A Hét 1972/1 (17. évfolyam, 1-26. szám)
1972-02-04 / 5. szám
s már előttem is itt volt az üzemben. Egy kis időre elhallgat, majd így folytatja: — A közelmúltban csináltunk egy új készüléket, neve még nincs, de az a lényege, hogy egytized atmoszféra állandó nyomás (fúvás) mellett ellenőrzi a hangszer minőségét. Legalaposabban természetesen a művészhangszereket ellenőrizzük. Ezt már az anyag kiválasztásánál megkezdjük, de ellenőrizzük a félkész hangszert, majd a teljesen készet is. Végül a konzervatórium professzorai is szóhoz jutnak: egy közülük létrehozott bizottság dönti el végül is, hogy a művészhangszer megfelel-e a követelményeknek. Egy ilyen trombita ára 1500—1700 korona, a közönséges trombitáké 400—600. Csak az érdekesség kedvéért említem meg. hogy zenészeink egy-egy külföldi művésztrombitáért 15—17 000 koronát is megadnak. Az Amati gyárban klarinétokat is gyártanak, méghozzá ötféle típust. A klarinét gyártásának is nagy hagyománya van itt, s a helybeli ipariskola gyűjteményében találunk egy fémből készült klarinétot, sőt egy üvegklarinétot is. Utunk végül a jó öreg szaxofonokhoz vezetett. Volt idő, amikor mindössze tízet-húszat gyártottak évente, ma már több százat készítenek, a legkülönfélébb kivitelben. Nem véletlenül neveztük öregnek a szaxofont. Az elsőt 125 évvel ezelőtt készítette a francia Adolphe Sax; az Amati gyárban készült Szuper típusú szaxofonok világszínvonalúak. Csak néhány hangszert említettünk, holott az Amati üzemben sok minden készül, kürtöktől kezdve a játékhangszerekig. Több mint 200 hangszertípust gyártanak. Antonín Zelený, a gyár igazgatója elmondja, hogy az üzem termékeinek 90 százaléka exportra készül. 80 államba exportálnak hangszert. Legnagyobb megrendelőjük a Szovjetunió és a többi szocialista ország, továbbá a latin-amerikai országok, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Hollandia, Norvégia stb. Nemrégen egy érdekes megrendelést kaptak Argentínából: készítsenek egy teljes hangszerkészletet lovas-zenekar részére, a gyár ugyanis eleget kíván tenni a megrendelők Speciális igényeinek is. Harsonák A világ sak országában szólalnak meg egy-egy díszünnepélyen az Amati gyárban készült harsonák. A gyár egyik érdekessége, hogy megrendelésre hajlandó elkészíteni egyegy fúvószenekar teljes hangszerkészletét. A gyár jó hírnevét, nevének jó csengését szeretné továbbra is fenntartani, ennek egyik módja az utánpótlásról való gondoskodás, azaz fiatal szakemberek nevelése. Szaktanintézetükben és a kraslicei ipariskolában szerzik meg ezek a fiatalok a hangszerkészítéshez szükséges szakismereteket. Országos viszonylatban is egyedülálló intézmények ezek. Végzett növendékeik különféle üzemekben helyezkednek el, de javarészük itt marad az Amati vállalatnál. Bizonyára nem lepi meg az olvasót az a tény, hogy a gyárban több kitűnő zenekar működik, amelyek mintegy kétszáz zenészt tartanak számon. Legismertebb a nagy fúvószenekar, amely már egy sereg díjat gyűjtött össze itthon és világszerte. Ezek a zenészek néha bizony kellemetlenséget is okoznak a gyár vezetőinek, ha ugyanis valamennyi zenekar szerepel valahol, akkor 200 ember hiányzik á gyárból. De amint az igazgató elmondja, nem tragikus a helyzet, mivel a zenészek a gyár legönfeláldozóbb dolgozói közé tartoznak, s mulasztásaikat minden esetben pótolják. VÁCLAV PEXA (Kvéty) Vladimír Lammer felvételei Does László hnb elnök A pincesor A/éZf- {jáöfowéMs Különös, érdekes falu ez a Malý Horeš (Kisgéres), gondoltam december végén, amikor először voltam ott. Különös és érdekes, de hogy miért, azt nem tudtam eldönteni magamban. Mindez pedig abból származik, hogy híres falu, de akkor sehogyse tudtam rájönni arra, hogy mitől is híres?! Hagyományai, népszokásai, vagy a bora miatt? De hisz annyi más falu van még tájainkon, amely őriz hagyományokat, népszokásokat, s jó bor is sok