A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)

1972-03-10 / 10. szám

fbsszadalmas szembaja a

H szakorvosok gondos kezelése ellenére is egyre roszszabbodott, ami még ingerültebbé, hozzáférhetetle!hebbé tette, mint a számok oszlopai. A mindennapos családi gondnak sohasem szentelt elég figyelmet, érdeklődése nem az érzelmi kötelékek eleven tudatából fakadt. Ez alapjában véve talán nem is érdektelenség volt, inkább szórakozottság és időhiány. Akár így, akár úgy: tény, hogy sose jegyezte meg magának a ruha, virág vagy kalap eltérő színárnyalatát, amely szerint a házbeliek könnyűszerrel megkülönböztették az ikreket, habár Olič elnök tévedéseiben idült szembaja is közrejátszott.

Megadó vállvonással csak nevetett balfogásain:

— Feladom a harcot, meghaladja az erőmet. Egyébként nem is olyan lényeges. Nagyobb baj volna, ha ti sem tudnátok bizonyosan, melyiketek Sylva és melyik Martina.

Annál meglepőbben hatott feltűnő változása a temetés után. Magatartása félreérthetetlenül jelezte belső meghunyászkodását a halál előtt, mert a halál az egyetlen hatalom, amit a pénzember agyának parancsoló ereje sem képes legyőzni.

Martina egy este kettesben maradt az apjával, beszélgetésük bizalmassá vált a lámpa arany fénykörében. Szokott tartózkodását leküzdve Martina elismétli az emlékezetes párbeszédet.

Olič elnök csodálkozva hallgatja, s egyszerre — a temetés óta először — hangos nevetésben tör ki.

— Téged bánt, hogy egy órával később születtél?

Martina mélyen elpirul. Még most, két év elmúltával is érzi az arcába toluló vér forróságát.

— Bánt, hogy engem senki sem várt — suttogja.

Olič elnök bólogat, mintha magának erősítene meg újra egy régen leszögezett igazságot a nőkről.

— Emiatt ne fájjon a fejed — mondja végül —, valójában senki sem tudja, melyik gyerek született előbb. Senki... még az anyád sem.

Martinában elhűl a vér. Ajka hiába próbál ámuló szavakat formálni, szája csak hangtalanul remeg. Mintha jégzajlás indulna meg benn.

De apja, úgy látszik, nem veszi a dolgot tragikusan. Újra elneveti magát, és vigasztaló mozdulattal megsimogatja Martinát.

— Igen, kínos epizód volt, nem női idegeknek való, ezért megparancsoltam, hogy titkolják el anyád előtt. Az anyák ilyen dolgokban nagyon is szentimentálisak, fölöslegesnek tartottam, hogy az ápolónő figyelmetlensége miatt valami rögeszmét hurcoljon magával egy életen át, ami néha a betegségnél is veszedelmesebb.

Martina értetlenséget színlel, de valójában már nő benne a sejtelem, mint valami mérges növény.

— Mit nem értesz, a dolog egyszerű! — kiált fel Olič elnök. — A második kislány váratlan születésére nagy fejetlenség támadt. Minden csak egy gyerek számára volt előkészítve, és egyszer csak ketten voltak, ráadásul egyformák, mint két tojás, még a mesebeli Mindentudó se tudta volna megkülönböztetni őket. Mikor anyád megtudta, hogy ikrei születtek, látni akarta az elsőszülöttet. Ekkor kiderült, hogy az ápolónő az általános zűrzavarban elvesztette a fejét, és elfelejtette megjelölni a csecsemőket. Még szerencse, hogy én is jelen voltam. Azt gondoltam; kell, hogy valamelyik az első legyen, döntsön a sors.

— A sors?

— Egyszerű, nem igaz! Fej vagy írás. A fej a jobb oldali kislányt nevezi ki elsőnek, az írás a másikat.

Hátborzongató ötlet! Pedig apja

B**"' v.v.íwW'íygM

szemlátomást büszke rá! Martina döbbenetében is derekasan viselkedik. Ha nem maradok most legalább látszatra nyugodt, apa megijed és nem mondja végig, gondolja sőt még valami mosolyfélét is csal az arcára.

— Nos, a fej maradt fölül.

— Az én voltam? — szökik ki Martinából a kiáltás.

Olič vállat von, láthatólag elégedett magával.

