A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-23 / 29. szám

Ezt a címet csak ideiglenesen írom ide, amíg eszembe jut az a hallatlanul érdekes és nagyfontosságú téma, amiről most írni akarok, helyesebben míg meg nem találom, amit feljegyeztem egy darab papírra, hát persze, nagyon jól emlékszem rá, egy darab kockás papiros volt, még arra is pontosan emlékszem, hogy az egyik csücske össze volt gyűrve és én a balsarokba jegyeztem fel a témát sebtiben, emlékszem, még arra is gondoltam, na, gondoltam, végre egy nagyszerű téma, egy kitűnő, problémát elintéző gondolat, amilyet én szeretek, végre valami, amit szívesen írok — mondom ezt gondoltam, gyorsan fel is jegyeztem, csak nem jut eszembe, mi volt az: de különben rendben van, melyik zsebembe tettem, azt a darab papírt, de mindjárt meglesz, utóvégre az embernek legfeljebb tizenkét zsebe van, négy a felsőkabátban kívül, belül kettő, a mellényzsebben négy, a nadrágban három, gyorsan átnézem a zsebeimet, addig kérem az olvasót, legyen türelemmel, mert meglesz a papír, nagyon jól emlékszem a papírra, amire felírtam, arra is, hogy közben mire gondoltam, míg írtam, csak éppen azt nem tudom, hogy mit írtam. Ez nem az, itt a jobboldali belső-felső-zsebben, ez egy csomó nemtudommi, egy összeragadt papírcsomó, amit hónapok óta minden este szép rendesen kiveszek a zsebemből, leteszem magam mellé a hálószekrényre, reggel aztán visszateszem a zsebembe, úgy ahogy van. Tulajdonképpen mi lehet ez, egyszer már meg kellene nézni, nem hiába őrzöm itt már egy éve, csak volt valami okom rá, hogy nem dobtam el. Na igen, két összehajtott ív, tyű, hisz ez annak a szegény izének a mozidarabja, amit ideadott nekem, hogy legyek szíves, adjam oda a hogyhívjáknak, de lehetőleg még aznap, mert kellene neki a pénz. Persze ezt nem lehetett eldobni, hanem a többi, ez egy kis füzet, mi az, valami árjegyzék gépalkatrészekről, hát ez hogy került hozzám? Persze nagyon fontos lehet, mert fel is van vágva, jegyzetek vannak benne, igaz, hogy nem az én írásommal, de mikor kellettek nekem gépalkatrészek? És minek őrzöm én ezt? Eh, nem jut eszembe, tegyük vissza, biztosan kell valamire, majd eszembe jut. Itt más már nincs, csak egy darab kaucsuk, mi ez? Ahá, letört két év előtt a töltőtollamról, na né, hogy kerestem, veszekedtem a feleségemmel, hogy az ő retiküljébe tettem, végre négy koronáért újat csináltattam rá, hogy lármáztam, szegény asszony, mégis neki volt igaza, ő mondta, hogy betettem az alsó fiókba. Hát itt a bal alsó-külsőbe mi van? Ez a kis késem, ami eltörött, ez meg, ez meg egy nagy sróf, minek ez? Ezt eldobom, meg egy hosszú spárga, ezt is eldobom majd, minek hordom magamnál, de nem most, egyelőre gyűrjük gyorsan vissza, most nem érek rá, majd feljegyzem magamnak, hogy ezt el Kocsis Laci eleresztette füle mellett a kérdést. Nagyobb figyelmet tulajdonított most a cigarettának, élvezte az illatos, zamatos füstöt. — Nem hallottad, mit kérdeztem? — Szabad vagyok, mint a madár — mondta, —, azaz most mégsem, hiszen érted? — Értem — bólogatott az asszony, sóhajtott is. — Nagyon szeretnél hazamenni? — Szeretnék. — Fáj a szíved? — Fáj... de nem mindig — mondta Laci, s egy fölényes mosollyal lerázta magáról szívfacsaró hangulatát. — Mikor téged látlak, Tamara, egyáltalán nem fáj — mondta még játékosan, incselkedőn. Nagyot