A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-30 / 30. szám

Németh László agronómus és Takács Ferenc traktorista (Csallóközkürt) kenyér illata Az idősebb nemzedék leginkább a gyermekkor nyarainak emlékeit őrzi meg, s ha feloldja az emlékezés csodazsákját, sok féltve őrzött kincs borul elibe, ami gyermekkort és ifjúságot idéz. A parasztember életét tavasznyílástól aratásig valami ki nem mondott, rejtett várakozás töltötte be: megfeszített munkájának meglesz-e az eredménye, valósággá érnek-e a vágyai és az álmai, bőséggel fizet-e a nyár a szorgalmáért, vagy szűk marokkal méri ki a jussát? A Péter-Pált megelőző hetekben, napokban féltő gonddal figyelte a kalászba boruló határt. Harangot kondított, ha sötét viharfelhők közeledtek, ne csépeljen helyette az esetleges jégeső. De rettegett a korán érkező és hosszan tartó szárazságtól is, ami megaszalhatta és kalászba égethette az életét adó magot, esőért,, szelíd szélért imádkozott... Bizakodó remény csilingelt fel a szívében, amikor hallgatta a fülének édes muzsikát, a gabonatő pattogását, ami az érés kezdetét jelképezte. Valósággal megrészegítette az érő gabona illata, az aranysárga mező játékos hullámzása. Egyszerre érezte, hogy milyen parányi és mégis milyen hatalmas. Szívében és izmaiban szétáradt a teremtés csodálatos ereje és gyönyörűsége. És elérkezett az aratást megelőző utolsó vasárnap, a határnézés ideje. Talán nagyobb ünnepet jelentett számára, mint a karácsony, húsvét, lakodalom, keresztelő és búcsú ... vagy talán mindazok összességét. Nem határozta meg-ilyen pontosan és tudatosan, a lényege mégis ez volt. A gazda reggeli végződés után megborotválkozott, fehér ingbe bújt, kiballagott a határba és dűlőről dűlőre végigjárta. Déltájt hazaérkezett, s asztalra tette a Mogyorós-, Szilas-, Pemolja, faggatja. Megszelídíti az atomenergiát, új tudományágak alakulnak, fejlődnek, meghosszabbodik az ember átlagos életkora, mégis, mégis szerte a világban milliók éhen halnak ... Mi nem éhezünk. Járva az országot, úton-útfélen azt tapasztaljuk, hogy ilyen várakozás, ennyi remény még nem előzött meg aratást. Soha gazdagabb, bőségesebb termés nem mutatkozott még. Éppen ezért figyelték az emberek szorongva az eget a hosszas esőzés idején, virrasztottak álmatlan éjszakákon, nem veri-e földbe az eső az életet, a gazdagnak ígérkező hozamot? A felhők elvonultak, kiderült az ég, melegsugarú napfényben fürdött a világ. Megkönnyebbült sóhajok szakadtak fel az aranysárgába szelídülő határ láttán. Igen, most is elindultak határnézésre az emberek, a szövetkezet — a nagy család — vezetői és tagjai. Csillogó szemmel, dagadó mellel „szemet" kóstoltak, de most nem a mindennapi kenyér gondjaival a szívükben, hanem a több, bővebb jövedelem reményével és várakozásával, amiből magasabb életszínvonal terebélyesedhetik ki. Tény és való, hogy kedvezően megváltozott világunkban az aratás, amolyan tizedrangú kérdéssé vált, hiszen néhány ember néhány géppel learat. Mi pedig lótunk-futunk, dolgozunk és szórakozunk, nyaralunk és álmodozunk. Hogy közben aratnak is, hát arassanak, arra valók a gépek! Érdekes módon nemcsak a városi emberek gondolkodnak így, hanem a falusiak többsége is. Helyes, örüljünk, de ne feledjük, hogy a gépeket emberek irányítják, akik éjt nappallá téve küzdenek a termés betakarításáért. Talán kevés a szó, amit nekik mondhatok én, a falu szülötte és ismerője: elismerés és köszönet érte! LOVICSEK BÉLA tyerke-, Meggyes-, Basa- és Hosszúlázdűlő araszos ékeit, bajszos kalászait, a negyven-ötven szemet tároló kis, ígéretes magtárakat. — A hét közepén megkezdhetjük — mondotta valami foghatatlan melegséggel, mégis keményen, megfellebbezhetetlenül. A szegényember, a részesarató házatáján más hangulat uralkodott, ö konok-makacsul készülődött a nagy tettre és erőpróbára. Az ő számára