A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-14 / 2. szám
A csúnya ember li ■ : ■ Beültem a kávéházba. Konyakot és kávét rendeltem. Szeretek elnézelődni, eljátszogatni a gondolattal, ki milyen ember lehet, mivel foglalkozhat, mire gondolhat, boldog-e vagy boldogtalan, gerinces ember-e vagy éppenséggel talpnyaló. Nagydarab, lompos emberre figyeltem fel. Az asztalok között botorkált. Nyilván keresett valakit, vagy csak üres hely utón kutatott. Végül fölöttem állt meg, s kissé zavaros szemmel nézve rám megkérdezte, szabad-e a szemben álló üres szék. Bólintottam, mire leült. Szilvapálinkát rendelt szódával. — A kávét nem ihatom, fejembe zavarja a vért — mondta félig magának, félig nekem. Mély és rekedtes volt a hangja. Kétnapos szakáll tüskéi ezüstözték az állát. Ruhája gyűrött, kopott, ingének színe inkább sárga vagy szürke, mint fehér. Egyszóval eléggé elhanyagolt állapotban volt. Ráadásul nagyon csúnya az istenadta: kiálló pofacsontjain megfeszült az arcbőre, mint csizmaszár a kaptafán. Duzzadt ajka petyhüdten lefittyent az állóra, amikor beszélt. Alacsony, lapos homloka alól két kifejezéstelen, vizenyős szem pislogott a világba, s elálló, tenyérnyi füle kókadtan lógott, mint nyári hőségben az eperfa levele. Mégis, mikor mosolygott, naiv, gyermeki báj lengte be az arcát — ötven év körülinek látszott —, amikor azonban komoran nézett maga elé, inkább hatvannak. Az asztal márványlapján nyugtatta gyerekfejnyi öklét. Mintha gépolajba pácolták volna. Ki tudja, mikor mosdott utoljára? — Vár valakit? — kérdezte kis idő múlva bizalmasan. — A feleségemet. — Itt randevúznak? — húzta el a száját kissé bántón, de hogy ellensúlyozza szavának esetleges sértő ízét és élét, még hozzáfűzte. — Szép is az, istenbizony szép! — Járja az üzleteket, vásárol ezt-azt — feleltem magyarázón —, én meg nem szeretem a tülekedést. Ennyi az egész. — Azt én sem szeretem — mondta —, soha nem is szerettem. Inkább elüldögélek egyszál magamban egy pohár ital mellett. Itt legalább szépeket gondolhat magában az ember. — Például? — vettem át a játékos hangot. . — Hót... mindenfélét — vonta meg a vállát. — Alkalom szüli a tolvajt — vigyorgott. — Abban aztán senki nem gátolhatja meg az embert, az égvilágon senki!... Nézze csak! Ott, annál a asztalnál ül az a szép szőke nő, na, látja, hát én azzal mindent csinálhatok gondolatban — mondta kamaszos vágyakozással és kacsintott a vizenyős szemével. — Levetkőztethetem, simogathatom, csókolgathatom, és... és ha róunok, vagy nem felel meg, másikat választok. Például azt a feketét ott az ablak melletti asztalnál. Bár a feketéket nem szeretem, soha nem is szerettem! — Miért nem? — kérdeztem játékosan. — Mert nem! — felelte határozottan, elkomorodva. Ez a határozott „nem" kissé megütött, kíváncsivá tett. — Nős? — kérdeztem erőltetett komolysággal. