A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-24 / 51. szám

A reklám ráront az emberre, nem számol felfogóképességének határaival és lehetőségeivel. Könyörtelen hatása alatt az ember passziv kísérleti lénynyé válik. Ugyanez történik egyébként a tőkés értékesítés bármely más formájának következtében is, amelynek nem annyira az a célja, hogy kielégítse a természetes szükségleteket, mint inkább az, hogy erősítse a fogyasztás mesterséges ösztönzőit (divat, presztízs stb). A döntő szerepet itt nem az ember, hanem a kapitalizmus alaptörvénye, a profitszerzés játssza. Az elidegenedés gyökereit éppen itt kell keresnünk. Az elidegenedés mindenféle társadalmi kapcsolatot kikezd, és „magányos tömeggé" változtatja az emberiséget. A polgári társadalom elválasztja egymástól az embereket, mivel csak egyéni, partikuláris érdekeik elérésére ösztönzi őket, s azon fáradozik hogy megfossza az emberiséget mindenféle szervezettől, mindenféle ideológiától, mindenféle elvtől, amely alkalmas lenne arra, hogy közös cél érdekében egységet hozzon létre. Az embert a fogyasztó lény szintjére fokozzák le, ez az állati ösztönök felkeltése mellett azt a kívánságot váltja ki az emberből, hogy bezárkózzék saját „én"-jébe. A XX. század önálló történelmi alkotásra buzdítja a tömegeket. A szocialista forradalom igazi hősiességre teszi képessé őket, amelynek során sohasem látott alkotó feladatok kerülnek napirendre, és ezek között is a legfontosabbak: az új ember kialakítása. A nyugati szociológia nem kevés energiával bizonygatja, hogy az ember mindig is az „ősi Ádám" volt, és mindig is az marad. Korunk embere azonban új társadalmi feltételek hatása alatt áll, és ezért maga ls változik. A szocializmusban az ember már nem áldozza fel a kultúrát. A szocializmus nemcsak utat nyitott a széles tömegek számára a kultúra felé. Magukat a dolgozókat tette a kultúra közvetlen alkotóivá. „Visszájára fordított világ" A régi időkben azt tartották, hogy Midász király kezében minden aranynyá változott. A kapitalizmus önálló erővel ruházta fel az aranyat, és hatalmat adott neki az ember felett. Midász módjára mindent, még az emberek szenvedéseit, könnyeit és vérét is arannyá változtatja. Marx kifejezése szerint a pénz a kapitalizmusban „az egész emberi és tárgyi világra cserélődik", s a kapitalizmus minden dolog összekeverésével „visszájára fordított világot" teremt. A szocialista társadalom természetéből az következik, hogy Itt a pénzt nem lehet elismerésre, barátságra, szerelemre, boldogságra vagy más hasonlóra cserélni. Ezek a körülmények megváltoztatják az emberek közötti viszonyokat, és magát az embert is: csak akkor élvezhetjük valakinek a barátságát, ha magunk is barátságot adunk cserébe, csak attól kaphatunk szeretetet, akit magunk is szeretünk, és így tovább. Ebben a társadalomban az emberek egymáshoz és a világhoz fűződő kapcsolatai emberi kapcsolatokká válnak. A szocialista ember azért különbözik annyira a polgári individualitástól: az egyik számára az élet értelme a „tömegkultúra" fogyasztásában merül ki, a másik számára az igazán népi kultúra teremtésében. Ott, ahol az egyik csak néző akar maradni, a másik gondolkodik és cselekszik. Ilyenek tehát a két kultúra fejlődésének tendenciái. Az egyik az úgynevezett „tömegkultúra", a kereskedelmi érdek alapján áll, átlagos jövedelemre és átlagos ízlésre szabott, arra hivatott, hogy manipulálja az embert. A másik azonban igazán népi kultúra, nép által létrehozott kultúra, amelyben a nép alkotó szabadságát erősíti meg. SZ. MOZSNYAGUN, a filozófiai tudományok doktora Anyánk akkor volt a legnyugodtabb, ha néhányan hiányoztunk. Nem csoda, akárhogyan számláltuk, az egyetlen szobában mindig nagyon sokan voltunk. És anyánk semmire sem ért rá a mosáson, takarításon kívül. Mindig azt hittem, talán nem is szeret bennünket. Persze nem úgy volt, s ilyesmire rendszerint későn jön rá az ember. Kerestem hát magamnak valakit helyette. Boris néni volt az első, aki biztos menedéket nyújtott a számomra. Apám testvére, a gyermektelen, talán még nálunk is szegényebb, negyvenötkilós, beteges aszszony. öt-hat éves lehettem abban az