— Te? Nem tudom. Ezt senki sem tudja. Az anyakönyv szerint nem te voltál. Az anyakönyv szerint Sylva az elsőszülött, mert anyád azt kívánta. hogy az első gyerek az ő nevét viselje. Én persze gratuláltam magamnak, hogy megőriztem lélekjelenlétemet. Hiszen a névnek végeredményben nincs semmi jelentősége. Az ember, hívhatják akárhogy, mindig olyan, amilyen. Kettőtök hasonlósága mellett ez különösen mindegy. Egyébként — teszi hozzá rövid csönd utón, amelynek holt merevségét egyáltalán nem érzékeli, akármibe fogadok, hogy a szoptatós dajka meg a nörsz később is gyakran összetévesztett titeket, te nemegyszer voltál Sylva, és Sylva nemegyszer volt Martina, hiszen néha még ma is bizonytalan érzésem támad, főleg ha külön-külön látlak benneteket.

A színpad elsötétül, Martina szeme előtt újra felcsillan a kéken foszforeszkáló széles erkélyablak. Arcát a párnába fúrva elfojtja zokogását, nehogy Sylvát felébressze.

Nem, nem mindegy! Nem lehet mindegy, ha minden hasonlóságuk mellett annyira különböznek egymástól! Az ápolónő elvesztette a fejét. De hátha létezik valami, anyaméhen és a bölcsőn túl, ami csalhatatlanul megnyilvánul az anya, a család, és mindazok ösztönében, akik előnyben részesítik Sylvát. Ez a valami csak annak lehet mindegy, aki mindössze két egyforma arcot lát maga előtt. De neki nem mindegy. Lényének alapvonása, legbelsőbb magva nem változhat meg a név megváltoztatásával. Akár Martina, akár Sylva, akár első- vagy másodszülött, a lánc, ami sorsához kapcsolja valóságos, és vészjósló csörgése mindig újra felhangzik benne.

Martina könnyei hirtelen elapadnak, egy pillanatra megáll a szívverése. Honnan veszi a bizonyosságot, hogy nem téved az egyéniségében, s valóban az, akinek hiszi magát? Az emlékek útján visszaindul a múltba. Mintha egy hosszú, egyenes utcán haladna, az évek lassan elmaradoznak, akár a házak. Tizenöt éves ... tizennégy ... tíz... nyolc ... Még tovább, még mélyebben vissza a múltba! Sötétedik. Milyen gyorsan sötétedik! Már alig látja az utat. Négyesztendős. Az utolsó emlék. A fény utolsó felvillanása. Aztán teljes a sötétség. Az út eltűnt. Nincs előtte semmi, csak feketeség ... feketeség és csönd, csak valami távoli zúgást hall, mint mikor este tompán suhog az eső a csukott ablak mögött, vagy

a barlang mélyén morajlik a földalatti folyó. A végtelen idő. Ahol az emlékek kialszanak, ott véget ér az egyéniség. Hol a bizonyíték, hogy nem jogtalanul fosztották meg az elsőszülöttségtől.

De hiszen itt nemcsak születésük sorrendjéről van szó! Kettőjük közül azt, akit talán tévedésből nyilvánítottak elsőszülöttnek, jobban kényeztették, jobban szerették, más légkörrel, más érzésekkel, más gondolatokkal, vágyakkal és kívánságokkal, az emberi közösség másfajta bűverejével vették körül, mint a másodikat. Nem a sors, dehogyis a sors, miféle sors, nevetséges ... csakis ez alakíthatta ki Sylva másféleségét. Mindaz, amiben ő nem részesült, amitől megfosztották, és még ma is megfosztják, amitől ikertestvére már puszta létével megrabolja!

* * »

Sylva nesztelenül felkelt, és rózsaszínű pongyolájában kiment az erkélyre. Szerette ezt a színt, szerette a rózsaszínű reggeli órákat, ilyenkor olyan a világ, mint egy kristálykehely, amit színültig tölt az ébredő föld, a virágzó fák és az illanó álmok illata.

Hét órára jár az idő. A nap magasabbra hág az égen, és tüzes fényzáport szór a szemébe. Az égbolt kék mélyén leheletkönnyű fehér pára foszladozik. A zöld gyepasztalon virágzó oltványok bokrétái állnak, s madárdal úszik a nedves, elbűvölt föld fölött.

