A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-17 / 11. szám
A költő 1848 márciusában a pesti ifjúság körében vezető szerephez jutott, költészete szinte szárnyakat kapott, hírneve országossá vált. Március tizenötödike rendkívül ösztönzően hatott rá, oly forradalmi tettekben vett részt, melyek igazolták korábbi eszmei irányvonalát s politikai költészetének fejlődését. Életének leghőbb vágya volt, hogy lírája és a forradalom találkozzék, hasonlóan, mint francia forradalmár-költő példaképeié. A jövőt illetően vérmes reményeket táplált, s a forradalom kicsúcsosodó eseményei szinte törvényszerűen magukkal hozzák Petőfi lírájának csúcsteljesítményeit is. Sőt, a legtöbb esetben épp az ő verse segítette elő a döntő fordulatok bekövetkezését, amint pl. Móricz Zsigmond említi Dicsőséges nagyurak című költeményével kapcsolatban. A magyar nemesek a pozsonyi országgyűlésen még az enyhe reformköveteléseket sem akarták megszavazni. Márciusban eljutott hozzájuk Petőfi költeménye, amely a leggorombább fenyegetéseket tartalmazza; „Dicsőséges nagy urak, hát hogy vagytok? Viszket-e úgy egy kicsit a nyakatok? Űjdivatú nyakravaló készül most számotokra... nem cifra, de jó szoros.“ Állítólag Széchenyi István gúnyos mosollyal, köszöntve szavalta a konzervatív nemeseknek ezeket a sorokat, melyekhez hasonló, vért követelő lázítás addig aligha hangzott el a magyar lírában. S a fenyegetések a további strófákban még fokozódnak: „Állatoknak tartottátok a népet, hátha most mint állat fizet tinéktek?... Ezer évig híztak rajtunk az urak, most rajtuk a mi kutyáink hízzanak! Vasvillára velők, aztán szemétre, ott egyék a kutyák őket ebédre!“ A költemény megfélemlítő hatása bizonyára hozzájárult ahhoz, hogy a nagyurak másnap olyasmit is megszavaztak, amiről évtizedeken át hallani sem akartak. Március tizenötödikén úgy érezte, hogy nemzete történetének irányítójává vált, s most már nemcsak költői hírneve marad fenn, hanem társadalmi tetteinek emléke is, a legtöbb, amit a maga számára kívánhat: „Hol sírjaink domborulnak, unokáink leborulnak, és áldó imádság mellett mondják el szent neveinket.“ Igaz, néhány hónap múlva csalódnia kellett a forradalmi események alakulásában, de naivan romantikus hite és lelkesedése nélkül nem születhetett volna meg forradalmi lírája. A költő tagja lesz a Pest vármegyei rendre ügyelő választmánynak, tevékenyen vesz részt annak tanácskozásaiban: szabadelvű sajtót és népviseleti törvényt követel. Forradalmi indulatokat kavar fel a március 31-i népgyűlésen is, ahol válaszként a pénz- és hadügyminiszter megerősítését megtagadó királyi leiratra ő olvasta fel a választmány proklamációját és elszavalta A királyokhoz című költeményét. Az újabb királyi válasz lecsillapította a közhangulatot, de Petőfi nem volt megelégedve az eredményekkel, s bizalmatlanul tekintett a kormány és a képviselőház tevékenységére, ő francia típusú népforradalmat akart. Tevékenysége egy ideig népgyűlésekre szorítkozik. Április 6-án a bécsi egyetemi ifjúság küldötteinek tiszteletére rendezett népgyűlésen közkívánatra ő is felszólal, s forradalmi tettekre ösztönző szavai után elszavalja Készülj hazám! című, zseniálisan gúnyolódó költeményét. A magyar nemesi társadalom és a költő merész támadásainak hatására megriadó kispolgári közvélemény ellenszenvét használta ki ellene a képviselőválasztáskor a kortesek intrikája. Szülőföldjén lépett fel képviselőjelöltként, és Szabadszálláson azzal lázították fel ellene a közvéleményt, hogy a néhány éve nálunk élt, „jött-ment tót árendásnak a fia“, „szlovák királyt akar“, „a kommunizmust hirdeti“, „orosz kém“. A saját bőrén kellett tapasztalnia, mennyire félrevezethető a nép, nemcsak megbuktatták a forradalom legkiválóbb költőjét, hanem agyon is akarták verni, vasvillákkal űzték el a Kiskúnságból. Vele szemben egy református papot választottak képviselővé, s Petőfi a szörnyen megalázó kudarc emlékét legforradalmibb hangú elbeszélő költeményében, Az apostolban is felidézi. 