A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-17 / 11. szám
5 ;'V A KIM PHILBY 92 éncSendzr há b °rum Eddig a titkos rádióüzenetek lehallgatásáról beszéltem. A kémek elleni küzdelemben azonban voltak más, ha nem is ennyire hatásos hírforrásaink is. Bevezettük a postacenzúrát, amely két igen érdekes eset felderítésében segített. Kidolgoztuk az idegen diplomáciai küldemények felnyitásának igen ügyes technikáját is. Ezt a módszert nem alkalmazhattuk a közvetlen ellenséggel szemben, mert az nem küldött diplomáciai futárokat Anglián keresztül. Ugyanakkor viszont szinte természetesnek vettük, hogy kisebb szövetségeseink, a lengyelek és a csehek diplomáciai futárainak a csomagjait titokban átvizsgáltuk. Ez a feladat több mozzanatból állott. Először is a futárt meg kellett győznünk, hogy valamilyen oknál fogva bízza ránk csomagjainak az őrzését. Ez korántsem volt olyan nehéz, mint ahogy az első pilanatban képzeltük. Anglia ebben az időben el volt zárva a világtól, így a diplomáciai futárok csakis repülőgépen utazhattak. A gépek késése napirenden volt, s ha a repülési viszonyok kitűnőek is voltak, nem volt nehéz egy-egy késést megszervezni. Ahogy a futár megérkezett a repülőtérre, egyszerűen közöltük; vele, hogy rosszak a légköri viszonyok repülésre, vagy bizonyos műszaki hibát találtak a gépen és ezért a repülő indulását bizonytalan idője elhalasztották. A futárnak két lehetősége volt — vagy leül a csomagjaira és vár, vagy pedig bemegy a városba és keres valamelyik harmadrendű hotelban szállást. Ilyen körülmények között természetesnek tűnt, hogy a biztonsági szolgálatot teljesítő emberünk udvariasan felajánlotta a saját páncélszekrényét a diplomáciai postaszállítmány biztonságos megőrzésére. Elegendő volt ennyit mondani: „Látod, öregfiú, ide bezárjuk szépen, és ha tovább indulsz, mindent érintetlenül visszakapsz.“ A legtöbb futár gondolkodás nélkül beugrott. Bement a városba és a hivatalnokunk „jóindulatú“ tanácsa alapján körülnézett a lányok között. Mihelyt a futár távozott, a várakozó szakemberek nyomban munkához láttak. A csomag felnyitása előtt mindent alaposan áttanulmányoztak rajta. Minden csomót és pecsétet pontosan lemértek, lekopíroztak és lefényképeztek. Ha szükséges volt, a pecsétviasz vegyi elemzését is elvégezték. Ezután a csomagokat kioldották, a pecséteket feltörték, az okiratokat kibontották és lefényképezték. Csak most következett a munka neheze — mindent vissza kellett helyezni az eredeti állapotába, a csomókat nagy gonddal megkötni és a pecséteket újraönteni. Az oroszok voltak az egyetlenek, akikkel így soha sem mertünk kísérletezni. Egyrészt azért, mert a küldeményt rendszeresen két futár szállította és az egyik mindig ott maradt őrizni, másrészt azért, mert biztosak voltunk benne, hogy a csomagba pokolgépet szereltek, és ha azt avatatlan kéz bontotta ki, mindenestől felrobban. Dél-Amerika, Spanyolország, Portugália, Csehszlovákia, Lengyelország, Görögország, Jugoszlávia és más országok diplomáciai postáját azonban rendszeresen ellenőriztük. Természetesen a legnagyobb óvatosság mellett is követhettünk el hibát. Egyszer a lengyelek szállítmányára sehogy sem sikerült eredeti színű viaszpecsétet rakni s ezért egyszerűen közöltük, hogy a szállítmány elveszett. Az eset csak azért simult el botrány nélkül, mert néhány szövetségesünknek, köztük a lengyeleknek is néha angol diplomáciai futárok szállították a postát. A fenti esetben is így történt és ezért könnyen kibeszélhettük magunkat. 1942 elején valósággal elárasztottak az Abwehr rádióüzeneteiből származó értesülések. Ebben nagy szerepe volt Dilly Knoxnak, aki megoldotta az Abwehr sifre-kulcsának titkát. A lehallgató-szolgálat értesülései rendkívül érdekes betekintést nyújtottak a német kémek magánéletébe. Példának említem Axelt, a német rendőrkopót, akit Berlinből Algecirasba rendeltek, hogy ott segítsen az Abwehr kirendeltségének őrzésében. A kirendeltségnek az volt a feladata, hogy Gibraltár felől megakadályozza az angol kémek behatolását. Axel útjának utolsó szakasza előtt Madrid a következő szövegű figyelmeztető táviratot küldte Carbeinnek (fedőnevén Césarnak) az Abwehr-kirendeltség főnökének: „Axellel bánjon óvatosan, harap.