A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-10 / 10. szám
Ján Horgai, az üzem igazgatója Leo Pazdera, a termelési osztály vezetője. Színhely: nagy, komor épület a fővárosban, pontosabban a volt Pálffy palota, még pontosabban a Zornica nemzeti vállalat fehérnemű varrodája, azaz 228 ember munkahelye. Jelenleg gyerekingeket szabnak, varrnak és vasalnak itt nem kis mennyiségben. Az alkalmazottak 95 százaléka nő. Ján Hargašnak, az üzem igazgatójának, Leo Pazderának. a termelési osztály vezetőjének, továbbá a karbantartóknak és a raktárosoknak a kivételével mindenki más nő — fiatalok, középkorúak és idősebbek, szőkék, barnák, őszülő hajúak, vékonyak, karcsúk, molettek, vidámak és kesernyés hangulatúak, a sorsukkal elégedetlenek és elégedettek, mint általában mindenütt, ahol emberek élnek és dolgoznak ... Az üzem az elmúlt évben 100 százalékon felül teljesítette termelési tervét és 215 700 koronás tiszta haszonnal zárta az évet. A dolgozók átlagos havi keresete az elmúlt évekhez viszonyítva 200—300 koronával növekedett, ami azt jelenti, hogy egy-egy termelésben dolgozó nő átlagos havi keresete 1300—1500 korona között mozog. — Nálunk meg kell a pénzért dolgozni — mondja Leo Pazdera, a termelési osztály vezetője nagyon őszintén. Mese nincs, a dolgozónak állandóan a gépen, vasalón kell tartania a kezét: az elkészített darabszám utáni fillérekből rakódik össze Van, tagadhatatlan, s az ilyen keményebb sorsú asszonyok Itt keresnek és találnak megnyugvást, itt az üzemben, a nagy kollektívában, ahol elmondhatják panaszaikat, ahol dolgozó társaik megértik őket, ahol szép szót, biztatást kapnak. Szorult helyzetükben ez is sokat jelent, talán a lehető legtöbbet. Vannak itt azonban derűsebb hangulatú teremtések is, különösen a fiatalok között. Ez érthető Is, hiszen őket még nem égette meg a házasság nyomában nyargaló futótűz ezernyi apró lángnyelve. Nem akarok a házasság ellen agitálni, különösen most nem, amikor egy gyűrűs menyasszonnyal beszélgetek néhány nappal a házasságkötés előtt. (Mire ezek a sorok napvilágot látnak — Tankovics Marika — már ifjú asszony, menyecske lesz). A férjjelölt tévé- és rádiószerelő, de még mindig tanul. — Nagyon szereti? — Igen — feleli Marika pirulás nélkül. — Csinos fiú? — Nekem tetszik... Marika Podunajské Biskupicéből (Pozsonypüspökiből) jár be nap mint nap, már négy éve, ami egy húszéves lány életében elég hosszú idő. Marika egyébként lelkes Csemadok-tag. „Azelőtt“ színdarabokat is játszott, hetente kétszer eljárt a klubba, egy év óta azonban ... érthető: leköti a szerelem, a készülődés, a. nagy boldogságvárás ... — Az üzemtől kaptam szép italos is otthon lakik a férjével és egy gyerekével. Bizony áldatlan, pokoli a helyzete. Ki tudja, meddig bírja? Segíteni kellene rajta, de hogyan? — Igen, segíteni, de hogyan? — ismétli a gondolatot Leo Pazdera nem valami vidám ábrázattal. — Többször is foglalkoztunk már az ügyével, mindenképpen segíteni, könnyíteni szeretnénk áldatlan helyzetén, de ... lakást nem tudunk biztosítani a számára, sem könr\yebb munkahelyre nem tudjuk áttenni — nálunk nincs könnyű munkahely. Talán a szabászati részlegen vagy a varrodában könnyebb lenne a munka, viszont az üzemi orvos megállapítása az, hogy nagyon gyenge a szeme, az említett munkahelyeken pedig a jó látásra nagy szükség van ... Legjobb megoldásnak azt látnánk, ha odahaza vagy a közelben vállalna valami könnyebb munkát. Nem kellene ingáznia, a kislányával is többet foglalkozhatna. Géza, Géza! 'Rá gondol legtöbbet a gép mögött mosolygó csinos lány — Horváth Anna, aki Blatná na Ostrove-ból (Sárosfáról) jár be dolgozni. Szereti a munkahelyét, ügyesen is csinálja a gallérfelvarráíst, havonta megkeresi az 1400 koronát tisztán, jó a kollektíva, amint mondja, jaj, csak az a bejárás!... Ha délelőttös, hajnali fél ötkor kel és fél négyre ér haza, ha meg délutános, éjfél után fél egykor kerül ágyba. Pedig nagyon kedveli a zenét, szeret táncolni és olvasni, közben várja haza a kato-Ünnepi csokor A huszonkét éves képviselőnő, Hichtariková.., Horváth Anna, az álmodozó a havi kereset. S az is az igazsághoz tartozik, hogy nehéz a munka. • Állok a varroda közepén, zúgnakzakatolnak a gépek, fülsiketítő a zaj. A gépek fölé hajló lányok, asszonyok rámpislognak, én a fülemre mutatok, ők legyintenek: — Meg lehet szokni.., csak az első két-három év nehéz... — mondja egy szőke kislány ironikusan