A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-30 / 30. szám

LOVICSEK BÉLA |g||MMM|H| IS " tmlk ®! Két hét elteltével Lacinak rá kellett döbbennie, hogy a barátjának volt igaza, kár, hogy nem hallgatott rá. A vak is láthatta, hogy nagyon megvékonyodott, szokatlanul sápadt lett az arca. A keze remegett — alig tudott cigarettát csavarni, a papírból kiszórta a dohányt —, s fényes délben is milliónyi csillag sziporkázott a szeme előtt, mikor ültéből felállt. Hosszú mérlegelés után, egyik este elment az őrnagyhoz. A szikár ember nem akart hinni a szemének. Döbbenten, ugyanakkor szigorú, nem tetsző szemmel fürkészte Lacit. — Mi történt veled, te fiú? ... Beteg vagy? Kocsis Laci szégyenkezve mesélte el a kalandját és arra kérte az őrnagyot, hogy hétfőtől mást küldjön helyette a kőművesekkel a bérházba. — Piszok szuka! Nem sül le a fcíőr a pofájáról! — méltatlankodott a lágerparancsnok. Idegességében és haragjában egyik szája sarkából a másikba lökte nyelvével a tokos cigarettáját. — Kedvem lenne jól megtáncoltatni a szégyentelent... Bitang!... Különben, most már mindegy... — Legyintett, s mintha némileg megnyugodott volna. —r Rendben van, majd küldök mást helyetted ... Te meg . .. Téged is rács mögé kellene dugnom, fene a bőrödre, mert mindig kettőn áll a vásár!... — Leült az asztal mögé és hosszan nézte Lacit. Sóhajtott, moholy bujkált szigorú vonásai között. — Ki tudja, fiú, ki tudja?... Én is voltam fiatal, s legalább annyira jóképű, mint te . . . Akkoriban én is a nadrágszárban hordtam az eszemet — mondta eltűnődve és felnevetett. — No, gyere gyújts rá! — kínálta meg Lacit cigarettával. Laci elérzékenyülve húzta ki a dobozból a cigarettát, s miközben rágyújtott, arra gondolt, mi lehet az oka, hogy ez a szigorú, kemény őrnagy ilyen jó hozzá. Kinn a lágerban a foglyok között úgy jár-kel, mint egy rettenthetetlen, kemény kőszobor, szinte megközelíthetetlen, félni lehet tőle. Abban nincs is hiba, félnek tőle az emberek, de azt hogy miért, talán senki sem tudná megmondani. Az őrnagy felállt az asztal mellől és Lacihoz ment. — A jövő héten nagytakarítás lesz nálunk. Eljössz és segítel a lányomnak ... Ne félj, nem szakadsz bele a munkába, ellenkezőleg: kipihenheted magad — mondta az őrnagy megbékélten, jóindulatúan, aztán hirtelen a homlokára csapott. — Az ám! A lányom! Ha kikezdel vele, kétfele töröm a derekad, érted!? — Igen. — Elmehetsz! Laci hálás szívvel köszönt el. A barakkban boldogan nyúlt el a priccsén, s most szótlanul elhallgatta Balázs Jani csípős megjegyzéseit. Lassan elnyomta az álom. Félálmában még arra gondolt, vajon milyen lehet az őrnagy lánya? Kocsis István elment a lábadozó Szarkánéhoz. Az öregasszony kinn sütközött a tornácon. Kivénhedt kandúrmacskája az ölében hevert, azt simogatta. — Mi legyen a földekkel, Szarkáné asszony? — Hát... mi legyen... ha úgy gondolja, István, csak dolgozza tovább. Én ugyan egy kapavágást sem tudnék tenni, a fiamnak is van elég baja, csak dolgozgassa, ahogy tudja .. . — Járt-e már itt a Gizike? — Nem — mondta az öregasszony szomorúan. — A fiam meglátogatott egyszer... az unokám nem, pedig nagyon vártam.., — Mindenfélét beszélnek róla — mondta István hosszabb mérlegelés után, mert nem akarta magára haragítani az asszonyt. — Beszélnek — mondta Szarkáné egykedvűen, harag nélkül. — A fia nem mondott róla semmit? — Mondott egyet s mást... — Mégis csak igaz, amit beszélnek? Eleredt az öregasszony könnye. A macskát letessékelte az öléből és köténye sarkát a szeméhez emelte. Remegett az eres keze. — Cudar világ ez, István — mondta csukladozva a sírástól. — Isten verése... Kocsis István hozzáfogott a munkához. A szürke megerősödött, jól húzott akár szekér, akár eke elé fogta. Szántogatott, vetegetett, mert