A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-14 / 2. szám
A Komárnó-i (Komárom) Steiner Gábor Hajógyár dolgozói előtt az 1972-es évben komoly feladatok állnak. j£vi tervük teljesítése mellett fokozatos munkaátszervezéssel kell biztosítanlok az OL-400-as jelű személyszállító hajó prototípusának előszerelés! munkálatait. Az új személyhajó, amely négyszáz személy befogadására lesz alkalmas, a Szovjetunió számára készül. A múlt év folyamán lépett a gyár kereskedelmi partnereinek sorába Románia; megvásárolt egy KDB 100 és egy DB 2,5 mintájú kotróhajót. A megrendelő bizonyára elégedett volt a gyár termékével, hiszen az új évben is vásárol egy DB 2,5 mintájú kotróhajót, amelynek óránkénti teljesítménye 100—150 köbméter a mélységtől függően (1. sz. kép). A Csehszlovák Dunahajózásl Társaság megrendelésére további toló-vontató hajókat készít a vállalat (2. sz. kép). A fő kereskedelmi üzletfél továbbra is a Szovjetunió marad. Tizenhat darab MNL 2700 mintájú motoros teherhajót készít a hajógyár ebben az évben (3. sz. kép). Szöveg: MOROVICS LAJOS Képek: Vléko Karol m Rómzu kiwcö Hazánk festői tájait járva sokszor nem is gondolunk a múltra, mert leköt a jelen szépsége. Így hát nem is csodálkozhatunk azon, hogy Piešťany tavirózsával borított tavacskái körül sétáló betegei elsősorban az áldásos iszapban áztatják reumagyötörte ízületeiket és bizony csak nagy néha tévednek be az ottani múzeumba. Pedig ha tudnák, hogy ennek a múzeumnak a mellőzésével csak önmagukat szegényítik, bizony igyekeznének ezt az elmaradást minél előbb kipótolni. Hiszen ebben a múzeumban olyasmire akadnának, amit hazánk területén olyan könnyen nem találnak meg: a régi római ezüst kincs egy részét, mely már jónéhány éve magára vonta régészeink figyelmét és számos vitát váltott ki. Pieštany múzeumában van egy oroszlánnal ékesített ezüst tál, egy elegáns háromláb, mely a római konyha gyakorlati berendezésének elengedhetetlen kelléke volt, no meg egy letört ezüst edényfül. Ha fel akarjuk göngyölíteni ezeknek az edényeknek történetét, kissé vissza kell mennünk a történelemben. Igaz, hogy nem egészen a rómaiak korába, de mégis néhány évtizeddel. Abban a mozgalmas 1939-es esztendőben, mikor a köztársaság felbomlott, nem messze Pieštanytól, Strážou község határában egy téglagyár felépítésének terepelőkészítésén dolgoztak. A földből egyszerre csak előkerült egy csontváz. Mellette különböző ezüstből készített csattok és edények voltak. Abban az időben a csendőröknek sokkal nagyobb gondjaik voltak, semmint hogy valamilyen csontvázzal vagy a mellette talált ezüsttel foglalkozzanak. így aztán azok, akik erre a leletre ráakadtak, az ezüstöt felosztották egymás közt. Hogy pedig senki se károsodjék, súly szerint osztották fel. Így történt, hogy az egyik edény fülét leszakították. A szakirodalom természetesen tudomást szerzett a strážovi csontvázleletről, megállapították, hogy itt egykor temetkezési hely volt. Hogy a kiemelt csontváz mellett óriási értékű kincsek is voltak, azt csak két évtizeddel ezelőtt sikerült megállapítani. Minden alapot nélkülöző gyanúsítás alapján került börtönbe a legrégibb szlovák régész dr. Budinsky-Krička. Fogolytársainak sokat beszélt kalandos vándorlásokról, kutatva a régmúltat. És egy ilyen alkalommal az egyik fogoly megjegyezte: — Ez még mind semmi... — és elmesélte a strážovi kincs történetét. Megnevezte az embereket, megadta a elmüket azoknak, akik a talált kincseket felosztották egymás közt. Mikor azután végre kiszabadult, elindult az ismert nyomokon. Dobogó szívvel, nagyon óvatosan, hogy ne riassza meg azokat, akiknek a talált ezüsttárgyakat be kellett volna szolgáltatnak és ezt nem tették meg. Csakhogy közben itt már egy új nemzedék nőtt fel, közben a háború is végigsepert Szlovákián, az emberek tulajdonképpen azt sem tudták, mit is őriznek odahaza. Szívesen lemondtak az edényekről, melyeket elődeik kerti házikókban tartottak. Így sikerült aztán Budinskynek megszereznie egy ezüst vödörkét és füles tálat is. Végül pedig Strážovon, az egyik udvaron megtalálta a kincs legértékesebb darabját — a nagy ezüsitálat, melyet egész kerületén dombormű díszít. A súlyos tál tudós viták tárgya lett. Kétségtelen volt, hogy valamelyik római főnemes tulajdonát képezte és a szépségéből, a díszítéséből arra következtettek, hogy nem is étkezésre használták, hanem szertartási tárgy volt. Azonkívül azt is figyelembe kellett venni, hogy a körbefutó dombormű díszítés szintén nem véletlen vagy alkalmi munka, hiszen az történelmi eseményt örökít meg. Ján Dekan egyetemi docens véleménye szerint a Venturi család ősi történetéről van itt szó, ebből a nemzetségből származott az ismert Brutus is, aki az összeesküvők élén megtámadta Caesart, mire az ezzel a szemrehányással fordult feléje: — Te is, fiam, Brutus? A római történelem ismer ugyan még egy másik Brutust is, azt, aki legyőzte a tarquiniumi királyi nemzetséget és köztársaságot alapított. Mikor azonban saját fiai a megdöntött király híveivel szövetkezve háborúval akarták visszaállítani a királyságot, az öreg Brutus annyira lelkes híve volt a köztársaságnak, hogy nem torpant meg és mindkét fiát kivégeztette. Így magyarázza a dombormű értelmét Ján Dekan docens. Egész könnyen lehetséges, hogy a tálat Brutus számára készítették abban az időben, mikor Caesar a köztársaság megbuktatására készült éppen azért, hogy emlékeztesse elődjére és arra is, hogy a köztársaság törvénye minden személyi érdeken és érzésen felül áll, hiszen ezek a szálak fűzték a fiatal Brutust is Caesarhoz, ki anyjának szeretője volt. Úgy látszik, hegy később a Venturik vagyonát elkobozták és mivel a demokrácia gondolatának propagálása a római császároknak nem felelt meg, valamelyik barbár főárnak adományozták, aki úgy sem értett hozzá, csakhogy ezüstből volt és ezért magával vitte. Még sírjába is, hogy elkísérje alvilági vándorútján. Ennek köszönhető, hogy napjainkig fennmaradt, mint a csehszlovák múzeumok egyik nagyon értékes lelete. (B) U m I- C Új tervek, nagy remények
