A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-25 / 8. szám
Ľ. Fulla műtermében ,iji .. ’ "7 ,1 1}* %, OS. R *1 ’ 'éh fir iA ‘■’n; t » >1 V/ í * 31 I 9 , 1 f 1 A ružomberoki Fiilln galéria homlokzata (P. Havran felvételei) ĽUDOVÍT FULLA Ľudovít Fulla, a modern szlovák festészet és grafika egyik megalapítója a képzőművészeti kifejezés minden terére behatolt. Általánosan ismertek színpadi díszletei. És ki ne ismerné Fulla utánozhatatlan népmese-illusztrációit? Ihletet tudott meríteni a modern európai művészetből ugyanúgy, mint a kelet-szlovákiai ikonfestészetből. Fulla művészetét magas elismerésekkel jutalmazták nemcsak hazai, hanem külföldi kiállításain is. A párizsi világkiállításon 1937-ben elnyeri a Grand Prix-t, Brüsszelben 1958-ban aranyérmet és díszoklevelet kap, a montreali világkiállításon egyik mozaikremekét Rockefeller vásárolja meg. 1964-ben megkapja a nemzeti művész címét, kétszeres államdíjas. Életéről és munkájáról lapunk 24. oldalán riportban számolunk be. .... oldalnézetből A zenés autóbusz Van zenés kávéház, zenés preszszó wurlitzerrel, zenés színház, zenés éjjeli és nappali lokál, muzsikáló óra, vannak állítólag muzsikáló angyalok, van a szférák zenéje — miért ne lehetne hát zenés autóbusz is? Szónoki kérdés, mert van már ilyesmi, méghozzá az egyik úgynevezett távolsági autóbuszon szól a zene. A távolsági autóbusz korán indul, nagy utat kell megtennie. Az utasok álmosan, morcosán szállnak föl rá, mérgesen váltják meg menetjegyüket, ülőhelyet keresnek, letelepszenek és elalszanak. Egy ilyen távolsági autóbusz elég kényelmes ülőhelyekkel, magas támlájú fotelekkel rendelkezik, tervezői gondoltak arra, hogy az utasok esetleg elálmosodnak, a fotel támlái hátradönthetők, tehát úgy érezzük, otthon vagyunk a jó meleg ágyban, az autóbusz ruganyozása is kitűnő, hamarosan álomba merülünk. De sétánk a különböző álombéli tájakon nem tart sokáig, mert megszólal a zene. Nem holmi altatódal, hanem a „Rézmozsarat vegyenek“ című sláger a Kossuth Rádióból, teljes hangerővel, magasan túlszárnyalva a diesel-motor diszkrét dörgését. Utána szlovák, cseh, német és természetesen angol beat-zene következik. Karmesterünk, azaz sofőrünk, amint a visszapillantó tükörből megállapíthatom, faarccal válogat a világvárosok rádió-állomásai között, bal keze a kormánykeréken, jobbjával a rádiókészülék gombját csavargatja, kissé idegesít is, mert úgy érzem, csak félig van közöttünk, féllábbal hol Budapesten, hol Prágában, hol Buenos Airesben sántikál. Az nyilván meg sem fordul a fejében, hogy nem minden utasnak lehet ínyére ez az zenebona, hogy esetleg van közöttük, aki a zenét motorzsivajtól mentesen szereti. Sőt talán még az sem fordul meg a fejében, hogy utasok is ülnek mögötte. Nem tudom. Annak mindenesetre örülök, hogy nem szed zenedijat. Csúszik a zebra Régebben a banánhéj csúszott abban a bizonyos slágerben, a valódi banánhéj, amióta kulturált városlakókká váltunk, a szemétládákba került. Most azonban csúszik a zebra. Zebrának ma már nemcsak az állatkertek egzotikus, négylábú lakóját nevezik, hanem a nagyvárosi utcasarkak, gyalogosok számára kijelölt, fehércsikos átjáróit is. A csikók miatt. Ezeket a csíkokat kente be a közelmúltban fehér lakkfestékkel valami zseni. Azóta messziről, többszáz méterről látható a zebra. Nincs ilyen tapasztalatom, de az a gyanúm, hogy repülőgépről is ■' tisztán látható. Ezzel szemben, ha egy kis hó hull a városra, vagy ha egy kis eső esik, vagy ha némi pára csapódik le a hideg úttestre, akkor csúszik a zebra. Nem úgy csúszik ám, ahogy a nedves, vagy jeges úttest szokott, vagy j a jégpályavagy a lépcsőkorlát, amelyen gyermekek koptatják a ^ nadrágjukat. Nem is úgy, mint 1 az eldobott narancs- vagy banánhéj, noha az is bolondul csúszik, ‘ meg kell hagyni. Nem. Ez semmihez sem hasonlítható, legfeljebb csak önmagá- ; hoz. Azaz a zebra úgy csúszik, j mint a zebra. Ami a legrosszabb, hogy tulajdonképpen nem is a zebra csú- ■ szik, hanem az ember a zebrán. Ügy csúszik, mint akinek fúr- i kósbottal leverik mindkét lábát, ] úgy csúszik, mint aki sosem akar megállni, úgy vágódik hagyatt, mint akit lelőttek, mint aki in- i farktust kapott, mint akit a vég- j zet lekaszabolt. Szögezzük le tehát: vannak zse- I niális feltalálók, van, aki feltalál- ■: ja a villámhárítót, más a villanyborotvát, más valaki feltalálja a görgős ekét. Egy bratislavai láng- I ész feltalálta ezt a zebrát, amit 1 nyugodtan nevezhetünk nyaktörőnek (mint ahogy van például nyaktiló). Tegnap találkoztam kedvenc kávéházam, kedvenc ruhatárosnőjével: gipszben volt a keze. Természetesen a zebrán törte el. Azonban nemcsak lángeszű feltalálók vannak, leleményes erűbe» ek is akadnak. Magamat is közéjük sorolom. En ugyanis rájöttem arra, hogyan kerülhetem el a kéz-, láb-, vagy nyaktörést. Egyszerű: ha megyek át az utcán, mindig a két fehér csík közé lépek Ott nem csúszik a talaj. Ügy látom, példámat mások is követik. Igaz, hogy oldalnézetből olyanok vagyunk, mint a holdkóros kecskék, dehát kit érdekel az esztétikai hatás, amikor életveszélyben van. Azt is megtehetnénk, hogy fütyülünk a zebrára s ott kelünk át az úttesten, ahol a kedvünk tartja. Dehát akkor megbüntetnek b ennüket, azaz megintcsak ők járnak jól, a közlekedés őrangyalai. Nem elég, ha magukban kacaghatnak rajtunk, amikor hanyatt vágódunk a zebrán, vagy ránk füttyentenek, ha óvatosan, testi épségünket féltve kelünk át az úttesten? Még fizessünk is? * Azért se! Inkább itthon maradok. ZS. NAGY LAJOS htöt- 6