Sylva mélyen beszívja a tavasz ingerlőén fűszeres illatát. A harmat hütötte szellő áthatol pongyolája vékony anyagán, teste bágyadtan megremeg, mintha távoli, fojtott kiáltásra válaszolna, hívásra a messzi láthatárról, amint valami nagy, kékes gomolyagfelhő, halványan kirajzolódik a szélesen elnyúló hegygerinc körvonala. Onnan jön a hívás? Sylva Tomanra gondol, kezének forró érintésére, tüzes csókjaira. Martinára gondol, és árnyék hull a szívére.

Halkan, óvatosan mozgott, Martina mégis felébredt léptei neszére. Nehéz szemhéja lassan felemelkedett, de nyomban újra beborította fénytől káprázó szemét. Fájt a feje, kialvatlan érzékein áthatolhatatlan köd feküdt.

Megdörzsölte a szemét. A rózsaszínű selyemtapétával burkolt fehér lányszobát elöntötte a napfény, az éjszakai árnyjáték helyett az ablakon a nap tüze lobogott. Martina észrevette, hogy nővére ágya üres. Kereső pillantása hamarosan felfedezte Sylvát az erkélyen. Kissé felemelkedett a párnáról. Furcsán elszűkülő szeme alatt hajszálfinom ráncok képződtek.

A napsugarak beleakadtak Sylva aranyszőke hajának hálójába, a pongyola anyagán átvilágított testének sziluettje. Martina szeme kutató pillantásával siklott végig lábszára és csípője lányos vonalán. Sylva egy véletlen mozdulata oldalról is megmutatta az alakját. A has gyöngéd, jóformán egyenes vonala csodálatos összhangban áll a hát lágy hullámvonalával. Fiatalos, keményen feszülő kis melle nemes félkörben olvad bele szoborszerűen formált nyaka karcsú ívébe.

Sylva szép, gondolta Martina', de nem erről van szó, nem erről, mert én is éppolyan vagyok.

— Gyűlöllek! Gyűlöllek! — kiáltotta egy belső hang olyan szenvedélyesen, hogy Martina elrémült.

Sylva hirtelen odafordult hozzá, mintha Martina pillantásának ereje megérintette volna. Jó reggelt kívánt, és huncutul nevetett az álomszuszékon.

Martina nem válaszolt. Szótlanul magára kapta pongyoláját — szabása ugyanolyan mint Sylváé, csak a színe fehér —, és kiment hozzá az erkélyre.

Egy belopakodott titkos szemlélőnek ebben a percben szeme-szája elállt volna a csodálkozástól. A széles erkélyablak keretében két hajszálra egyforma alak jelent meg, mintha valami furfangos kókler egy ügyesen álcázott varázstükröt csempészett volna az ablak helyébe, amely ugyanazt az alakot tükrözve, csak a ruha színét változtatta meg a hatás kedvéért, hogy az illúzió teljes legyen.

Már nem aludt, vallotta be testvére derekát átkarolva Martina. Az ágyból figyelte, amint a korláthoz támaszkodva állt az erkélyen a napsütésben. Még sose látta ilyen szépnek!

— Igazán? — suttogta Sylva, és elpirult.

Martina kétszínű játékát folytatva, lelkesen bólintott. A távolba néző pillantással tette hozzá:

— Gondolod, hogy én is ilyen szép vagyok?

— Te? Micsoda kérdés? Hogyne volnál szép, ha én az vagyok? Légy némi elismeréssel a kegyes sors iránt, te lázadó! Ismerd el például, hogy mi ketten sohasem lehetünk féltékenyek egymásra. Miért is volnánk? Csak valami váratlan szerencsétlenség tehetne különbséget kettőnk között.

Martina összerezzent. Miért nem mondja fordítva? — jutott eszébe. Miért nem mondja: Hogyne volnék szép, ha te az vagy? Gyorsan másra terelte a beszélgetést. Vidámságot színlelt, pajkos jókedvet, mint Sylva, ha Tomannal beszél, vagyis ha kötekedik vele, mert alighogy találkoznak, gyerekes jókedvük támad, egyetlen szót sem váltanak csípős él, támadó tréfálkozás nélkül. Martina ibolyakék, szenvedélyes szeme kigyulladt. Az álmatlan éjszaka fáradsága lehullt róla, mintha lemosta volna a nap. Áttetsző orrcimpája megremegett és foga a nevetés fehér villámait szórta kárminpiros szájára.

(Folytatjuk)---