A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-10 / 10. szám
allóköz a történelmi idők folyamán nagyszerű tápot biztosított a néphiedelemnek. babonák kialakulásának. Ez a ma rendkívül termékeny vidék valaha a sellők, morotvák, kokojszászos nádasok, feneketlennek hitt vízikutak veszedelmes világa volt, aki egyszer lablrintusos nédutcái közt eltévedt, halott embernek számított. Örökre elnyelte a mélység, mely mindenütt ott tátongott a világos mezőségnek látszó bürük atett. Érthető tehát, ha az itt élő lakosság az ismeretlentől való félelme oly rendkívüli képzeleterővel építette fel mondavilágát, s hozta létre a hiedelmek tudatlanságába vesző sokaságát. Földön túli hatalommal bíró tündérek, manók, lápvilágot gyújtogató lidércek, boszorkányok, kuruzslók ott nyüzsögtek valamennyi csallóközi szájhagyományban. A múlt század közepén Ipolyi Arnold az, aki közelebbről felfigyel Csallóköz szépségére. A „Magyar Mithológia“ című munkájában pedig rendkívül széles teret biztosít ennek a témakörnek. Többek között feldolgozza Csallóköz eredetmondáját is, aminek vázlatos leírását az alábbiakban olvashatjuk: „Csallóköz tája a régi időkben olyan csodaszép volt, hogy Aranykertnek nevezték. A Duna megszámlálhatatlan szigeteit tündérek lakták. Királynőjük Tündér Ilona, hófehér hattyú képében úszkált a Dunán, hogy megtalálja Argyélust, a mesebeli királyfiút. A tündérek palotájában földi halandó által soha nem látott fény, pompa uralkodott. Aranytól, gyémánttól roskadozott minden. Kertjeikben aranyalmák teremtek, a fűszálakon harmatcseppek helyett gyémántcseppek csillogtak. Asztalaik roskadoztak az ínyencfalatoktól és alkonytól hajnali kakasszóig messzire hangzó zene verte fel a tájék csendjét...“ Hogy mikor hagyták el a tündérek Csallóközt, egyetlen ismert mondánk sem ad rá feleletet. Hírlik úgy is, hogy egy vadászfiú mulatozás közben megzavarta a tíindérlányokat, s a legszebbnek kitépte, majd szerteszórta a színarany haját. Innen tulajdonítják a homokban lelt aranyszemcséket is. Megjegyzendő, hogy az aranymosás valamikor kereseti lehetőségnek számított. Csallóközaranyoson és Szapon űzték leginkább ezt a mesterséget. Az árvalányhajat, ami vidékünkön már csak elvétve terem, szintén a tündérek hagyatékaként kezeli a hagyomány. Boszorkányok, kuruzslók A boszorkányokról, kuruzslókról minden itt élő ember hallott már valamit. Falvainkon hosszú téli estéken még ma is szó esik róluk, persze leginkább idős polgártársaink által. Mint az alábbiakból is olvashatjuk, a boszorkányoktól rengeteget szenvedtek a tudatlanságban élők. Zárt ajtókon keresztül belopakodtak hajlékukba s megrontották a gyerekeiket, állataikat. Egy pásztor kora hajnalban a rétre hajtva marháit, két személyt pillantott meg, akik fehér leplet húztak maguk után s ilymódon harmatot szedtek. Az elbeszélő szerint nyilván boszorkányok voltak, mert pillanatok alatt eltűntek a szeme elől. A rontásuk azonban ott maradt, mert a marhák egy része még aznap elpusztult. A vizes fű kártékony hatására azonban senki nem gondolt. Hz újhagyotnúnya Jaj volt annak is, aki este a mezőről hazatérve nyargalászó fekete macskákkal találkozott. Egy gazdát például vízmerés közben könyörtelenül a kútba lökték a macskabőrbe bújt égő szemű boszorkányok. A Duna menti falvakban a szapulóban hagyott mosásra elkészített ruhák reggelre még piszkosabbak lettek. Ez ellen úgy védekeztek, hogy a szapulóra szénvonót, penetét, piszkafát, seprőt helyeztek. Meleg nyári napokon gyakran söpör végig forgószél a csallóközi rónán. „A boszorkányok mennek ebédelni ilyenkor“ — mondják még manapság is a határban dolgozók. Minden kaszáló ember ismeri az un. „boszorkánysást“ (rendkívül éles élű sásféleség). A boszorkányok mellett minden községben megtalálhatók voltak a kuruzslók, javasasszonyok is, akik egyedüli orvoslói voltak a boszorkány okozta bajnak, Jó fizetség fejében bárkinek megcsináltak ezt vagy azt. Ez nem csoda, hisz az orvosok, felcserek sokkalta többet kértek tudományukért, amit nem mindenki tudott volna megfizetni. Közelebbről megvizsgálva a kuruzslók, vajákosok