1848 szeptemberének végén írt Petőfi egy durva hangú alkalmi költeményt (Élet vagy halál), amelyben élesen elítél mindenkit, akit „reánk uszít a hűtelen király“. A vers később sok ellenszenvre és félreértésre adott okot a magyarral szomszédos nemzetek értelmisége körében. Szitkok is vannak benne, de kimondja a lényeges politikai igazságot is, hiszen 1848-ban a Habsburgok saját céljaikra használták ki a szomszédos kis nemzetek nacionalista viszálykodását, s az „oszd meg és uralkodj“ jelszó értelmében titokban szították a nemzetiségi ellentéteket. Igaz, Petőfi sem veti fel azt az alapvető kérdést, mi volt az oka, hogy a király félre tudta vezetni a nem magyar nemzeteket, de a fegyveres konfliktusok idején általában nincs idő az ellentétes érvek mérlegelésére, a forradalmár ilyenkor csak a harcra, a szabadság védelmére gondol. Az 1848-as konfliktusok megvizsgálásához feltétlenül figyelembe kell vennünk Marxnak a vé-99 az 1848-as forradalomban leményét, aki nem holmi elfogultságból, hanem osztályszempontból ítélve állapította meg: „Az 1848-as forradalmi évben először, 1793 után először van bátorsága egy népnek az ellenforradalmi túlerőtől körülzárva, hogy a gyáva ellenforradalmi dühvei szembeállítsa forradalmi szenvedélyét, a fehér terrorral a vörös terrort. Hosszú idő után először találkozunk egy valóban forradalmi egyéniséggel. (Idézve Laco Novomeský K. Marx reviduje históriu Slovákov c. tanulmányából.) Emellett az is igaz, hogy Petőfi heves természetű ifjú volt, s ha a forradalom ügyét látta veszélyeztetve, költeményeiben sem válogatta meg a kifejezéseket. Hogy nemzeti öntudata mégsem azonosítható az uralkodó osztály sovinizmusával, azt többek közt bizonyítja az a tény is, hogy az 1848-as fegyveres összecsapás előtt nem írt egyetlen verset vagy cikket sem a nemzetiségek ellen. Ismeretes, hogy haladó szláv mozgalmak számos csoportja is rokonszenvezett a magyar forradalommal. A lengyelek többsége kezdettől fogva a magyar szabadságharcot támogatta a Habsburgokkal szemben, így pl. az 1848-as prágai szláv kongresszuson is, s nemcsak önkénteseik harcoltak a magyarokkal együtt, hanem a forradalom legjobb hadvezérei között is ott találjuk őket: pl. Bemet, Dembinszkit. Ugyancsak közismert az a tény is, hogy Petőfi a lengyel Bem tábornokot a forradalom bármely magyar vezérénél jobban szerette, az ő seregében szolgált, és számos költeményében dicsőítette. Bem pedig úgy értékelte Petőfi jelenlétét az ő táborában, hogy az önmagában felér egy egész hadsereggel. A magyar forradalom mellett és a cári intervenció ellen foglaltak állást az orosz forradalmi demokraták, pl. Herzen, aki ezt írta: „Milyen szűk látókörű és szlávellenes politika támogatni Ausztriát... Mikor Magyarország fölkelt, Ausztria már csak tömjén segítségével lélegzett, Ä és nem lélegzett volna többé, ha nem segíti meg I. Miklós bűnös keze. Miklós cár Ausztriának nyújtva segítséget elárulta Oroszországot, mint a Miklósnak segítő Görgey elárulta Magyarországot.“ Csernyisevszkij pedig így nyilatkozott: „A Metternich-rendszer felfegyverezte a magyarokat és ráuszította a horvátokra és a szerbekre, a szerbeket és horvátokat a magyarokra. Mely nemzetiségnek vált javára, hogy Metternich taktikájára hajlott?“ Mint ismeretes, a szláv nemzetek vezetőinek többsége 1848-ban a magyarországi nemzetiségek követeléseinek elutasítása miatt Kossuth ellen fordult. De a magyar forradalom mellett, Bécs ellen foglalt állást a prágai szláv kongreszszuson a nagy tekintélyű orosz forradalmár, Bakunyin, aki az ügy érdekében kiáltványt is intézett a szlávokhoz. „Még karácsony előtt is (1848-ban) szabadon árulták az utcán Bakunyin Kiáltványát a szlávokhoz, mely felszólított a magyarokkal való ellenségeskedés megszüntetésére, a velük való együttműködésre, amivel — mondja Bakunyin — nemcsak a magyarországi harcot döntenétek el, hanem a despota elleni európai forradalmat is, ezzel a tettel a forradalmi mozgalom élére állnátok, büszkén és ékesen