helyen terem. Mi hát az, ami mégis megkülönbözteti a többitől? Így mesélik: Ha egy géresi — kisgéresi természetesen, a rend kedvéért, mivelhogy van Nagygéres is — gazda Helmecre készült, felkötötte az ünnepi „surcot“ (kötényt), befogta ökreit a szekérbe, odaállt az ökrök elé, és elindult — gyalog. Utána az ökrök, s az ökrök után nagyokat döccenve a szekér. S ha valaki megkérdezte a gazdát, miért nem ül fel a szekérre, a gazda nagynyugodtan így válaszolt: — Mert sietek. Itt kell talán keresni a kisgéresiek titkát? Az anekdotázásban, a tréfacsinálásban? Meglehet, hogy itt is, de ez csupán része és nem alapja a falu hírnevének. Az azonban bizonyos, hogy ez az anekdotázó kedv és tehetség még ma is él, elevenen és frissen. Bizonyítékul álljon itt két újabb keletű anekdota. Az első abból az időből származik, mikor a vasutat építették. Ügy esett — mondják —, hogy a vasút pontosan az egyik gazda csűrjén haladt volna át a tervek, szerint. Mikor a gazda látta, hogy a mérnökök tényleg ott jelölik ki az építendő vasúti pálya helyét, lassan odaballagott hozzájuk és így szólt: — Semmi vasút! Én nem fogom állandóan nyitogatni a csűr ajtaját. S a legújabbak közül való: A néni bekapcsolja a televíziót, s mikor a képernyőn megjelenik a bemondónő, rémülten néz körül a szobában, ahol bizony nem volt valami rend, s mintha csak a szomszédasszonnyal beszélgetne, odaszól a bemondónőnek: — Jaj, lelkem, ha tudtam volna, hogy ilyen gyorsan megérkezik, kitakarítottam volna még reggel. A „surcot“ már csak az öregek viselik, van belőle ünnepre s köznapra való is. A szellemesség, az anekdotázó kedv azonban a fiatalokban is él. Csak a témák változtak meg az idővel, ahogy a falu képe is megváltozott, s benne természetesen az emberek élete is. Más lett, szebb, emberibb. Az a néhány jellegzetes vonás, amit eddig sikerült felvázolnom, közelebb hozott ugyan a kérdés megoldásához, de a lényeget még mindig nem mutatta fel. Mert az alapkérdés, hogy miért is híres falu Kisgéres, megmaradt. Az elmondottak mellett azt sem szabad elfelejteni, hogy bőven talál az ember itt népművészeti tárgyakat is. . Kevés az olyan ház, ahol ne őriznének népi hímzésű kendőket — komakendőt, abroszokat, ágyneműt De sajnos, ma már senki sem ápolja ezt a hagyományt. Nem szőnek-fonnak az asszonyok. Kár. Mert ez — bár viszonylag — de szegényedést jelent. Nem az anyagiakra értem ezt, hanem arra, hogy egy szép és értékes szokás, hagyomány megy veszendőbe, tűnik el az idő homályában. A következő jellegzetesség a vendégszeretet. Most nem arra gondolok, hogy a kisgéresi pincék előtt az idegen nem mehet el úgy, hogy egy pohár borra be ne hívnák valaFalurészlet melyikbe. Persze ez is hozzá tartozik a vendégszeretethez, de az igazi vendégeskedés, vendéghívás és vendégmarasztalás így télidőben, a disznótorok alkalmával tör fel igazán. Egy kisgéresi disznótor felér a máshol szokásos lakodalommal. Legalábbis ami a vendégsereget illeti. Ilyenkor együtt a rokonság, koma, sógor, jóbarát, még a hetedik határból is. Mikor megkérdeztem, hogy mi marad a disznóból egy ilyen tor után, a nemzeti bizottság elnöke, Dócs László hamiskásan elmosolyodott. — Jut is, marad is — mondta. — Mivelhogy nálunk rendszerint kettőt vágnak. Hasonló a vendégjárás, ha megérik a szőlő. A szürethez kapcsolódik a hagyományos szüreti felvonulás és mulatság is. Az anekdoták, szokások, néphagyományok mellé ide kívánkozik még a híres — legalábbis azt mondják, hogy híres — „kisgéresi nagybéles“. Sajnos csak a nevét ismertem meg, magával a nevezetes nagybélessel nem volt szerencsém találkozni. De talán majd legközelebb ... Mindaz, amit eddig elmondtam, hozzá tartozik Kisgéreshez, mint kabáthoz a gomb. Csakhogy én — képletesen — a kabátra is kíváncsi voltam. Történetesen arra, hogy hogyan is lett, lehetett ilyenné ez a falu. S mikor erről kezdtünk beszélgetni
