, mint egészségesnek, akivel a kutya sem törődik. Mindez felelőtlen gondolatcsapongásnak látszik, de leirom, ha már eszembe jutott, méghozzá épp akkor jutott az eszembe amikor a Velky Krtíš-i (nagykürtösi) kórház kapuján kiléptem. Mert már a belépéskor kezdtem magamat jól érezni. A portás ugyan-Jó étvágyat! is behívott a fülkébe, kedvesen kikérdezett afelől, kit akarok meglátogatni, ki a beteg hozzátartozóm, vagy ismerősöm, s vajon súlyos-e a betegsége. Már nem épp fiatal, de szép, sima arcú portás volt, s amikor megtudta, csak riportra, vasárnapi riportra jöttem, azonnal intézkedett, felhívta a sebészet ügyeletes orvosát, és elintézte vele a találkozást. S amíg a telefonkapcsolásra várt, néhány fa- és linóleummetszetet mutatott: ő készítette, mit szólok hozzá. Nem nézhettem végig, mert az orvos üzent, hogy vár, de megígértem neki, hogy majd ha bent végzek, átnézem valamennyit. A csend birodalma. Nem tudom azért-e, mert vasárnap van, s a betegek is nyugodtabbak ilyenkor, kevesebbet szenvednek-e vasárnap. Dušan Vanko, ügyeletes sebész aprócska szobájában fogad, ahol alig van bútor, mindössze egy heverő, egy asztal és néhány szék. Jó nagyra nőtt ember Vanko doktor, szívesen fogad, s míg tréfálkozva megkérdi, hogy miért nem nyughatunk legalább vasárnap, rájövök, hogy hiszen ismerem is őt: a nagykürtösi kórház létrejötte előtt a peszerenyi sebészeti klinikán dolgozott és emlékezetem szerint igen népszerű, barátságos ember és jó szakorvos volt. Arról faggatom őt, sok-e a dolga egy vasárnap ügyeletes orvosnak. Azt mondja, azon múlik, mennyi a beteg, és milyen súlyos a betegségük. Most már a harmadik hete fekszik itt egy bányász, akit súlyos baleset ért odalent. Lőmester volt, s a kezében felrobbant a dinamit. Megsérült a gyomra, a mája, a hasürege, a keze. Sokáig menthetetlennek látszott. Ö, Vanko doktor ment le érte a bányába, nyújtott neki elsősegélyt, ő végezte el rajta a műtétet saját, a betegének tekinti. — Meggyógyul? — kérdem tőle. — Nagyon súlyos eset — mondja a fiatal szőke orvos —, de én hiszek benne, hiszek abban, hogy Botos lőmester, a pótori bánya egyik legjobb dolgozója életben marad. Egyenesen néz a szemembe, látom valóban hiszi is, amit mond. — Sok a baleset a bányában? — Nem túl sok, azt nem mondhatnánk, de azért akad. Mert ugye a bánya az nem biliárdterem. De azért az ilyen súlyos sérülés, mint a Botosé, akinek különben négy fia van. s mind a négy bányász, szerencsére nem túl gyakori. Beszélgetés közben belép a szobába egy jóvágású bajszos fiatalember: Markovics Béla nőgyógyász, ő a szülészeti osztály ügyeletese s azt mondja, szívesen meginna egy pohár sört, mert igen szomjas, de néhány perc múlva egy szülést kell levezetnie. — Milyen szülésnek ígérkezik? — érdeklődöm. — Könnyűnek. A kicsi jól fekszik, minden rendben. Negyedóra múlva akár le is fényképezhetik. Ennek az ajánlatnak módfelett megörülünk. Azt is megtudom Markovics doktortól, hogy hat éve dolgozik ebben a kórházban, tehát a kezdet óta, egyébként füleki, akárcsak a felesége, aki a gyermekosztály igazgatónője. Közben csörög a telefon, s a fiatal csupa erő, csupa energia orvos már fut is a saját osztályára, a szülést levezetni, ami, mint később megtudom, a kilencedik szülés volt az ő szolgálata alatt. Ennek is örülünk természetesen, hiszen ha így megy, akkor nem kell szomorkodni, aligha pusztul ki az új, nagykürtösi járás ... ! Vanko doktor mondani kezdi, hogy viszonylag, sőt minden bizonyítás nélkül is jól sikerült ez a mai vasárnapi szolgálat. A betegek állapota nem rosszabbodott, balesetről nem érkezett jelentés, bárcsak mindig így lenne. Ezután ismét szól a telefon, Markovics doktor telefonál: mehetünk, mert világra jött az új ember, és minden a legnagyobb rendben, le is fényképezhetjük. Az ügyeletes sebészorvos átkísér bennünket a szülészetre. S a folyosón ... S a folyosón, a folyosó csendjében egyszer csak meghalljuk az új ember hangját. Ügy sír, olyan keserves, kínos, megdöbbentő sírással, ahogy csak a nagyon egészséges, nagyon jól sikerült újszülöttek szokták üdvözölni ezt a nem mindig jó indulatú, sokszor félelmetes, jobb sorsra érdemes világot. S a folyosó végén, az újszülött visításától alig halljuk a hangját, megszólít bennünket egy fiatalember (mi az hogy megszólít?) egy pálinkás üveget nyújt át: igyunk! Igyunk Róbert egészségére. Mert már a nevét is tudják bizony: Róbertnek fogják hívni, ez már régen eldöntődött. És Róbert, aki ötvenhat centiméter hosszú és négy kiló hatvan dekát nyom. tehát újszülöttnek szinte Markovics Béla nőgyógyász Életben marad óriás, visítva fogadja élete legelső fényképészét, és míg villog a fény, kattog a fényképezőgép, arra gondolok: Nagyon helyes, hogy itt vagy köztünk Róbert, nagyon jó, hogy ilyen istentelenül kiabálsz, így közölve velünk, Markovics doktorral, a másik doktorral, a pálinkát nyakaló fiatalemberrel, akiről kiderült, hogy nem is az apád, hanem a nagyapád, és édesanyáddal is így közlöd, hogy itt vagy, egészséges vagy, s hogy helyet kérsz magadnak ebben a világban. Visíts csak, kicsi Róbert, s mi hadd reméljük, hogy ez a jó indulat, szeretet, öröm, amellyel ebben a kórházban fogadtak, nem múlik el, hogy odakint is kísérni fog, hogy felnőtt korodban is ez vesz majd körül. Reméljük, így lesz, és későbbi sírásra, zokogásra nem lesz semmi okod. ZS. NAGY LAJOS hót 5
