A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-10 / 10. szám
Cikkünkhöz illusztrációknak Vankó Imréné, leánynevén Dudás Júlia palóc mesemondó rajzait használtuk fel, aki több évtizeddel ezelőtt azzal tűnt ki a falusi asszonyok közül, hogy a régi szokásokról, a nép mindennapi életéről nemcsak mesélni tudott, hanem képein meg is tudta örökíteni a népi élet jellegzetes mozzanatait. — Bizony, azelőtt nem udvaroltak, hanem házasítottak. Mikor a legény ősszel hazajött az ökrökkel a legelőről, csak megkérdezte: „Mihez sütnekfőznek anyám?“ „Fiam, megházasítottunk.“ Akkor tudta meg, hogy az ő lakodalmára van a nagy készülődés. Volt úgy, hogy nem is ismerte a menyasszonyát. — Aztán meg lagzi után jaj, de meg voltunk ijedve abban az idegen családban. Az apósra rá sem mertünk nézni, megszólítani sem mertük, még nevetni sem illett előtte. De az sem nagyon szólt a/menyecskéhez. Csak a feleségének mondta meg, hogy mit dolgozzanak aznap az asszonyok. — A legidősebb asszony volt a gazdasszony. Az parancsolt nekünk. Volt annak is elég baja, neki kellett főzni az egész családra, meg ő vigyázott az összes gyerekre. — Az anyák nem értek rá a gyerekkel törődni; amíg szopott, vitték magukkal a mezőre. Aztán meg otthon hagyták a gazdasszony gondjának. — Mert már kora hajnalban kellett menni a mezőre, a tehénnek fűért. Aki reggelig nem szedett egy tarisznya füvet, az nem kapott früstököt. Azt tartották, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. — Aztán meg nyáron egész nap a határban dolgoztunk, kapáltunk, szénát gyűjtöttünk. Bizony télen sem pihenhettük ki magunkat, akkor is a csillagokhoz keltünk, fonni kellett, meg szőni. Mert az ennivalón kívül csak kendert kaptunk az urunk családjában a munkánkért. A kendert is annyifelé osztották, ahány asszony volt a családban. — Csak az volt a miénk, amit ebből megfontunk, megszőttünk, ebből ruháztuk a férjünket, meg a gyerekeket. — Nekünk már nem is nagyon jutott vászon, nekünk elég kellett hogy legyen az a ruha, amit hazulról hoztunk, mert nekünk nem vettek semmit, a közös vagyonból az apósék. Hiába dolgoztunk, még egy kendőt sem vettek, még egy krajcárt sem adtak. — Bizony megdolgoztunk nagyon azért a kis ennivalóért. De az is mennyi volt! Csak mindig leves, szalonnát csak akkor kaptunk, ha a mezőn dolgoztunk. Mindig éhesek voltunk, mert az illem is úgy kívánta, hogy az asszony ne egyen sokat. A fiatalasszony meg a lakodalom után szinte alig mert enni, az egész nagy család figyelte, hogy ugyan mennyit eszik. A nagyevőt aztán csúfolták, híresztelték faluszerte, hogy megevett negyven gancát, szaggatva, hetvenet meg szaggatatlan. Néha még a legények is belestek az ablakon, ahol fiatalasszony volt, hogy hányszor emeli szájához a kanalat! — Csak ha vasárnap délután mentünk haza anyánkhoz, akkor laktunk jól. Mert a jó anya mindig dugott titkon valami ételt menyecske lányának. Kenyeret, kalácsot. A fiatalasszony a kebelébe rejtette, s szaladt vele haza, a párnája alá rejtette, s éjjel ette meg titokban. — Na, én még akkor sem ehettem, amit anyám adott, a gyerekeknek adtam szegényeknek. Azoknak sem adott az anyósom sokat enni. Ritkán, mindig éhesek voltak. Koponyatető-pótlása műanyaggal NDK-boll kutatók műanyagot kísér tetőztek ki a torzító koponyahiányok takarására. Erre a célra e műanya gon kívül csak a tantál és a vltallum nevű különleges ötvözet alkalmas, azonban mindkettő igen ritka és drá ga. Ez a műanyag — metakrllát — a műtétkor helyben, hidegen állítható elő alapanyagaiból. Az alapanyagok — ezek részben por, részben folyadék alakűak — megfelelő arányban összekeverve, rövid