világítanátok valamennyi európai népnek, mint hozzátok, a nemzetek felszabadulásának fáklyáihoz illik“ — írja Richard Pražák a Z doby Nerudovy (Neruda korából) című tanulmányában. Jan Novotny és Kovács Endre Maďari a my c. könyvéből azt is tudjuk, hogy a szlovák munkások és parasztok nagy többsége nem volt Habsburg-párti. „A Stiavnicei (Selmecbányái) bányászok már 1848-ban harcba szálltak bérkövetelésekért a cseh Möhling vezetése alatt, éppúgy, mint ahogy a szlovák parasztok is harcot kezdtek a forradalmi év tavaszán a hűbérurak ellen. A bányászok és a parasztok azonban nem csupán szociális helyzetük megjavításáért harcoltak. A bányászok nemzetőrségei részt vettek a bányavárosok védelmében, kitűnő szolgálatokat tettek mint utászok és robbantók, Magyarország különböző részein harcoltak a külföldi ellenség ellen.“ A tények megállapításaként azt is el kell mondanunk, hogy Kossuth Lajos nemzetiségi politikája sem azonosítható az 1867-es kiegyezés után érvényesülő soviniszta szemlélettel. Példaként megemlítjük, hogy 1848. november 12-én Kossuth szózatot adott ki a szlovákokhoz, melyből hiányzik ugyan a jogos nemzeti követelések teljesítésének egy része, de a teljes szociális egyenjogúságot és a nyelvi jogok biztosítását megígéri. Az 1848. évi forradalom ellentmondásainak megvilágítása érdekében össze kell foglalnunk, mi volt a különbség Kossuth és Petőfi szemlélete között a nemzeti kérdésben. A polgári forradalom célja a feudalizmus megdöntése, a polgári társadalom és a burzsoá nemzet megteremtése. Az e célért való harcban alapvető ellentmondások is jelentkeznek: a forradalom vezetői, a szabadság és egyenlőség nevében haladóbb társadalmi rendért és a nemzeti függetlenségért küzdenek, de másfelől jelszavaikkal ellentétben fölébe akarnak kerekedni más nemzeteknek vagy nemzetiségeknek. A polgári forradalom tehát kísérlet a burzsoá rendnek, de egyúttal a nacionalizmusnak a győzelmére is. Ez az ellentmondás történelmi szükségszerűségből is fakad, elválaszthatatlan a polgári forradalmak lényegétől (a franciáknál is jelentkezett), s különösen erőssé válik ott, ahol egymás mellett, közös államkeretben különböző nemzetiségek élnek, mint például a régi Magyarországon. A forradalmi mozgalomban általában minél haladóbb, radikálisabb egyegy csoport vagy szervezet, annál nacionalistább, türelmetlenebb szokott lenni a más nemzetekhez való viszonyában, amelyeknek szabadságát és társadalmi megújulását a magáéval együtt óhajtja ugyan, de ezek nemzeti törekvéseiben saját nacionalizmusával ellentétes szándékot lát. A fent említett ellentmondásra a magyar szabadságharc története szinte klasszikus példának tekinthető. A konzervatívok és a megalkuvóbbak ellenezték a társadalmi radikalizmust, de mérsékeltebb álláspontot foglaltak el a nemzeti kérdésben is. Az 1849-i nemzetiségi törvénytervezet a parlamenti vita során épp a társadalmi rend radikalizálásáért küzdő baloldal támadt a leghevesebben. Ugyanakkor a legfontosabb kritérium e mozgalmak értékelésében mégiscsak a gazdasági és társadalmi haladáshoz való viszony, s 1848- ban az egymással szembeforduló nemzetek közül azok jártak helyesebb úton, amelyek a régi rend ellen legkövetkezetesebben harcoltak amelyek vállalták a fegyveres küzdelmet a reakció és az ellenforradalom ellen, mert ezek az egyetemes emberi haladás ügyét szolgálták. A lényeges különbség a polgári nacionalista mozgalmak közt tehát az, hogy törekvéseiknek az ellenforradalommal szövetkezve vagy pedig ellene harcolva akartak-e érvényt szerezni. Nem érvényesült a polgári forradalom általános törvényszerűsége, azoknak a szemléletében ‘ sem, akik a polgári forradalmat csupán állomásnak tekintették az egyetemes emberi szabadság megvalósításához vezető úton. Ezekhez tartozik Petőfi is, aki nemcsak polgári forradalmár, hanem — mint költészetéből kitűnik — a polgári szabadságnál többre, világszabadságra is törekedett, habár elképzeléseit egészen konkrétan nem fogalmazta meg. Dr. CSANDA SÁNDOR 10
