A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-25 / 8. szám
II. Felvételem a titkosszolgálatba A brit titkosszolgálattal először 1940-ben léptem kapcsolatba. Megpróbáltam már előbb is, de sikertelenül. Amikor Németországban, majd később Spanyolországban voltam a Times tudósítója, olyan ötven százalékra elhitettem magammal, hogy „valaki“ fel fog keresni. Abban is biztos voltam, hogy a körülöttem sürgő-forgó alakok közt van „az én emberem“ is. Karcsú, napbarnított fiatalembernek képzeltem, akinek hamis a bajusza, a hangja és természetesen az egész gondolkodása. Bizonyára elvárja majd, hogy tétovázás nélkül áldozzam fel hazámért az életemet és borúsan ráncolni fogja a homlokát, ha megkérdem, hogy mennyi lesz a fizetésem. Azonban semmi ehhez hasonló nem történt. Ha valaki mégis érdeklődött irántam, akkor távolról, észrevétlenül figyelt. Amikor kitört a háború, a Times szerkesztősége Arvasba küldött tudósítónak a kontinensen állomásozó brit katonai erők parancsnoksága mellé. 1940-ben már ismét Angliában voltam. Egy ideig tétlenül ténferegtem, mert a szerkesztőség nem közölte, hogy mi a terve velem. Fel akartam mondani, mert a katonai cenzúra teljesen elvette a kedvemet az újságírástól. Próbálják csak meg s írjanak úgy riportokat, hogy nem szabad megnevezni egyetlen helységet és egyetlen alakulatot sem és rögtön megtudják, hogy mire gondolok. Ezenkívül az is felháborít, hogy otthon ülve kell majd lelkesítő cikkeket írni a brit hadsereg erkölcsi erejéről. Csakhogy mihelyst a szerkesztőségből kilépek, számolnom kell azzal, hogy behívnak katonának. Nem akartam magam dönteni a sorsomról. Egyre nagyobb intenzitással figyeltem, hogy miként izzanak azok a vasak, amelyeket különböző helyeken a tűzben tartottam. Egyik ismerősöm megígérte, hogy összehoz Frank Birchennel, az állami titkok hivatalának egyik vezetőjével. A találkozás azonban nem jött létre, s a barátom azzal mentegetőzött, hogy úgyse tudnák megfizetni a képességeimet. Ez teljesen letört. Pár nappal később Ralph Deakin, a Times külpolitikai rovatának vezetője behívatott a hivatalába. Meresztette a szemét, nagyokat fújt és ráncolta a homlokát. Ez azt jelentette, hogy nincs jókedvében. — Bizonyos Leslie Sheridan kapitány a hadügyminisztériumból telefonon megkérdezte tőlem, hogy rád bízhatnánk-e bizonyos hadifeladatokat — közölte a rovatvezetőm. Deakinra nem a legjobb hatást gyakorolhatta Sheridan, habár azt .is közölte vele, hogy valaha ő is újságíróskodott a Daily Mirrornál. Röviden — Deakin nem akarta semmibe se belemártani magát és nekem is azt ajánlotta, hogy fügyüljek az egészre. Sajnos, csalódást kellett neki okoznom. Annak ellenére, hogy soha azelőtt Sheridanról nem hallottam, mégis rögtön megsejtettem, hogy az egyik tűzben tartott vasam kezd biztatóan izzani. Ügy döntöttem, hogy addig fogom ütni, amíg tüzes és éppen ezért rögtön reagáltam a felhívásra. Nem sokkal azután felkerestem a St. Ermins szállót s ott jelentkeztem Maxs kisasszonynál, aki rendkívül jó megjelenésű, idősebb hölgy volt. El sem tudtam képzelni s ma sincs róla fogalmam, hogy az egész masinériában mi volt a pontos funkciója. Magabiztosan társalgott, s valószínűleg az volt a feladata, hogy a jelentkezőket javasolja az „érdekes“ munkára. Rögtön arról kezdtünk beszélgetni, hogy milyen politikai teKIM PHILBY oz énc*endes háborúm vékenységet fejthetnének ki Európa területén Németországgal szemben. Elmondtam, hogy már tíz éve foglalkozom külpolitikával és ismerem az európai problémákat. Vannak bizonyos elképzeléseim arra vonatkozólag, hogy miként lehetne felforgató tevékenységet kifejteni a náci rendszerrel szemben. Elegendő ismerettel rendelkezem és így Maxs kisasszonynyal „színvonalas“ beszélgetést folytattam. Segített az a körülmény is, hogy akkortájt Angliában csak kevesen érdeklődtek a kontinens problémái iránt. Ügy gondolom, hogy maga Maxs kisasszony sem volt különösebben tájékozott. így jutottam túl az első vizsgán. Amikor távoztam, Maxs kisasszony megkért, hogy néhány nap múlva ismét keressem fel. A második találkozón