mosolyogva, miközben keze alatt az ing gallérja boszorkányos ügyességgel és gyorsasággal a helyére teremtődik, s jöhet a következő munkadarab. Es jön is folyamatosan egyik a másik után, nyolc órán keresztül. Igaz, közben kétszer tizenöt perces szünet metszi el a zakatolást. Az egyik szünetben tízóraiznak, a másikban meg ebédelnek az üzemi étkezdében, mert az is van, lenn a földszinten. — Jól főznek, meg lehet enni... — mondja az egyik asszony. Kissé gyanúsan hangzik a „meg lehet enni“, csendesen meg is jegyzem, mire az én asszonyom eléggé nyersen letorkol: — Azt hiszi, hogy otthon ennyi pénzből különbet tudnék kihozni, fiatalember? — Lámcsak, milyen tapintatos és huncut: a „fiatalember“ jelzővel egyből leszerel, mire én megbocsátom a szigorú hangvételét. Hiába, hiúság is van a világon! Talán egy Jó pedagógus "Veszett el benne, gondolom magamban a kiengesztelő mosolya után. Nézem a gépek fölé hajló alakokat, arcokat, s megpróbálom kitalálni a gondolataikat, leolvasni róluk az érzéseiket, vágyaikat, gondjaikat, mert élhetnek-e emberek a földön vágyak és gondok nélkül? ... Nem élhetnek, különösen a dolgozó nők nem. Állandóan magukban hordják a „második műszak“ gondjait, bölcsődéé, óvodás vagy iskolás gyerekük féltését. De ott borong bennük ködösen vagy élesen a kedves, a férj képe is — az egyiket: nem hagyja-e el hűtlenül, a másikat: nem veri-e meg este, ha részegen hazabotorkál valamelyik borozóból; mert ilyen is van, sajnos ... készletet és gyümölcsöstálat — dicsekszik Marika. — Jól esett, hogy nem feledkeztek meg rólam ... (En is sok szerencsét és boldogságot kívánok.) Az üzemi bizottság valóban számon tart mindent. Ahol és amiben tud, segít az üzem dolgozóinak. Persze, mindenki kívánságát lehetetlen teljesíteni. Vannak megoldhatatlan problémák is, mint például a lakáskérdés, az elrontott és feldúlt családi életek rendbehozása.,. Pálfy Erzsébettel beszélgetek a vasaidéban és a csomagolóban. Három nagy lány anyja, két kitüntetés tulajdonosa. 18 éve dolgozik itt. — Hogy is mondjam... — vonja meg a vállát felém fordulva. — Elégedetlen meg elégedett is vagyok a munkahelyemmel, fizetésemmel... A vasalás nem könnyű munka. Igaz, hogy itt csend van, de nagyon nehéz. Gondolja csak el: egész nap talpon kell lenni és naponta 160 darab inget vasalunk ki fejenként, ha meg valakidretegség vagy más egyéb miatt hiányzik, száznyolcvanat... Hónapról hónapra, évről évre ugyanezt csinálni nagyon nehéz, kimerítő... A dolgozók hatvan százaléka bejáró. Bejáró! Első hallásra alig mond valamit ez a szó, de ha alaposabban mögéje tekintünk, annál beszédesebb. Szemüveges, vékony, törékeny asszonykára esik a pillantásom. Emília Borisová. Hét éve ment férjhez, azóta jár be az üzembe Pusté Űlanyból- (Pusztafödémesről). Minden reggel fél négykor kel, autóbuszra, majd vonatra ül és utazik. Délután néhány perccel négy előtt ér haza. Ingázik tehát télen, nyáron, fagyban, hőségben — kegyetlen taposómalom, csak azon csodálkozom, hogy bírja ez a nádszálvékony asszonyka?... Ráadásul a családi élete is rossz, boldogtalan. Csak néhány hónapig bírta ki a férjével, azóta külön élnek. A kislánya hatéves, ősszel iskolába kerül. Szülei kétszobás lakásában kilencen élnek, mert a nővére naíiút, a Gézát... Gyémántként csillog a huncut szeme, mikor róla beszél, a kiskatonáról, aztán hogy ne irigykedjék az ember, s ne sajnálja elszállt évtizedeit! Az első műszakban Srnková Mária a művezető, Kedves fiatalasszony, tavaly ment férjhez, s most termi csendesen a gyermekét, az elsőt, amit nagyon várnak a férjével együtt. — Harmincötén dolgoznak a kezem alatt — mondja büszkén. — Sok köztük a fiatal. Jól dolgoznak. Vannak kiküldött ipari tanulóink is, akik ha elvégzik az iskolát, visszatérnek az üzembe. Ez a jövőt illetően biztató... De vajon biztató-e Paulová Emíliának a helyzete, aki teljesen egyedül él?... Szerinte igen. Tizenöt éve költözött fel Bratislavába, egyszobás szövetkezeti lakása van, a kölcsöne már letelt, de még így is nagyon be kell osztania a fizetését, hogy kijöjjön belőle. Szívesen jár moziba, színházba és táncolni, de gyakran meglátogatja vidéken élő szüleit is. 1969-ben megkapta „Az üzem legjobb dolgozója“ kitüntetést... A sportkán szeretne nyerni egy csomó pénzt — ki ne szeretne?! —, adna belőle a szüleinek, és megvalósítani leghőbb vágyát: elutazna Francia-Pauerová Ottilia és Pálfy Erzsébet, a két kitüntetett
