A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-03-03 / 9. szám
KIM PHILBY Amikor Guy rámbízta a javaslatát, úgy tűnt, hogy többé nem törődik vele. De mégsem hagyta nyugodni. Mihelyt megtudta, hogy Grand is áttanulmányozta a javaslatomat, rögtön alakított egy bizottságot, amelynek feladata a javaslat alapos megvitatása volt. Az ilyen munkát sohasem szerettem. Minden bizottságban akad ugyanis egy „sajtkukac“, amely a javaslatot megfúrja. Ebben a bizottságban a sajkukac Chidson ezredes volt. Résztvett egy lengyelországi akcióban, amelynek során nagyobb mennyiségű ipari gyémántot kellett Hitler elől elorozni. Számomra azonban ez az ember kellemetlen kullancsnak bizonyult. Mindenben és mindenütt anarchiát látott, amely lassan elárasztja egész Európát. Éppen ezért teljesen feleslegesnek tartotta, hogy még mi is ügynököket küldjünk a kontinensre. Néhány nappal később az utcán találkoztam vele. Abban a pillanatban, ahogy felismert, arca elborult, sarkonfordult, felhajtotta kabátjának gallérját és befordult egy mellékutcába. Ebből megsejtettem, hogy javaslatunk elfogadása jó úton halad. Guy folyton hangsúlyozta, hogy a javaslatokat „úgy kell becsomagolni“, hogy feltétlenül elfogadják. Így is történt. Legnagyobb csodálkozásomra néhány héttel később engem is meggyőztek, hogy menjek instruktornak a Brickedonbury Hallban alakítandó kiképző táborba. 3. A kémek iskolája Bemutattak Petersnek, a királyi tengerészet ezredesének, akit az iskola parancsnokává neveztek ki. Guyt és engem gyakran meghívott vacsorára, amelyen figyelmesen végighallgatta az iskolával kapcsolatos fejtegetéseinket. Sötétkék volt a szeme és kellemes a mosolya. Minden várakozásom ellenére Guyt gyorsan megkedvelte, aki kíméletlenül fogyasztotta az asztalán található cigarettákat. A robbantószerek alkalmazásának oktatására külön szakembert küldtek. Clark volt a neve és folyton huncutságokon törte a fejét. Egyszer megkérték, hogy a robbantószerek alkalmazásából készítsen bemutatót az Angliában alakult csehszlovák katonai hírszerző csoport főnökének és parancsnoki karának. A robbanóanyagokat a gyakorlótér bokraiban, buja kúszónövényzetében helyezte el. Feltételezte, hogy a látogatók az erdőn keresztül vezető ösvényen libasorban érkeznek. Azok azonban egymás mellett bandukoltak és így nem egy rémítő meglepetés érte őket. Isteni szerencse, hogy senkinek se történt baja. Rajta kívül az oktatókhoz tartozott egy melankólikus természetű, cseh származású nyomdász is, aki egy prágai titkos földalatti nyomdában szerzett tapasztalatait adta át. Halvány és ellenszenves külsejű volt. Alig látta meg a parancsnokunk, nyomban úgy döntött, hogy inkább a legénységi ebédlőben fog étkezni, mint vele. Az oktatógárda további gyászos egyénisége volt Werner, az osztrák szociáldemokrata politikus. Az esetleges osztrák származású jelöltek vezetésével bízták meg. Ilyen diákok azonban sohasem jelentkeztek és mivel Werner csak németül tudott, folyton kénytelen voltam neki segíteni. Végül is lemondott és máshová vezényelték. Ütban Egyiptom felé egy tengeralattjárón lelte a halálát, melyet német mélytengeri bombázók süllyesztettek el. Kétségtelen, hogy Tommy Harris volt köztünk az egyetlen kivételes képességű személy. Eredetileg műtárgyakkal kereskedett. Guy javaslatára azért tették a telep gondno-9Z én csendes háborúm kává, mert ő is és a felesége is kitűnően főzött. Különben ő volt az egyetlen, aki rögtön az első hetekben összemelegedett a diákjainkkal. Az a feladatkör, amit rábíztak, csöppet sem elégítette ki talpraesett és gyors észjárását. Csakhamar „át is vette“ az MI 5. osztály, ahol agya és lelke lett néhány nagy kémakciónak. Számomra a Brickendonbury-i tartózkodás szürke, unalmas napokból állott, amelyeket csak részben tarkított a Tommy Harrissal kötött végtelenül értékes barátságom. Az ígért növendékeknek csupán a töredékét kaptuk: két csoport belgát és norvégot és egy nagyobb csoport spanyolt összesen mintegy huszonöt embert. Kétlem, hogy az iskolázás során valami hasznavehető ragadt rájuk. Fogalmunk se volt jövendő feladatainkról, ezzel kapcsolatban Guy és én