az élet nem állt meg, ment tovább, kellett a kenyérre való jövőre is. Szeptember végén Istvánt huszadmagával Morvaországba vitték (Zlín környékére) egy nagyobb gazdaságba cukorrépát ásni. Hiába mentegetőzött, hogy neki is sok a dolga meg a felesége is beteg, beterelték a vagonba és vitték. Néhány módosabb gazda is volt a csoportban, azok gyakran gúnyolták Kocsis Istvánt. — Hogy ízlik a kommunisták kényere, István?... Ezért aztán érdemes volt pártoskodnod! Le sem csinálnak, kellett ez neked? — Fogjátok be a szátokat! — dühöngött István. — Befoghatjuk, István, de azzal aligha változik meg a helyzeted... Miért nem pofázol, miért nem mész a pártra, a te helyedben azt tennénk, keresnénk az igazunkat! Istvánban forrt a méreg, de nem feleselt a gazdákkal. Egyszer aztán összeszedte magát és hazaszökött. A kutya sem kérdezte tőle, hogy került haza. Margit egészségi állapota javult. Színesedett az arca, valamicskét szedett is magára. Az apró jószág körül elvégezte a dolgát, meg is főzött, csak a mosással nem bírt, de azt meg elvégezte helyette Rozi. Egyébként Rozi is örült István hazatérésének. Vizet melegített, bekészítette a dézsát, hogy mossa le magáról István a hónapos koszt, aztán hazament. Végül István bekerült az ágyba, a megszokott helyére. Magára húzta a dunnát, jól eső melegség futkározott benne. — Mi újság idehaza, Margit? — Volt itt a Gizike. — Mégis csak eljött? — El. — Hál istennek... Jól néz ki? — Jól... Mint akit a sírból húztak ki. Nem több negyvenöt kilónál. Alig ismertem rá. — Mi lett vele? — Nem tudod?... Elvették tőle a gyereket is, majd a másvilágra vitte Kocsis István nagyot káromkodott — Jól nézünk ki — mondta keserűen. — Visszahozta a gyűrűt... Férjhez megy. ^ — Férjhez megy?!... Kihez? — A kanász fiához — mondta Margit. — Másnak úgysem kellene... Kinek kellene?... A történtek után talán a mi Lacink elvenné? Dehogy venné, bolond is lenne!... Órákhoszszat sírt itt szegény lány, majd a szívem hasadt meg, annyira sajnáltam ... Hiába, akinek nincs szerencséje, annak nincs, pedig gazdag volt... Kocsis István nagyon keveset aludt azon az éjszakán. Csak szívta a cigarettát, egyiket a másik után. Sok mindent meghányt-vetett magában. Dugába dőlt minden terve: sosem lesz már nagygazda belőle, nem állhat be Deákné udvarába fényes hintón, nem vághatja a szemébe, hogy lám, én is vagyok valaki! Elhatározta azt is, hogy nem gürcöl az öreg Szarkáné földjein, nem nyüvi el az erejét, elég lesz a saját hat holdja, ki tudja mit hoz a holnap, hogy alakul a helyzet. Nem érdemes feleslegesen gürcölni. Élni, élni kell, nem pedig kuporgatni, elmúlt már annak az ideje... Jöjjön csak haza a fia, megnősül — mert nagyon kell az asszony a házhoz —, aztán dolgozgatnak lassan és élnek. A két fiatal mellett meghúzzák magukat addig, míg nem jön el értük a nagy kaszás. Lacit hétfőn reggel az őrnagy autóbuszon vitte el a lakására. Negyedóra alatt odaértek. Szolidan berendezett, takaros kis lakás volt. Az őrnagy lánya alacsonytermetű, fürgemozgású, barnabőrű fiatalasszony. Fekete szemével kissé ellenségesen mérte végig a fiút, négy év körüli kislánya félénken húzódott a szoknyájához. A vő még mindig katonai szolgálatot teljesített valahol a Krim-félszigeten. A fiatalasszony három évvel ezelőtt látta őt utoljára, amikor a tervező asztal mellől kivitték a frontra. Fényképe ott függött a falon három fiatal férfi képének a társaságában. — Iszol-e teát, fiú? — kérdezte az őrnagy, de feleletet sem várva a lányához fordult. — Főzzél teát, Nyinácska! Laci még mindig a fényképeket nézte. Az őrnagy követte a tekintetét, elkomorodott az arca. — A fiaim — mondta Lacinak. — Mindhárman elestek a fronton. A középső konzervatóriumba járt... Nagyon tehetséges volt... — Folytatjuk —