A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-11 / 6. szám
• • regedés — ez az utolsó felvonás. Lényege még alig ismert, de 0 mindenképpen törvényszerű, elkerülhetetlen és sok meghatározottságú folyamat. Külső jegyei — a ráncok, az őszülés, a testtartás és a mozgás megváltozása, a fizikai erő és ellenálló képesség csökkenése — csak a maszkot képezik, felületi megnyilvánulását ennek a biodrámának, mely az öregedő ember és környezete közt lelki síkon zajlik le, mint egy nagy vizsgát, nehéz próbát jelentő, minden tudást és leleményt mozgósító, derűt és gyötrelmet hozó folyamat. Ismeretes a naptári és a biológiai életkor közötti egyénenként változó s olykor igen nagy eltérés. - Ha a testi öregedés kezdetének pontos meghatározása ma még alig lehetséges, még inkább vonatkozik ez arra a végtelen változatú, örökké rezdülésben, illanásban, szárnyalásban és zuhanásban levő „könnyű párára“, az ember lelki-szellemi világára. Közismert a koravén fiatal és az örökifjú típusa, amelyek bár olykor a kórosság gyanúját keltő, annak fogalmát kimerítő végletek, mégis valóságos tényre és lehetőségre utalnak. A lelki-szellemi folyamatok alapján kétségkívül az idegrendszerben végbemenő, ma még csak részben ismert biofizikai, elektrofiziológiai és biokémiai jelenségek határozzák meg. A „hogyan is kezdődik?“ kérdésre az orvos és író mélyrepillantásával Németh László élete fennsíkjára érve így válaszolt: „Az első jele talán az, amikor a férfi észreveszi, hogy csak egy élete van. A fiatalnak mindig az az érzése az életről, hogy így is történhetik, de másképpen is... Ami történt vele, semmi ahhoz, ami történhetne s ami még történni fog. Egyszer aztán rászakad, hogy ő is egy ember, csak egy élete van, s annak nincsen az elején. Ez a felfedezés két irányban hat: hátra és előre. Látni akarja, ami mögötte van; összeszedi, kis halommá söpri ifjúsága elszórt eredményeit. A hatás előre: az ember összefogja az erejét egy utolsó életét, képességét megmutató vállalkozásba. Ehhez azonban már alkalomra, a közösség felhívására, férfihoz méltó pályatérre van szükség.“ Az agysejtek számát több mint 14 milliárdra becsülik. Ezeknek az egészséges felnőtt is csak kis hányadát „működteti“ rendszeresen. A normális öregedéssel járó sejtpusztulás és károsodás nem nagy fokú, s a szokványos vizsgálati módszerekkel olykor ki sem mutatható. Az öregedési folyamat nemcsak belső jelensége az élő struktúráknak, hanem az idegrendszer és kiváltképp a psziché esetében messzemenően külső determináltságú is. Habár a személyiség fokozatos merevedése az öregkori pszichés változások egyik fővonulatát alkotja, ebben az alkalmazkodásnak, tehát a reagálásnak éppolyan vagy még nagyobb szerepe van, mint a „lelki entrópiának“. E néhány megállapítás már érthetővé teszi, hogy semmiképp sem lehet az öregedést egyszerűen visszafejlődéssel, testi-leki sorvadással azonosítani. A tényleges leépülési folyamatok mellett a személyiségszféra sok területén, s jórészt visszahatásként, új pozitív képződmények is jelentkeznek. Ezért értelmezik egyes szerzők az öregedést úgy, mint funkcióátállítódást vagy a személyiség átszerveződését. így például, ha az évek során a gondolkodási sebesség csökken is, a problémamegoldó teljesítmény maradhat magas szinten, mert a nagyobb tapasztalat lehetővé teszi a gondolatkerülők kiiktatását, s így rövidül az út kérdés és megoldás közt. E degradatív változások az aggkor kezdetéig — általában a 70.—75. évig — olyan személyiségfejlődéshez vezetnek, ami bizonyos fokig feltétele a teljesítőképesség sok válfajának, egy optimum felé haladásnak, a személyiségben előzőleg meglévő adottságok kibontakozásának. A korral járó letisztultság, türelmes megértőkészség, szelíd derű, de a megbízhatóság is bizonyos fokú eltomputságon, érzéketlenségen alapul a külső ingerekkel szemben. Mindez a befeléfordulás, távoltartás jele, ami éppen ezáltal könnyíti meg a tárgyilagos szemlélődést, indulatmentes ítélkezést és a szemléletes gondolkodás helyett az inkább fogalmi túlsúlyba jutását. Az emocionális beütések, tarkítások ritkulása kedvez a józan, kiegyensúlyozott, részrehajlás nélküli ítélkezésnek és gondolkodásnak. így tehát számos, sokak által elégtelenségi tünetként értelmezett változás lényegében úgy is tekinthető, mint ami egy korjellemző személyiségstruktúra kialakulását eredményezi. A legelfogadhatóbbnak az a meghatározás tűnik, mely szerint az öreg ember nem több vagy kevesebb, mint a fiatal, felnőtt, hanem csak más. Az idő, e rettegett ellenfél munkatárssá is válik, részben mert az öregedő jobban figyel annak sürgetésére, s ezért az ember akkor „van“ igazán, amikor öregszik. Folyton tud arról, hogy „van“, részben pedig azért