gyógymódjait, első látásra rájöhetünk, hogy a legtöbb betegséggel szemben tehetetlenek voltak. Az ilyen betegségek diagnózisa azután az igézés, vagy a megrontás lett. Idős embertársaink tudatában sajnos még manapság is megcáfolhatatlanul él az a betegség, sőt sokan még tüneteit és a gyógymódjait is elég jól ismerik. A megigézett szeme sós ízű volt, hatalmasra tágult pupillákkal, testét pedig hideg verejték lepte. A betegség gyógyítása az ilyen stádiumban még rendkívül egyszerű volt. A beteg szemét háromszor kinyalták, majd a földre köptek. Ha a rontást az illető „magába aludta“ sokkal nehezebb, sőt menthetetlen volt a- helyzet. Ha gyereket rontottak meg (ez fordult elő a leggyakrabban) megkeresték az illetőt, akire gyanakodtak és levágtak ruhájából egy darabkát, anélkül, hogy azt valaki is látta volna. A ruhadarabkát meggyújtva legtöbbször elszáll a rontás ereje. Előfordult az is, hogy a gyanúsított hajából, szakállából, sőt fehérneműjéből készítettek fürdőt s ebbe mártották a megigézett gyereket. Állatok megrontásáról is tucatszámra hallhatunk a régi öregektől. Véres tejet adó tehén, kétfejű borjú születése, óriási csapásnak számított. Előfordult továbbá az is, hogy az igavonó állat bőre alatt minden ok nélkül férgek teremtek. Ilyenkor aztán senki sem mulaszthatta el felkeresni a tudálékos embert, aki az állat szeme, szőrének színe s egyéb külső jelei iránt kezdett érdeklődni legtöbbször az asztal alá bújva. Utána következett az állat takarmányára való ráolvasás, majd megszöktetése szenes vízzel, esetleg vizelettel. Tudománya csak akkor segített, ha rajta kívül más kuruzsló még nem látta az állatot. A megrontás gyógyítására sok csallóközi faluban az ún. szólatlan vizet használták. Ezt három kútról kellett vinni, anélkül, hogy valakihez bármit is szóltak volna. A szólatlan vízbe azután három darab faszenet dobtak, a gyanú alatt álló személyek megnevezésével. Amelyik széndarab legelőbb lemerült a víz alá, az volt a tettes. Mondani sem kell, akire ez rábizonyosodott, ki volt téve az egész falu szájára. Gyűlölettel, sőt iszonyattal fordultak el tőle s könyörtelenül boszorkánynak nyilvánították. Mint minden betegségnél, a megrontás esetében is létezett a „megelőző gondoskodás“. Ezt elsősorban úgy kívánták elérni, hogy a kis állatot, vagy akár a gyereket, aki csak szemügyre vette, köteles volt megköpdösni. Balga szülők gyakran ékesítették kicsinyeiket tarka, piros rongyocskákkal, ami szerintük szintén hathatós szernek bizonyult a rontás erejével szemben. A csömőcsinget, vagy szemölcsöt ugyancsak a boszorkányok átkának tekintették. Gyógyítására egész kis recepttárat sorolhatnánk fel. Ha az asszony kezén volt a szemölcs, kenyérsütéskor minden kenyérből kellett csippentenie egy darabkát, majd hozzá érinteni a szemölcshöz s az égő kemencébe kellett hajítania. Szintén a csömőcsing elmulasztására szolgált a következő, meglehetősen agyafúrt, mégis együgyű módszer, ami a szegény tudatlan ember hiszékenységének fém jelzője is lehetne: Űjhold idején a javasasszony fogott 7—9—11 zsúpszálat (rozsszálból vágott 2' cm-es ízeket, a darabszám mindig a csömő nagyságától függött), s ezzel alaposan körülböködte a szemölcsöt. Ezután az illetőnek kötényt szorított a fejére és a ház csöpögője alá vezette, ahol közösen elásták az összekötözött zsúpszálakat. A csömőcsing lószőrrel való elkötözését már sokfelé ismerik Csallóközben. A kelések, fekélyek, gyógyítását szintén nagy szeretettel végezték a vajákosok. Közismert volt, hogy a nyílt sebre csöpűt pedertek s azzal tisztították, ami nem a legkellemesebb műtétek közé tartozott. Ugyancsak hatásos gyógyszer volt a trágya, pókháló, vagy a lábról lehúzott piszkos ruha (kapca) is. Az ilyen gyógymódnak persze nemegyszer tragikus következményei voltak, de a tudatlanok előtt a kuruzslók nagyszerűen megvédték magukat. Röviden ennyit Csallóköz lakóinak múltjából, színes szájhagyományából, amire megéri felfigyelni, hisz ezek nélkül a késő utókor aligha fogja megismerni népe szülőföldjének szokásait. NÉMETH ö. MARTA Csáder Judit és Prandl Sándor felvételei