az aratás egy-egy újabb erőpróbát jelentett. Tudta, hogy jól, becsületesen és gyorsan kell dolgoznia, mert attól függött családjának a mindennapi kenyere. Az ő számára is ünnepnapok következtek, csakhogy az új kenyér illatáért — mint valami pogány istenséghez — a véres verítékével kellett áldoznia. És ő áldozott. Vitte, húzta a kasza az erejét. Kis híján halálra sebezte a nap gyilkos pengéje. Az izzadtság sóshabos rózsái virítottak az ingjén. Feketére pörkölódött a bőre, kicserepesedett a szája széle, mint a lázas betegnek. De ő tette a dolgát, fáradhatatlanul suhogott a kaszája csillaghunyástól csillagbontásig ... Nem, nem énekelt munka közben, mint ahogy azt a költők sokszor megfogalmazták, csengő-bongó rímekbe öntötték! Érdekes módon azonban egy ponton találkozott a szándéka és az öröme a gazdáéval: együtt örültek a bő termésnek — a többől több jutott. Az én gyermekkorom emlékeit ilyen gondolatok és érzésfoszlányok csipkézik. Szinte most is érzem a talpam alatt a dűlőutak átforrósodott, vastag porát, látom a virító pipacsokat — megannyi piros vérfoltot. Hallom a fenőkő harangozását, a kaszasuhogóst, a nyögést és istenkáromlást, hallom a magasra rakott hosszúszekerek vonulásának zötyögő-kotyogó muzsikáját, a cséplőgépek porfelhős bugását. Előttem áll a megbolydult falu képe, a lázas munka, igyekezet. Érzem az embertelen viszonyok fojtogató légkörét, és azt is érzem, amint a munka végeztével megszűnik minden rossz emlék, epizód, s felenged a fojtogató feszültség, mert az új kenyér illata diadalmaskodik mindenek felett, ami megbékíti és kiengeszteli az indulatokat. Az új kényéi illata! Aki nem tudja felmérni, hogy milyen út vezet hozzá, nem érdemli meg a kenyeret, a mindennapit, a foszlós bélűt! Gyermekkorom óta minden tekintetben sokat változott a világ, nagyot, hosszút lépett előre az emberiség. Egyre jobban megismeri a nagy természetet, a világűrbe hatol és ostro-UílUÚrJ Csehszlovák Államvasutak, ez egyszer mi is elaludtunk. Igen, elaludtunk, bár a tapasztalatok alapján úgyis hiábavaló lett volna erről előbb szólni, mert hiszen megállapításunk az egész év folyamára érvényes és mégsem történik semmilyen orvoslás. Különben ne kerülgessük a forró kását: A múltkoriban harmadmagammal gombázni mentünk. A szerelvény már ott volt az állomáson, pontosan indultunk, még pontosabban érkeztünk, de azért az utazásnak, bármilyen rövid is volt, mégis csak maradt valamilyen kis utóíze. Mikor e sorokat írom, valóban igazi nyári időjárás van, a hőmérő valahol a 32 fok Celsius táján barangol. Ezzel szemben a vasúti kocsikban valóságos pokol uralkodik. Ezt nagy részben két tényező okozza: a vasúti személyzet közömbössége és az utazók egymással szemben tanúsított kíméletlensége. Elismerem, a személyzetre is kihat a tűző nap, ezzel szemben mégis csodálkozom, hogy Malacky állomástól Bratislaváig a jegykezelőnek nyomát sem láttuk. Már pedig ha jött volna a jegykezelő, az ö kötelessége lett volna helyreutasítani a kíméletlen utazókat, például azokat, akik tekintet nélkül, hogy dohányzó szakasz vagy nem, egész egyszerűen nemcsak hogy dohányoznak, de a padlót is telehintik cigaretta csutakkal, azonkívül fütyülnek a rendelkezésre, hogy bizonyos szakaszok gyerekekkel utazó anyáknak illetve szülőknek vannak fenntartva. Tudom azt is, hogy ha a jegykezelők a meghatározott módon végigjárnák a reájuk bízott három kocsit, nagyon hamar meg is találnák azokat, akik a vasút tulajdonát, a felszerelést rongálják, illetve lopkodják. Itt elég a függönyökről, vagy a szíjakról szólni. Az ablakok tisztasága a fehér hollókról szóló közmondást juttatja eszembe. Valóban ritkán lehet tiszta ablakot találni vasutainkon. A tiszta ablakokat csak a nemzetközi gyorsok kocsijain találjuk, mintha a hazai utas nem tudná eléggé értékelni a tisztaság jelentőségét. m