már Guy Burgennel várt, akit nagyon jól ismertem (együtt tanultunk a cambridge-i egyetemen). Ismét átvettem a beszéd fonalát. Guy jelenléte felbátorított, és az ismereteimet pontosan úgy igyekeztem bemutatni, mint ahogy az interjúknál szokás. Két társalgótársam időnként egymásra nézett, s Guy ilyenkor jelentőségteljesen bólintott. Ahogy később megtudtam, mindez fölösleges szócséplés volt, mert a sorsomról már előbb döntöttek. Búcsúzás előtt Maxs kisasszony közölte, hogy amennyiben magam is úgy akarom, megszakíthatom a kapcsolataimat a Times szerkesztőségével és jelentkezhetem Guy Burgennél. Távozásom elé a szerkesztőség nem gördített akadályokat. Deakin kissé felfújta magát, de fel is lélegzett, mert semmiféle komoly munkával nem tudott megbízni. Minden harsonaszó nélkül távoztam, úgy, hogy ezt az új, titkos és fontos foglalkozásom megkívánta. Kötelességemnek tartottam a titkosszolgálat egyetlen általam ismert emberének a tapasztalatait felhasználni, s ezért a következő vasárnapon Guy Burgennel enyhén berúgtunk. A rákövetkező hétfőn formálisan is jelentkeztem nála. Mindkettőnknek fájt a feje. A szervezetnek, amelyhez beosztottak, Secret Intelligence Service (SIS) volt a neve. De úgy is ismerték, mint az MI 6-ot. Meglepett, hogy ilyen könnyen felvettek. Később megtudtam, hogy a múltammal kapcsolatban az általános szokásnak megfelelően csupán az MI 5 nyilvántartását kérdezték meg, ahonnan közönyösen jelentették, hogy nyilvántartási lapomon egyetlen negatív bejegyzés sincs. Ma már a sok kémügyi botrány miatt Angliában minden jelentkezőnek alaposan kivizsgálják a múltját. Abban a paradicsomi korszakban semmi ilyesmi még nem létezett. Az első hetekben azt hittem, hogy nem oda jutottam, ahová szerettem volna. Ügy éreztem, hogy valahol a sűrű homályban létezik még egy szervezet, amely valóban titkos és hatalmas, óriási intrikákra és akciókra képes. Csakhamar rájöttem, hogy semmi ilyesmi nem tétezik. Az illúzióim szertefoszlottak. De nem sokat tépelődtem. Guy bevezetett az irodámba. Apró helyiségből állott, benne egyetlen asztal, szék és telefon. Semmi több. Guy haragos tekintettel eltűnt. Egy halom csupasz gépíró papírral tért vissza és az asztalomra tette. Ezután megnyugodva, hogy most már minden szükséges kellékkel ellátott, közölte, hogy a fizetésem ugyanolyan magas lesz, mint az övé, vagyis 600 font sterling évente, amit megfelelő részletekben havonta fognak folyósítani. Közölte, hogy egyéb kereseti forrásom nem lehet, s a titkosszolgálat többi emberének a fizetése után nem szabad szaglásznom! Az egyes fizetések közt valóban nagyobb volt a különbség. Tulajdonképpen minden fizetés egyéni és titkos volt, amelyet a parancsnok és a beosztott közt történt megállapodás alapján szabtak meg. Én azonban elégedett voltam. Guy ezután bemutatott néhány jövendőbeli kollégámnak. Mivel ezek az elkövetkező életemben semmiféle szerepet nem játszottak, a nevüket sem említem. A SIS-nek azt a szekcióját, amelyhez beosztottak, D-nek nevezték és a politikai destrukcióval foglalkozott. Máig sem tudom, hogy volt-e valamilyen jelentősége. A kollégáimmal folytatott beszélgetésekből megtudtam, hogy a szekció feladata nyugtalanság és elégedetlenség ébresztése az ellenség által uralt területeken, hogy megsemmisíthessük nem katonai jellegű erőforrásait. A szekció parancsnoka Laurenc Grand ezredes volt, akinek néhány nappal később mutattak be. Magas és karcsú férfi volt, s lélegzetelállítóan hasonlított azokra a hírszerzőkre, akiket előző ábrándozásaim során magam elé képzeltem. A különbség csak annyi volt, hogy csöppet sem volt hamis az észjárása. Tiszteletet parancsoló józansággal mérlegelt minden jövendőbeli feladatot és javaslatot, bármilyen vadak és fantasztikusak is voltak. Figyelmünk abban az időben a Duna Vaskapujára irányult, amely ellen támadást szerveztünk, hogy megakadályozhassuk a németek Romániából történő olajszállítmányait; az olajat tartályhajókon szállították a Birodalom belsejébe. Mivel én már láttam a Vaskaput, döbbenten hallgattam, hogy a kollégáim miként