“ Néhány nappal később Algecirasból lakonikus válasz érkezett: „César kórházba került. Axel megharapta.“ Az MI 5 egyik ügyes tisztje, miközben elkönyvelt egy dokumentumot, ezt mondta: „Ez az ügy rendkívül fontos, ezért a lehető legalacsonyabb szinten kell intézni.“ Amíg Cowgill az Egyesült Államokban tartózkodott és én a helyén ültem, teljes mértékben megértettem a kijelentés igazát. Ez azonban csöppet sem segítette elő utamat a „felsőbb körökbe“. A napi munkám többsége igen egyszerű volt. Az albizottságok vezetői jól végezték a munkájukat, értettek a felderítéshez és ezért csak kevés irányítást igényeltek. Amikor azonban Cowgill igazi feladataival kezdtem foglalkozni, nyakig süppedtem az ingoványba. Csakhamar beláttam, hogy a hivatali politizálgatás és a személyi érdekek mekkora hatással vannak a hírszerző szolgálat munkájára. Főni kezdett a fejem. Megéri tehát, ha minderről kissé részletesebben is szólok. Néhány héttel azelőtt, hogy Cowgill az Egyesült Államokba utazott, értekezletet tartott az albizottságok vezetőinek. Közölte velünk, hogy Dansey-el közösen egy eset kivizsgálásán fáradoznak. Az ügynek komoly politikai színezete van és ezért foglalkozik vele saját maga. Velünk csak az általános vonásait ismerteti, hogy ha a munkánk során valami olyasmire bukkannánk, ami az ügygyei összefügg, akkor a megvilágítás céljából azt vele közöljük. Amit ezután elmondott, az rendkívül kuszáit volt. Bizonyára fáradt volt s ezért össze-vissza beszélt, anélkül, hogy bármit is megmagyarázott volna. Csak annyit értettünk, hogy valamelyik ellenséges kémszervezet hatalmas akcióba kezdett, hogy bennünket félrevezessen. A félrevezetés eszközei és módszerei azonban homályosak maradtak. Egy vagy két órán belül az egész ügyről megfeledkeztem. Cowgill azonban az elutazása előtt ismét felhívta rá a figyelmemet. A saját páncélszekrényéből egy nagy köteg írást húzott elő. Megkért, hogy amíg ő távol lesz, tanulmányozzam át és gondolkozzam el, hogy mit lehetne vele kezdeni. Hozzáfűzte még, hogy jó lesz, ha Danseyt is bevonjuk az ügybe, mivel neki személyes érdekei fűződnek hozzá. Gondoltam, jó lesz megkérdeznem Cowgillt, hogy miért kell Dansey-Vel kéz a kézben együttműködnünk, amikor mindannyian tudjuk, hogy folyton gyalázza a kémelhárítást és mindazt, ami vele összefügg. Azt hittem, hogy a „harcias“ Cowgill kezdi magát túlságosan egyedül érezni és ezért hajlandó elfogadni Dansey szövetségét. Talán összefogtak Vivianov és az MI 5 ellen. Mindez logikusnak látszott. Amikor azonban a köteg iratot felbontottam, Dansey érdekei nyomban világossá váltak. Az iratokat egyre nagyobb érdeklődéssel olvastam. Egyszerűbb lesz, ha az olvasóval előbb ismertetem azokat a legfőbb szempontokat és körülményeket, amelyek az ügy megvilágítására szolgálnak. Ugyanis nekem is rengeteg munkámba került, amíg a legfőbb mozzanatait felderítettem. 1943 végén világossá vált, hogy a németek és szövetségeseik a vereségükhöz közelednek. Sok német ismét fontolóra vette, hogy támogassa-e Hitlert. Az eredmény az lett, hogy a szövetségesek követségein egyre gyakrabban jelentkeztek szökevények, akik felajánlották az együttműködésüket, vagy egyszerűen menedékjogot kértek. Ajánlataikkal és kérelmeikkel szemben azonban végtelenül óvatosaknak kellett lennünk. Mégpedig nemcsak egyetlen szempontból. Himmler ily módon kémeket is küldhetett hozzánk. Az oroszok könnyen azt hihették, hogy suba alatt külön egyezkedünk a németekkel. Az ilyen részleges békekötések lehetősége miatt teljesen bizalmatlan lett a légkör. Nem ösztönözhettük azokat a személyeket, akik háborús bűnösök voltak, hogy „forduljanak“ hozzánk. A brit követségek szigorú utasítást kaptak, hogy egyetlen németnek se ígérjenek menedéket London előzetes beleegyezése nélkül. Egy napon Nagy-Britannia berni nagykövetségén jelentkezett egy német, aki a katonai attasénál kért kihallgatást. Elmondta, hogy a német külügyminisztérium alkalmazottja és egy bőrönd dokumentumot hozott magával. Amikor a katonai attasé végighallgatta e különös beszámolót, egy pillanatig sem tétovázott, kidobta az illetőt. Ezután a német követség jogi osztályának vezetőjével akart beszélni, de a kérésének nem tettek eleget. Csak nehezen