A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-14 / 2. szám
Az interncttus épülete A megmunkáló gépek iránt itt nagy a leendő mezögazé isági szakemberek érdeklődése Korszerű szakiskola A Samorini (somorjai) Mezőgazdasági Szaktanintézet a hasonló rendeltetésű intézmények között bizonyára egyike a legmodernebbeknek. Olyan iskola-komplexum ez, amely a tanuló fejlődéséhez, szakképzéséhez minden feltételt biztosit. Túlzás nélkül mondhatjuk, hogy nagyon korszerű bentlakásös iskola ez, tágas tantermekkel, szertárakkal, jól felszerelt műhelyekkel, eszményi tornateremmel, gyönyörű internátusi szobákkal, ebédlővel, egyszóval mindennel, amire csak a tanulóknak szükségük lehet. S ez a nagyszerű, 4 pavilonból álló iskolakomplexum egy gondozott park közepén áll. A tanítás színvonala is kitűnő, 12 pedagógus, 12 szakoktató mester s mintegy 30 további nevelő és más dolgozó foglalkozik a szaktanulókkal. Mindebből pedig az látszik, milyen nagy jelentőséget tulajdonit társadalmunk a mezőgazdasági dolgozók szakmai felkészítésének. Képek és szöveg: Szluka József A figyelem természetesen mindenekelőtt a traktorra irányul ízleni fog? A leányszakiskola tanulói érthetően izgulnak az első főzö-tanóra Mindennek eljő az ideje... Itt állt a cséplőgép — közlöm önmagámmal s lélekbe kinyújtom a kezem egy kék erkélyes lakóház irányába, holott az egyáltalán nem emlékezteit cséplőgépre, nem is tudom miért jutott eszembe éppen ez a régi cséplőgép, amelyet azóta már biztosan porrá rágott az enyészet. Mindenesetre: itt volt a kék erkélyes ház helyén, mi errefelé legeltettük a libákat, bigéztünk egyéb játékok között, na meg kalászt szedtünk. S most tessék: se bige, se liba, se kalász, de főképp sehol a gyerekkor. Ellenben itt van ez a város, amelyik pontosan emlékeim helyére épült, Na jó: hagyjuk a nosztalgiát! Itt caplatok bokáig érő sárban a kék erkélyek alatt. Amott jobbra szilvafák, ha jól látom, azokon túl meg a falu Velký KrtíS (Nagykürtös), amely itt a dombokon városként folytatja önmagát. Ezt a sarat elkerülhettem volna, ha a másik oldalról közelítem meg a kék erkélyes házat. Ott ugyanis betonút vezet — tudtam meg utólag. Az egyik barátomat kerestem a hájban, de* csak névtábláját találtam meg az ajtón, ő mint mondották néhány perccel ezelőtt ment be a városba. Nyilván a betonúton: sose szerette a romantikát. Különösen az ilyen sárosát nem. Egy „romantikus büfében“ forró grogot iszom, elvégre tél van, no ha nagyon furcsa tél, „tavasznak Is jó lenne, szegényebb helyen,“ mondja egy zsélyi ács. Mert, hogy el ne felejtsem, a büfében csupa zsélyi atyafi issza a grogot körülöttem, no meg a sört, mert azt is szeretik. Jobbára ácsok meg kőművesek. A helyi építkezéseken dolgoznak. A kék erkélyes házat is ők építették bizonyára, gondoltam büszkén. Ezek az ácsok egyébként már nem végeznek „igazi“ ácsmunkát, hanem „ami jön“, vagyis saluzást elsősorban, de sokszor már a segédmunkára is ráfanyalodnak. — Hogyhogy — kérdezem — hiszen annyi a környéken az új ház, hogy megáll az ember esze. Azokra kik rakják fel a tetőt? — Az is valami — mondja az egyik atyafi — egy tetőt feltenni! Négy ács két nap alatt felteszi. Nem úgy van ám az, mint régen, amikor egy háztetőt hónapokig