a londoni központban semmit se tudtunk kipuhatolni. A parancsnokkal folytatott vitákon, beszélgetéseken és a központnak küldött jelentéseken kívül — amelyekre csak elvétve kaptunk választ — alig akadt munkánk. Ha egy kicsit előrelátók lettünk volna, megtaníthattuk volna növendékeinket a konspiráció, a titkosírás és a lázadás szabályaira és technikájára. Csakhogy sejtelmük sem volt jövendőbeli küldetésükről. Tommy Harrist kivéve az összes oktatónak fedőnevet adtunk, ö volt az egyetlen, aki nem volt hajlandó fedőnevet elfogadni. Később, a háború után mosolyogva mesélte, h'ogy találkozott egy hajdani növendékünkkel, az egyik belga csoport vezetőjével, aki kárörvendve mondta, hogy mindegyikünknek megtudták az igazi nevét, egyedül Tommy Harrisról nem tudták kideríteni, hogy valójában kicsoda. Szükséges, hogy megemlítsek itt egy esetet, amely pontosan rávilágít az iskola szellemére és Guy Burgers ártatlan ugratásaira. Egy szép nyári nap alkonyán történt. Az iskola parancsnoka már ágyban feküdt és éppen az arcán levő ekcémát kúrálta, melyet frissen növesztett szakállal takart. Az egyik, rövid időre hozzánk küldött instruktorral, akinek Hanzlitt volt a fedőneve, portói vörösbort ivogatott és békésen beszélgetett. A kertben hirtelen lárma kerekedett, amelynek ötnyelvű bábeli hangzavarából semmit se lehetett kivenni. Az iskola növendékei izgatottan rontottak az épületbe és izgatottan, egymást túlkiabálva bizonygatták, hogy egy, kettő, három, tíz vagy még nagyobb számú ejtőernyőst láttak leereszkedni a közelben. Amikor a parancsnok végighallgatta őket, utasította a belgákat, hogy öltsenek egyenruhát és a géppuskával foglaljanak tüzelőállást az épület francia ablakocskájánál. Innen ugyanis kitűnő kilátás nyílt az iskola gyakorlóterére. El sem tudom képzelni, hogy mi történt volna, ha az ellenség a főbejárat felől közelítette volna meg az épületet. — Ha valóban német invázióról van szó, akkor fölkelek — mondta a parancsnok. Később azonban szörnyű hibát követett el. Utasította Guyt, hogy mindent derítsen fel és a megállapított tényeket jelentse 'telefonon Londonba az ügyeletes tisztnek. Guy túlfűtött lelkesedéssel látott munkához. Később folytatott telefonbeszélgetésének egy részét én is végighallgattam: — Nem, semmi mással nem egészíthetem ki mindazt, amit mondtam. Ne kívánják, hogy valamit kitaláljak. Tehát ismételjem meg? ... Ejtőernyősöket láttak, amint Hertford körzetében leereszkedtek. Létszámuk a szemtanúk szerint nulla és nyolcvan között mozog ... Sajnos az egyes tanúk jelenlétének realitásáról nehéz véleményt mondani. Tehát nyolcvan és nulla között! Feljegyezte? Ha szükséges, ismét felhívom ! A viszontlátásra ... Ezután határozott léptekkel elindult jelentést tenni a parancsnoknak. — Nem tudom, mit csinálok, ha felkelek — mondta határozatlanul a parancsnok. — Legföljebb átveszem a parancsnoklást. Elmúlt egy óra, aztán a második, de semmi sem történt. A belgák kedvetlenül szétszedték a gépfegyvert és aludni mentek. Másnap délelőtt Guy rengeteg időt töltött telefonálgatásokkal és a legújabb értesüléseinek közlésével. A szolgálatos tiszt ugyanis Londonban felzavarta a parancsnokát, aki rögtön kapcsolatot teremtett a hadügyminisztériummal. Azonnal riadóztatták az egész keleti katonai körzetet. A helyszínre páncélos egységeket vezényeltek, s ezek egész éjszaka akcióban maradtak. Később Guy kuncogva próbálta kiszámítani, hogy az egész akció mennyi pénzbe kerülhetett. Az öszszeg természetesen napról napra szembeötlően növekedett. Az egész esetben csupán annyit akarok hozzáfűzni, hogy a jelentésben szereplő ejtőernyősök száma kettőnktől eredt: én azt állítottam, hogy egy ejtőernyőst se láttak, Guy szerint viszont nyolcvanat. Mindkét adat hamisnak bizonyult. A légierők egyik gyakorlatozó egysége ugyanis ejtőernyőre erősített aknát dobott le, de az fennakadt a fák koronáján. A nyár utolsó hetei gyorsan múlottak, de Londonból nem kaptunk világos utasításokat. A parancsnok hangulata egyre romlott. Mindinkább magába zárkózott, egyre szótlanabb lett. Kezdetben azt hittem, hogy az ekcémája kínozza, de nem akarja