mert az idővel gyűlik a tudásanyag is, ami a gondolkodás egyre nagyobb valósághűségét teszi lehetővé. A szintetizáló képesség ugyanis nem az öregségnek, hanem a felhalmozott és célszerűen mozgósított ismeretanyagnak az eredménye. Eddig az öregedés lelki-szellemi képének olyan fény-árnyék ellentétét vázoltam fel, amely nyilvánvalóan nem mindig azonos a konkrét valósággal. A veszteség-nyereség ikerpár minden esetben jelen van, csak más-más arányban. A hanyatlás és kompenzálás okozta jelenségek s az érintetlen tulajdonságok aránya az, ami meghatározza minden öreg embernek a személyiségét. Ennek az aránynak a kialakulása jóval az öregedés előtt kezdődik meg, s rendszerint végleges lesz, legalábbis ami fejlődési irányát illeti. Ami az öregedés testi jegyeinek kialakulásával kapcsolatosan érvényes, hogy annak időpontja és súlyossága az egyén „történelmétől“ függ, az még inkább vonatkozik a pszichés tulajdonságokra. Az egyéni vonások s az egész személyiség elszürkülése, tompulása azon egyéneknél a legkevésbé kifejezett, akik fiatal korukban színes egyéniségek voltak, akik szellemi mozgékonyságban, érdeklődésük élénkségében és sokirányúságában, felfogásuk gyorsaságában, erőteljes, életigenlésükben meghaladják az átlagot. Akik sok szállal kapcsolódtak az élethez, s ezeket a szálakat nem hagyták elszakadozni, elvékonyodni. Mivel az élet hatás és visszahatás, alkalmazkodás és ellenállás, alakulás és alakítás, éppen azért a rugalmas adaptációskészséggel, erős testi-lelki ellenállóképeséggel bíró egyének mutatkoznak az elmúlás legszívósabb és legfölényesebb ellenfeleinek. Ismeretes az örökké mosolygó, vidám, élete végéig tervező, tevékenykedő öreg típusa, aki szembenéz az öregedés tényével, ismeri az öregkor jellemző gyengeségeit és — a lehetőségekhez képest — alkalmazkodik hozzájuk. Az ilyen egyének vitalitásukat szinte öntudatlanul edzilc azzal, hogy az állandó igénybevétellel meggátolják idegsejtjeik funkcionális hanyatlását. A használt, de nem kimerített neuronok ugyanis lassabban öregszenek, mint a nem használtak, ami igazolja a mikrokémikus jendrassik Lóránd azon állítását, hogy az intenzív szellemi élet a legmakrobiotikusabb, tehát életet meghosszabíló „elixír“. Erre majd minden gondolkodó, legtöbbnyire idejekorán és saját „lelki mélyérzésével“, rájött. „Akinek rövid az élet és tettekben meg akarja hosszabítani, ezt leginkább a közösség legodaadóbb szolgálatában érheti el“ — olvashatjuk annak a Veres Péternek egy évtizedekkel ezelőtti írásában, aki egy éve infarktussal lélektana a kórházba menet még a mentőauóban is a közjó érdekében írt levelet egy magas beosztásban levő barátjának. Tevékenység, de nem öncélú, nem látszattevékenység kell az öregeknek, hanem olyan, melynek közhasznú értelmét látják. Meg kell győződniök arról, hogy fontosak még, hogy még dolguk van a világban. Alkotó ember életében ez néha egy „ismétlődő ifjúság“ érzését kelti, amit Goethe is észlelt, s aminek „egyik titka, tudni, hogy mit kell még tennünk. Hallani a hangot, amely megsúgja, hogy ezt vagy azt a feladatot még el kell végeznünk, mert más nem végezheti el helyettünk... de ezeket a feladatokat lényegesen meg kell különböztetni a rutinfeladatoktól“. A 75 éves Jakob Grimm pedig akadémiai emlékbeszédében ezeket mondta: „Miért dolgozzék kevesebbet az öreg ember? A kamrája tele van tapasztalatokkal, amelyeket hosszú évek alatt gyűjtött össze. Egybegyűjtött kincseit hagyja felhasználatlanul veszendőbe menni?“ A? „őszi termés“-t, az utolsó életszakasz öröklétű alkotásait nevek és művel- hosszú sorával bizonyíthatjuk. Szophoklész, Szókratész, Cicero, Tizian, Michelangelo, Goethe, Voltaire, Darwin, • Newton, Kossuth, Tolsztoj, Erassai, Pavlov, Shaw Parhon, Arghezi, Russel — csak néhány ismertebb példája a kultúra csúcsait jelző szellemeknek akiknek egyike-másika éppen utolsó éveiben alkotta meg főművét vagy legnagyobb műveivel egyenrangút. Akiről pedig Einstein azt mondta: „Végre egy nagy ember ebben a tragikus században“, Albert Schweitzer így fedi fel „elixír“-jének titkát: .......egész életünk folyamán azért kell küzdenünk, hogy megmaradjon bennünk ifjúságunk gondolkodása észérzése, ösztönösen védekeztem ellene, hogy azzá váljak, amire általában azt mondják, hogy "érett ember«. Az emberre alkalmazott "érett« kifejezés számomra mindig valami félelmet keltőén kellemetlen volt. Bennem mindenkor ilyen szavak társulnak hozzá: elszegényedés, elsatnyulás, eltompulás. Ami az emberben mint érettség tűnik fel. rendszerint nem más, mint lemondó okosság. Az ilyen érettségre a mások példáját követve úgy tesz szert az ember, hogy feladja gondolatát és meggyőződését, ami kincset jelentett számára ifjúságában.“ Két 1 ~>