akarják a „levegőbe röpíteni“, mint valamilyen közönséges zsilipet. A terv abban az időben eleve végrehajthatatlan volt, mert a D szekció 1940-ben még nem rendelkezett elegendő pénzzel. Amikor a terv reálisabb változata mégiscsak elkészült, a jugoszláv rendőrség leleplezte, megakadályozta és így az angol kormányra csak szégyent hoztunk. Ugyanígy senki sem tette megfontolás tárgyává a valódi lehetőségeket és reális eszközöket, amikor a németek Bakuból eredő olajszállítmányait akarták megakadályozni. Amidőn később meglátogattam Bakut, kitűnően szórakoztam, hogy miként akarták a támaszpontunkról megsemmisíteni. Grandnak soha nem volt elegendő pénze a tervei megvalósításához. Elegendő pénzt csak az utódai kaptak. Grand londoni emberei nyugodtan elfértek egy nagyobb helyiségben. Vidéki birtokán, ahol vasárnaponként rendszeresen találkoztunk egy ilyen helyiségben vitatkozgattunk, tervekről, újabb és újjabb tervekről. Terveztünk és vitatkoztunk, de a „harctéren“ alig volt emberünk. Feletteseim abból indultak ki, hogy a szabotázs cselekmények nagy rizikóval járnak, s a legtöbbjét idő előtt leleplezik, ezért fölösleges pénz- és időveszteséggel járnak. A politikai diverzió terén még nagyobbak voltak a nehézségek, mivel azok a brit külpolitika alapvető elveibe ütköztek. A brit kormány Európa monarchista és nagytőkés erőit támogatta. Ezek viszont mindenfajta diverziót elleneztek. Egyedül a baloldali erők, a kisgazdapártok tagjai, a szociáldemokraták és a kommunisták szervezhettek volna jelentős ellenállást Hitlerrel szemben. Csupán ők szervezhettek tömeges ellenállást, ők voltak hajlandók életüket áldozni hazájuk megszállói ellen. Ezt azonban aligha cselekedték volna Károly királyért vagy Pál hercegért, akik a háború előtt üldözték őket. Az sem valószínű, hogy Angliát támogatva indultak volna harcba, amikor az mindig a föld birtokosait és a tőkéseket támogatta. Így a politikai diverzió ideológusai vitába keveredtek a külügyminisztérium politikusaival, s mire ezek rájöttek, hogy a háború után a királyságoknak végleg leáldozik, már semmit sem tudnak cselekedni. Nem csoda tehát, hogy a megszállt területek ellenállási mozgalmai annyira a Szovjetunió oldalára álltak, hogy a háború után Franciaországban, Olaszországban, Görögországban és másutt csupán az angol-amerikai hadsereg jelenléte biztosította a jelenlegi politikai rendszerek kialakulását, illetve fennmaradását. Az egyik júliusi napon Guy a változatosság kedvéért egy papírlappal állított be hozzám. Elmondta, hogy egy javaslatot hoz, melyet maga dolgozott ki, s amellyel Grand nagy általánosságokban egyetért, de a tárgy alaposabb tanulmányozást igényel, mert a javaslat egyes részleteit nagyobb körültekintéssel kell kidolgozni. Ehhez Guy az én segítségemet igényelte. Különösebben nem örvendeztem. Előző tapasztalataimból már tudtam, hogy az ilyen „segítség“ azt jelentette, hogy az egész munka rám maradt. Mivel azonban az előző tizennégy napban semmit sem csináltam, hálás voltam, hogy végre valamilyen elfoglaltságom akadt. Kezembe vettem a papírt, Guy az asztalomra telepedett és várta a bókjaimat. A javaslat tipikus Guy alkotás volt; tele jó, illetve szellemes epigrammával és meglepő idézettel Guy, amit csak lehetett, mindent teletűzdelt idézettel, s kisujjából szórta őket, de sehol sem ellenőrizte le. hogy pontosak-e. A javaslat egy kémiskola felállítását tartalmazta, a földalatti munkát végző ügynökök kiképzésére. Az ötlet megdöbbentett. Helyesebben szólva nem is az ötlet maga, hanem az a tény, hogy eddig senkinek se jutott az eszébe. Tudniillik annak előtte semmiféle ehhez hasonló iskola nem létezett. Guy megindokolta az iskola felállításának szükségét és felsorolta a tantárgyakat. Végre hozzáfoghattam yalamihez. Az egész tervezetet három részre bontottam: tanmenet, oktatók kiválasztása, biztonsági intézkedések. Minden részhez külön javaslatot dolgoztam ki. Javaslataim legtöbbjére ma már nem emlékszem, de lényegében mindazt magukban foglalták, amivel ma az óriási kiképző táborok rendelkeznek. Folytatjuk 19