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy hangosan felnevessek. Felhajtotta a szilvapálinkát — bűzlött —, szódát is kortyintott utána, én meg az arcát figyeltem. Valami átsuhant rajta. — Hát persze — mondta csendesen, behúzott nyakkal, de nem nézett rám. Pohara talpával vasalgatta az asztal márványlapjót. — Két gyerekem is van: egy fiú meg egy lány ... — Nagyok? — Hajaj, felnőttek már, húszon felüliek — mondta átszellemült arccal. — A lányom tanítónő. Helyes teremtés. Szőke. A haja, mint a gyűrű, nem kell fodrászhoz járnia... Jó tanítónő, imádják a gyerekek... Néha hazajön: karácsonykor vagy húsvétkor. Apu így, apu úgy, aztán elmegy és tanítja, neveli a gyerekeket, mert neki az a dolga ... Aztán ismét eljön, apu így, apu úgy, azzal visszamegy.. . Azt mondja, hogy soha nem megy férjhez, mert gyűlöli a férfiakat. Hogy miért, a fene se tudja. Tény, hogy gyűlöli. Talán igaza van, csak gyűlölje, ha neki úgy tetszik, nem igaz? ... Szilvapálinkát rendelt szódával, nekem meg konyakot kávéval. Hiába ellenkeztem. — Nekem nem számít a pénz, ha jól érzem magam — mondta hihető hangsúllyal —, a gatyám is odaadom, egyszer élünk, igaz-e? Bólintottam (mi mást is tehettem volna?), ő meg folytatta. — A fiam meg mérnök. Gépészmérnök. Én lakatos vagyok, ő meg mérnök. Rokonszakma. Csakhát ő egy kicsit magasabb szinten műveli. Jól teszi. Neki megadatott, nekem nem. Azért én sem szégyenkezem. Amint mondják, aranyat ér a kezem. Az ügyes kéz aranyat ér minden szakmában. A fiamnak meg a feje. Olyan ész lakozik benne, hogy csuda! Fog, mint a beretva. Keres is szépen. Keressen, aki tud, nekem is az az elvem. Nem irigylem senkitől sem, keressen az anyja jóistenit, ha van benne akarat meg szakértelem!... Tudja, milyen kocsit vett a fiam? Hét nyelven beszél. Ring az emberrel, mint hajó a vízen. És nem bömböl a motorja, mint a traktor, de nem óm! Susog. Susog, kedves uram, mint szelíd szélben a falevél... A nyáron elvitt a Balatonhoz. Micsoda két hetet töltöttünk el ott, uramisten! Nagyokat mulattunk, dorbézoltunk, mint valamikor a mágnások: pezsgőztünk, húzattuk a cigánnyal, mert az én fiam! Olyan az én fiam, mint a nádszál. Parázs a szeme. Magas, mint a jegenye. Bolondulnak, megvesznek érte a nők. De ő gyűlöli őket, gyűlöli, kedves uram, és jól teszi. Azt mondja nekem: apu, én soha nem házasodom meg. Semmi értelme. Mondja, van értelme!? ... Képmutató, hazug, disznó és hiú valamennyi, hót érdemes megházasodni, édesapám?... Erre aztán én mit felelhetek? Te tudod, édes egyfiam. Az embert szabad akaratára teremtette az isten, te tudod, édes egyfiam ! Én a te életedbe nem pofázhatok bele. Nem is akarok. Cselekedj a saját akaratod és belátásod szerint, úgy lesz jó! Mert mindig úgy van jól, ahogy éppen van. A változatosság kedvéért most én rendeltem konyakot meg szilvapálinkát. Magamnak kávéval, neki meg szódával. Eléggé fejébe szaladt a vér, minek azt kávéval tetézni. Ellenkezett, háborgott. Nem azért ült az asztalomhoz, mondta, hogy pénzembe kerüljön. Neki megérte, mert kedvére kibeszélgethette magát. Különben is olyan megnyerő vagyok, hogy élvezet velem egy asztalnál ülni, s ha úgy adódna, szívesen rámköltené az egész havi keresetét Mentegetőztem. Hasztalan. S hogy bebizonyítsa szava hitelét, konyakot és kávét rendelt. Mit tehettem: elfogadtam. — Ha szabad kérdeznem — mondta akadozó nyelvvel —, magának mi a foglalkozása? — Újságíró vagyok — mondtam őszintén. Meghökkent. Nem tudtam mire vélni. — Újságíró!? — ismételte a szót különös ízzel, elgondolkozva. — De hiszen akkor maga átlát rajtam, mint a szitán ... — Felnevetett. Sírás helyett nevet az ember hasonlóan. — Én meg hazudozok itt magának összevissza, a jóistenit neki! Meglepett a szava, s