Idő alatt szilárd, a testtel összeférő műanyaggá merevednek. A keverékhez rendkívül ke vés ezttstamalgámot Is adnak, hogy később a röntgenfelvételen kontrasztanyagként szolgáljon. Az egész pépet ráöntik a sebre, és megfelelő alakúra formálják. Néhány perc alatt a műanyag megkeményedik és ráhelyezhető a fejbőr. A műanyagos koponyapótláskor a gyógyulás általában szövődménymentes. Eddig már több mint 100 betegen végezték ilyen műtétet. T adomány T echnika I/óóriás A világ legnagyobb lova Brüsszelből származik, és jelenleg az USA- ban van körutazáson. 1962-ben született, magassága két, testhossza 3,30 méter, súlya pedig 1395 kilogramm. Nyomáskamra tengeralattjárók vizsgálatára Kiéiben (NSZK) nyomáskamrát -dokkot — építettek tengeralattjárók vizsgálatára, amelyben a merülés közben ható víznyomás pontosan utánozható. A kamra: erős falú henger. Amikor a tengeralattjáró a felszín alá merített hengerbe beúszott, bemenetét (a képen baloldalt látható) ajtóval lezárják, és víz beszivattyúzásával növelik benne a nyomást. Ahány atmoszférával növelik a víznyomást, annyiszor 10 méter „mélységnövekedést“ szimulálhatnak. A kísérletek során a személyzet is a búvárhajóban tartózkodhat. A Marsz—3 leszálló egysége Közzétették a Marsz—3 leszálló egységének fényképét. A mellékelten bemutatott műszeres berendezés az első, amely simán leszáll* a Mars felszínére. Az esemény 1971. december 2-án történt. A zuhanást először egy kisebb ejtőernyő lassította, majd egy nagyobb ejtőernyő nyílott ki, végül a leereszkedést tovább lassító kis rakéta lépett működésbe. — Bizony, az anyóstól függött az asszony élete. Ha rossz volt az anyós, meg nem állhatták előtte;a menyei, még meg is üthette a menyecskét, ha úgy volt kedve. Éjjel-nappal együtt voltak, megkeseríthette az életét, ha olyan természetű volt. i — Hogy a férfiak segítettek-e? No, azoktól sem sokat várhattunk. Nem törődtek azok velünk, azoknak jó életük volt. Igaz, hogy a gazda parancsolt nekik, de gondoskodott iá róluk. Amíg hideg nem lett, állatokat őriztek, szántottak-vetettek. Télers meg kint háltak az ólban, az állatok mellett, összejártak beszélgetni, ittak, kártyáztak, daloltak. — Hogy szerettek-e bennünket? Az uram nekem soha nem mondta, hogy szép vagyok, nem is tudta volna kimondani; azt sem mondta volna, hogy szeret. Nem mondták azt az asszonyoknak. — Mi asszonyok — a gazdasszonnyal —, mind a kamrában aludtunk, ott voltak együtt velünk a gyerekek is meg az eladó lányok. Egy ágyban ketten-hárman is háltak. Napközben sem nagyon láttuk az urunkat, másutt dolgoztunk. Nemigen adtak ránk. — Nem sokat törődtek a férfiak az asszonyokkal, hogy betegek-e, éhesek-e. Eszébe sem jutott az uramnak, hogy éhes vagyok. Ö evett, oszt jól van. Még ő is csúfolt a többi emberrel együtt. — Volt olyan ember, akihez egyetlen szót sem szólhatott a felesége, már ütötte-verte ... Kijön a kapu elé az egyik öregasszony férje is. Vajon ő is megverte a feleségét? — Hát én is megvertem az asszonyt, nem hagytam éppen magára, nem árt az az asszonynak, ha megverik. Hogy miért? Hát részeg voltam, vagy ő nem jól nézett... Szép fiatalasszony jár-kel az udvaron, az öregember unokájának a felesége. — Te Juli — mondja halkan az öregember —, adj már egy kis bort, ihatnám. — Elég magának az, amit vasárnap kap, nem kell elprédálni mindjárt, ha van — mondja nyugodtan a fiatalasszony, és már megy is tovább. Az öreg hallgat egy kicsit, az asszonyok sem mondanak semmit. — Látja, most meg ez van, ez a Juli az úr a háznál, nála van a kamra kulcsa meg a pénz, az ura még az eszét is nála tartja... MORVÁI JUDIT 4 *»