szívott a cigarettából és elnyomta a hamutartó szélén. Pirosság öntötte el az asszony arcát. Zavartan beletúrt szőke hajába. Elkomolyodva nézett a fiúra és megfenyegette. — Ne udvarolj! — Miért? — Azért. Neked nem szabad udvarolni, érted!? — Miért nem szabad? — Csak. — Mert hadifogoly vagyok? — Nem azért... — Nagyon kíváncsivá teszel, Tamara. Az asszony hosszan nézte a fiút. Mintha régi emlékek idéződtek volna fel benne. A férjére gondolt, az első találkozásukra, az együtt töltött évekre, az utolsó búcsúzásra... könny lepte el a szemét. — Nagyon hasonlítasz a férjemre ... — Mondtad már, Tamara. — ... és én nagyon szerettem ót, nagyon szerettem ... — Engem is tudnál szeretni, Tamara? — Tudnál? — Ne játssz a tűzzel, hadifogoly! — mondta az asszony ridegen, elutasítón. — Nem játszom, komolyan beszélek. — Menj a munkásaidhoz, mert megszöknek — vágott más témába az asszony, mint a meneküló nyúl, ha hirtelen más irányt vesz. — Örökké mellettem lebzselsz. — Te hívtál magadhoz. — Én, igaz, de meg is bántam. — Miért? — Mert megbántam ... Menj el innen! — De én nem bántam meg, Tamara — makacskodott a szóval Laci kissé szemtelenül, kissé játékosan, kissé komolyan. — Menj, nem akarlak többé látni! — Most határozottan csúnya volt az asszony, szinte ijesztő: az ajka akaratosan összezárult, a szeme elborult. Laci jól látta, hogy mennyire küzd az asszony önmagával, látta, hogy uralkodni akar az érzelmei felett, s hogy nem akar értelmetlen kalandokba sodródni. Talán igaza is van, gondolta magában. — Rendben van, Tamara — vonta meg Laci a vállát, s újabb cigarettát sodort. Nagy füstfelhőket eregetett. Egy ideig még nézte a lassan már megnyugvó, cje még mindig szomorú asszonyt, aztán sarkon fordult és indult kifele. Az ajtóból még visszaszólt. — Ne félj tőlem, Tamara, többé nem jövök hozzád ... Majd megkérem az őrnagyot, hogy mást küldjön helyettem a kőművesekkel. Estére okvetlenül megmondom neki. Megteszi a kedvemért, hiszen szeret... Az asszony megmozdult, látható ijedelemmel az arcán Laci felé lépett. — Ne menj el! — mondta parancsolóm — Te küldtél... -— Gyere vissza! — Küldtél, hót elmegyek -mondta Laci megjátszott sértődöttséggel. Most, hogy szenvedni látta az asszonyt, kielégült a hiúsága, szinte beleremegett a gyönyörűségbe. Tamara a fiú elé állt és hátát nekifeszítette az ajtónak. Megalázottság és könyörgés ült az arcán. — Rossz ember vagy ... rossz, kegyetlen és hiú... Az első pillanattól tudod, hogy... — elharapta a mondatot. — Mit tudok az első pillanattól? — Piszok vagy! — mondta az asszony hirtelen fellobbanó haraggal. — Nagyon boldog leszel, ha én mondom ki!? Most már Laci Is elkomolyodott. Semmi kétség: szereti őt ez a szerencsétlen asszony. Agyán átsuhant a gondolat, van-e értelme kikezdeni vele, de ez a gondolat csak egy pillanatig tartott, mert megmozdult a vére. Hosszú hónapok után végre újra férfinak érezte magát. Diadalmas öröm zúgott ót rajta, ami elnyomott benne minden megaláztatást és kiszolgáltatottságot. — Ne mondd kl, Tamara, tudom, mire gondolsz, napok óta én sem tudok másra gondolni... állandóan magam előtt látlak, érzem a közelséged, hallom a hangod — hazudta —, de azt is meg kell őszintén mondanom, hogy félek tőled. — Félsz? — nyitotta kerekre a szemét az asszony, aztán Laci mellére simult, karjával átfonta a nya-