kérdően néztem rá. — Hazudtam. Ne haragudjon rám. Minden szavam hazugság volt — mondta némi bűnbánattal. — Nincs nekem se lányom, se fiam. Hogy is lehetne, hiszen soha nem nősültem meg. Nem mintha nem akartam volna, nagyon is akartam, dehát... — Elhallgatott. — Mondja csak, most mór mindegy! — biztattam. — Csúnya vagyok, tudom, mindig is tudtam... Korán meghalt az anyám, nem is ismertem. Biztosan szégyenkezett miattam. Mindegy. Akkoriban megismertem egy lányt, Füri Mariskának hívták. Nagyon megszerettem. Azt mondta, hogy ő is szeret, és ha akarom, a feleségem lesz. Hogyne akartam volna!... Mondtam neki nemegyszer: Mariska, kedves Mariska, én csúnya ember vagyok, de jó, mint a falat kenyér. Ha feleségül jössz hozzám, a csillagokat is lehozom néked az égről. ígér a szerelmes ember mindent, de én nem csupán ígértem, én az egészet komolyan gondoltam, mert nagyon, nagyon szerettem. Az én Mariskám mégis a más felesége lett... Lehajtott fejjel hosszan nézett maga elé. Aztán lassan felemelte a fejét, s valami megmagyarázhatatlan bánattal a szemében nézett rám. Felállt, elköszönt és elment. Megrendített a vallomása. Egy csúnya ember — aki mellesleg hazudott is — távozott az asztalomtól. Előttem mégis megszépült. Megszépítette csöndes, emberi tragédiája. LOVICSEK BÉLA i Kis filigrán nö a postás, a postásunk, a degeszre tömött táska lehúzza a vállát. Bár keményen dolgozik, hiszen a munkája is tetemes, mégsem láttam soha fásultnak, rosszkedvűnek, Derű ragyog az arcán, nem amolyan fagyos, erőltetett mosoly, hanem szívből jövő, természetes jókedv. Nem hiszem, hogy minden postás ilyen volna, mert láttam már rosszkedvüeket, morcosakat is. De 6 valahogy nem vesztette el az emberekben való bizalmát, s az is meglátszik rajta, hogy szereti a foglalkozását. Emellett beszédes, közlékeny, nem kenyere a hivatalos póz, olyan, amilyennek lennie kell egy igazi postásnak. A minap ajánlott levelet hozott Magyarországról, s miután átadta, egy percre lehelyezte degeszre tömött táskáját az asztalra, hogy kipihenje magát. — Ugye elfáradt? — kérdeztem. — Egy kicsit, Két-három évvel ezelőtt még nem éreztem a fáradtságot, de ma már sajog a lábam, ha felkapaszkodom magukhoz a harmadik emeletre. — Sokat kell talpalnia, ugye? — Sokat bizony, különösen ilyenkor, ünnepek előtt. Látja, mennyire meg van tömve most is a táskám? Közben felbontom a levelet, s a borítékot az asztalra dobom. — Szép bélyeg van rajta — jegyzi meg a postásnő. — Maga nem gyűjti a bélyegeket? — Nem, én nem gyűjtöm. — Akkor elkérhetem magától, ugye? A fiam nagy bélyeggyűjtő. — Szívesen odaadom, — mondom és odanyújtom a borítékot. Betűzgeti a bélyeg felírását: — Magiar ... magiar poszta... — Magyar posta — helyesbítem a szavait. — Igen, igen— feleli és ravaszkás mosoly jelenik meg az arcán, majd hozzáteszi: — Érdekes, hét évig jártam magyar iskolába, mégsem tudok kinyögni két-három magyar szónál többet. — Micsoda?! — kapom fel a fejem. — Maga hét évet járt magyar iskolába? — Hét vagy nyolc évet. Már magam sem tudom. Csóválgatom a fejemet. — No, még ilyet sem hallottam. Hét évet járt valaki magyar iskolába és egyáltalán nem tud magyarul? Hogy lehet ez? — Ilyesmi is előfordulhat — nevet a postásnő. — Hiszen én csak a levelekkel jártam magyar iskolába. D. Oy.