bevallani. Később aztán egy s mást megtudtam mindarról, amit hivatalosan sohasem közöltek velünk. A D csoportot s vele minket kivontak a SIS keretéből és doktor Dalton felügyelete alá helyeztek a hadügyminisztériumban. Grand távozott és a helyére Frank Nelson kereskedelmi vállalkozó lépett, akinek kitűnő volt a humorérzéke, de valódi képességeivel sohasem volt módom megismerkedni. Ezután Colin Gubbins vezetésével meglátogatott bennünket egy frissen borotvált tisztek csoportja, akik nemcsak ránk ordítoztak, de egymásközt is veszekedtek. Ilyen előzmények után az új parancsnok depresszióba esett, és még azokat a javaslatokat is visszautasította, amelyeket soha senki sem javasolt. Csöppet sem lepődtünk meg, amikor az egyik reggel közölte velem és Guyval, hogy előző este megírta a lemondását. Mindezt szomorú hangon mondta s csöppet sem volt kétséges, hogy a hibákért és hiányosságokért kire hárítja a felelősséget. Az alezredes lemondását minden komplikáció nélkül elfogadták. Közönyösen kezdtük felszámolni az iskolát. Csupán arra emlékszem, hogy ideiglenesen valahová el kellett helyezni a növendékeinket, hogy a „jövőben esetleg felhasználhassák őket“. Évekkel később megtudtam, hogy Werneren kívül még ketten pusztultak el közülük a háborúban. Egy nagyon ügyes norvég rádiós, akit röviddel azután, hogy hazaküldtek Norvégiába, elfogtak és kivégeztek. A másik, a belga csoport legjobbja úgy pusztult el, hogy amikor Belgium felett ejtőernyővel akarták ledobni,, az ejtőernyője szerencsétlen módon beakadt a repülőgép futószerkezetébe. Tommy Harris háborogva távozott. Azonban csakhamar megtalálta a maga képességeinek legjobban megfelelő munkát az MI 5-ös részlegen. Guy és én a speciális feladatok osztályán jelentkeztünk további munkára. Nelson tisztogatása azonban alapos volt. Nem sokkal később Guy közölte velem, hogy „a bürokratikus intrikák áldozata lett“. A tájékoztatási minisztériumba került, ahol csakhamar elfeledte a történteket. Én azonban továbbra is minden hónapban pontosan megkaptam a fizetésemet tartalmazó borítékot. Ügy látszik, számoltak velem, habár hosszú hónapokig csupán a lábamat lógattam. Annak ellenére, hogy az iskola si-. kertelensége bosszantott, örültem, hogy ismét visszakerültem Londonba és közelebb jutottam a hatalom és a politikai döntések központjához. Ebből azonban pillanatnyilag semmiféle konkrét hasznom nem származott. Nem bíztak rám feladatokat és nem is volt jogom feladatokat kérni. Ténferegtem a Baker Street-i épületben, próbáltam megjegyezni az új arcokat és megpróbáltam kitalálni a funkciójukat. Ez azonban csöppet sem volt könnyű. Mindenki rendkívül elfoglaltnak látszott, még akkor is, ha csupán a bútorokat cipelte. Az ilyen nagy sürgés-forgás közepette én, a munkanélküli, bizony nem éreztem jól magam. Akkor nem is sejtettem, hogy a később oly félelmetessé vált kémszervezet születésének vagyok a szemtanúja. Ha valaki azt hiszi, hogy a beszámolóm szándékosan lekicsinyli az angol felderítő szolgálat munkáját, téved. A két világháború között ugyanis ennek a kémszervezetnek legendás híre kerekedett. Ennek a legendás hírnek azonban semmiféle reális alapja nem volt. Bizonyos, hogy sok ember számára ez az állításom hihetetlen, ha nem támasztom alá kellő adatokkal és statisztikai kimutatásokkal. De épp ilyen legenda övezte az angol hajóhadat is, amelyet Alexandriába rendeltek, hogy visszariasszák Mussolinit Abesszínia megtámadásától, pedig a hajók fedélzetén egyetlen ágyúlövedéket se lehetett találni. A két háború között Angliában sűrűn váltogatták egymást a kormányok. Ilyen körülmények között nemcsak a hírszerző szolgálat fejlesztését, de a fegyveres erők fejlesztését is elhanyagolták. Nem adtak elegendő pénzt, senki sem gondoskodott a parancsnoki gárda neveléséről, a modern munkamódszerekről. Éppúgy, mint a hadseregben, ánol húsz évvel a cambrói ütközet után is a lovasságot forszírozták a motorizált egységek rovására, a titkos szolgálat terén is, amelynek véletlenül egy admirális lett a parancsnoka, azok a tengerésztisztek kaptak elhelyezést, akik a haditengerészetnél nem feleltek meg. (Folytatjuk)