találhatunk magyarázatot a követség alkalmazottainak erre a magatartására. Ugyanakkor az is hihetetlennek tűnt, hogy valaki annyira merész, hogy az igen szigorúan őrzött német-svájci határon átcsempész egy bőrönd hivatalos iratot. Az említett német azonban mindenáron el akarta érni a célját. Amikor az angoloknál nem sikerült, megpróbálkozott az amerikaiaknál. Itt sokkal rugalmasabban fogadták. A követségi tanácsos rögtön megállapította, hogy igen veszedelmes okiratokról van szó és ezért megkérte, hogy keresse meg Allan Dullest — „negyedik ajtó balra“. Dulles a stratégiai szolgálat főnöke (később a hírhedt amerikai kémszervezet főnöke) meghallgatta a német mondókáját és igen ésszerűen megkérte, hogy mutassa meg az iratokat. Kételkedés nélkül megállapította, hogy azok nem hamisak. Annyira megdöbbent, hogy rögtön lírai hangulata támadt, amely akkor sem hagyta cserbe, amikor Washingtonba hivatalos jelentést küldött: „Ha látnák, hogy a dokumentumok mennyire üdék!“ Az okiratokat lemásolták és Washingtonba küldték. A lojális amerikaiak itt azonnal az angolok rendelkezésére bocsátották őket. Mivel Svájcról volt szó, először Dansey kapta kézhez, aki ezzel az állammal foglalkozott a háború kitörése előtt, s valósággal kisajátította magának. Minden alkalmat megragadott, hogy lekicsinyelje Dulles svájci tevékenységét. A Berlinből szerzett okiratok bizonyára elámították, de Dansey nem sokáig szokott ámuldozni. Lehetetlennek tartotta, hogy Dulles az orra előtt kaparintotta meg ezt a rendkívül értékes anyagot! Az egész nem lehet más, mint félrevezetés, amelynek Dulles bedőlt. A félrevezető anyagot ellenséges kémszervezet gyártotta és ezért a leleplező munkába, az igazság megállapításába be kell vonni a kémelhárító szerveket is. Dansey megbeszélésre hívta Cowgillt. Hogy miről tanakodtak, arról az iratcsomó nem árult el részleteket. Tény azonban, hogy Cowgill azzal a meggyőződéssel távozott, hogy az ő érdeke is bebizonyítani Dulles okiratairól, hogy hamisítványok. Viszont az is világosan állt előttem, hogy Cowgill sem akkor, sem azután az okiratokat nem tanulmányozta. Túlságosan kimerült volt és rengeteg munkája volt. Csakis a politizálgatás és a cselszövés kedvéért állt Dansey oldalára. Ebben az időben már teljesen elhidegült Viviantól. A SIS főnökével viszonylag jóban volt, de nem annyira, amennyit a helyzete megkívánt volna. Dansey viszont igen jóban volt a főnökkel, és így Cowgill azt remélte, ha Dulles okiratairól kimutatja, hogy hamisítványok, ezzel a saját helyzetét is megerősíti. Az_ okiratok között zömmel olyan táviratok szerepeltek, amelyeket a német külügyminisztérium kapott külföldi követségeitől. A természetes eljárás azt kívánta volna, hogy a táviratok hitelességét állapítsa meg a desifrírozó bizottság, mégpedig úgy, hogy a rádiólehallgató szolgálat által elfogott táviratok szövegét hasonlítsák össze Dulles okirataival. Az iratköteg azonban arról tanúskodott, hogy ezt az elemi ellenőrzést senki sem végezte el. Dansey és Cowgill megelégedett azzal, hogy felületesen átnézték a dokumentumokat és minden igyekezetüket arra irányították, hogy bebizonyítsák azok hamisságát. Ismét eszembe jutott Cowgill utasítása, hogy az ügy felderítése során szorosan működjek együtt Danseyvel, tárgyaljam meg vele, szükséges-e konzultálnunk a desifrírozó bizottsággal. Ez azonban nekem sehogyse tetszett. Sejtettem, hogy Dansey ellene lesz a konzultációnak. Az iratkötegben azonban rábukkantam Dansey írásbeli utasítására, melyet Cowgillnek adott: „Az anyagot azzal a céllal adom át, hogy vele kapcsolatban bármilyen lépést megtehess, amit szükségesnek tartsz.“ Ez az írásbeli utasítás megszüntette ingadozásomat. Úgy gondoltam, hogy vele eléggé fedve leszek. Mivel Dulles dokumentumai a német követségek jelentéseiből származtak, a desifrírozó bizottságban Denniston alezredeshez kellett fordulnom. Próbaként egy csomó táviratot adtam át neki, melyet a tokiói német nagykövetség katonai attaséja küldött rádión. A táviratok fontos részleteket tartalmaztak a japán hadseregről és a japán politika jövendő terveiről. A táviratok száma lehetett egy tucatnyi, és ha eredetieknek bizonyulnak, igen nagy fontosságot nyernek. (folytatjuk)