csináltunk, faragtuk a gerendát, meg a többit. Kész gerendákból megyen az, mint az isten haragja. Fogalmam sincs, hogy megy az „isten haragja“, de nem baj. Megeszek még egy kocsonyát, és megfájdul a fogam. Fájdalomcsillapító végett körül kódorgóm a várost, s mire a patikát megtalálom, megszűnik a fájás. Gondolhattam volna, hisz mindig ezt csinálja velem. Közben viszont kiderül, hogy a szomszéd szálloda nagytermében gyülekeznek a járás egészségügyi dolgozói. Szakszervezeti konferenciára. Lehetnek vagy kétszázan. A beszédek és beszámolók elhangzása után meg is kérdezem Belašič doktort, a járási egészségügyi intézet igazgatóját, vajon a kórház betegei a konferencia alatt egyedül maradtak-e, s önmagukat gyógyítják? Megmosolyogja a naiv kérdést. — Természetesen, csak azok vannak itt, akik eljöhettek. — Milyen a járás egészségügyi helyzete? — érdeklődöm. — Amióta Veľký Krtií (Nagykürtös) járási székhely lett, sokat javult a helyzet, főleg ami a beruházásokat illeti. Több a pénz. 1971-ben például a tervezett 400 000 korona helyett 1 millió koronát költöttünk egészségügyi beruházásokra. Üj, korszerűen berendezett körzeti rendelőket építettünk Lukanényén, s Csábon. Nagycsalomiján is építeni kezdtünk egyet. Időközben az orvosok fizetését is rendeztük. Sajnos még legalább 20 orvos hiányzik a járásból. — Az orvosok még mindig olyan nehezen jönnek ki vidékre? — Azt nem mondanám. Mindenki tudja, hogy a vidéki orvos ma már egyáltalán nincs hátrányban a fővárosi kollégáival szemben. Sőt. Anyagilag talán még előnyben is van. Csak hát egyenlőre országos viszonylatban is kevés az orvos. Azzal igyekszünk segíteni magunkon, hogy néhány fiatalembernek stipendiumot adunk, vagyis mi taníttatjuk ki, s kötelezzük őket, hogy az egyetem elvégzése után térjenek vissza hozzánk. Ez talán majd segít. Amire' á legbüszkébbek vagyunk, az a 260 ágyas jól felszerelt kórház. Hiszen emlékezhet tíz évvel ezelőtt mindössze néhány kórházi ágyunk volt Peszerényben. őszintén mondom, ami ebben a járásban az utóbbi évtizedben az egészségügy területén történt, arról mi, egészségügyi dolgozók is legfeljebb csak álmodni mertünk. — Tehát elégedettek? — Hallhatta a felszólalásokból, hogy egyáltalán nem. örülünk az elért eredményeknek, elégedettek viszont nem vagyunk és nem is lehetünk: rengeteg munka vár még ránk. Nem szép ez a város: esztétikai értelemben. Nem is lehet szép, hiszen még állandóan épül, s a rendezői elvet nehéz a gyakorlatban szemmel követni. Nem tudom megállapítani például, hogy hol a városközpont, le'het hogy nincs, és nem is lesz ilyen. Elvégre: „hol van az előírva?“ Viszont szép, gyakorlati értelemben. Szép, mert több ezer embernek nyújt otthont, méghozzá nem is akármilyet. A lakásokat régtől fogva ismerem. Tudom, hogy korszerűek, a legkényesebb igényt is kielégíthetik, s minthogy itt régi ház nem volt (csak amott lent a faluban) rossz, egészségtelen lakásban senki sem lakik. S ahogy elnézem ezeket az emlékeim tájain épülő és már felépült kék erkélyes házakat, melyek körül jövőre, gondolom már a sár is csak »emlék marad, enyhén háborgó szépérzékem is megnyugszik. Mindennek eljő az ideje, mormolom magamban — és felszállók az Ipolysági autóbuszra. ZS. NAGY LAJOS