időben, amikor úgy jártam utána, mint egy kis hivő rabszolga. Fáradhatatlanul magával vitt mindenhová. Soha kényelmesebb fotelban nem ültem azóta sem, mint az ő sovány hátán. A legjobb fészket, az otthon melegségét jelentette számomra. Szorítottam a nyakát és ringató járásától el-elaludva elégedetten hallgattam: — Kincset viszek én, drágaságot, nem eladó, az én lányom ez! — Igen, csak én vagyok a kincsed. Mást ne vigyél soha! — Téged viszlek lelkem, csak téged, könnyű vagy te, lelkem, cinege madár vagy, lelkem, sovány lepkelányka. A mezőre, az erdőbe fáért, de, még a közeli falvakba is elvitt magával. Ügy szaladtam hozzá reggelenként az urasági kis erdőn keresztül, mintha egy rettentő hoszszú útról akkor értem volna haza. Sokszor, csak azért mentem el otthonról, hozzá, hogy aztán a hátán vigyen vissza. Karácsony este is elszöktem, futottam hozzá. — Templomba ment — mondták a szomszédok. — Várd meg a templom előtt. Szaladtam és vártam, mert a templomajtó zárva volt, vagy legalábbis nekem nem nyílott ki a nehéz tölgyfaajtó. Álltam az ajtóban és vártam. Kihallatszott az énekszó. Dörmögő basszusok a cérnavékony reszkető szopránnal elvegyülten harsányan zengték: „Hogy Betlehembe sietve menvén lássátok..." aki született jászolban, ő leszen néktek üdvözítőtök valóban ..." Aztán az orgona búgó, szép záróakkordjai mellett jöttek kifelé az emberek. Sötét ruhás, fejkendős asszonyok. fekete kalapban nagybajuszú férfiak. Csörrent a pénz a kis tányérban. Félszemmel vágyódón néztem a sok pénzt, s arra gondoltam, milyen jó lenne, ha inkább nekem adnák, de igazán, csak arra figyeltem, hol van Boris néni és mikor jön már? Az utolsó ember is kijött a templomból. Az öreg templomszolga félelmetes nagy fekete sapkáia, szigorú arca és bajsza is megjelent az ajtóban. Sokáig úgy tudtam, hittem róla, hogy ő az igazi ördög cimborája. Óriási kulcsát elővette. de előbb még egy vasládába beszórta a pénzt, szerintem. hogy elvigye a pokolba. — Ne csukja be az ajtót! — kiáltottam kétségbeesetten. Az én Boris nénim még nem jött ki! — Milyen Boris néni? — Az enyém, Lassán Boris néni! — A templomban nincs senki. Régen otthon van az már. Siess haza te is. Álltam a templom lépcsőjén és rettenetes félelem fogott el. Leültem a lépcsőre. A templomszolga elkergetett, még a kalapját is utánam dobta, de mire a sarkon befordult, újra visszamentem s a lépcsőre ültem. Boris néni itt van. Boris néni mindig tudja, hogy én mikor mit szeretnék. Meg kell csak várnom. A templomszolga a sarokról visszanézett és dühösen rám kiáltott: — Még ilyen bolond gyereket. Mondom, menj haza, mert megfagysz! — Aztán eltűnt ő is. Ültem a lépcsőn és nagyon fáztam. Fehér és fekete volt körülöttem minden. Némán sírtam. A könny a szitáló hóval együtt becsorgott a nyakamba, még jobban fáztam tőle, aztán valahogy enyhült a hideg, mintha meleg hangyák mászkáltak volna rajtam. Vártam, vártam, vártam ... Dúdor István tusrajza Aztán a szaladó léptek zajára letterp figyelmes, mire sikoltva tört ki belőlem: — Boris néni!! Ügy szaladt felém, mint egy nagy-nagy sötét lepke. Nagy kopott kendője lobogott keskeny vállán. Lihegett s talán sírt is. — Drága kis madaram, nem fagytál meg gyerekem!? — Dörzsölt, csókolt, szaladozott velem, aztán újra csókolt, ahol ért, kezem, fejem, arcom. — Na ugye — mondtam elégedetten — mindenki hazudott, tudtam, hogy bent maradtál, becsukott az ördög cimborája. Máskor ne légy ott olyan sokáig. — Gyere csak, így ni, fel a hátamra. — Bebugyolált nagy kendőjébe, s mint egy batyut, felültetett a hátára. Csak az orrom volt ki a nagy kendőből. , — Hát te így várod a Jézuskát? — Nem várom. — Te cinegemadár, te, hát, aztán miért nem várod, mindjárt felröpítlek arra a nagy fára. — Nem hoz semmit. Mondták otthon, hogy ne is várjuk, mert igen-igen szegény. — Karácsonyfát csak hoz! — Azt sem. A fiúk loptak egy borókafenyőt, már fel is díszítettük, kockacukrot kötöttünk rá. Hozzánk nem jön, mert szégyelli, hogy olyan szegény. Szégyellheti is. Milyen jó, hogy kijöttél a templomból, legalább viszel a hátadon. — Tudod, mit, cinegemadár? Tízszer körülviszlek a templom 'körül. Aztán hazamegyünk. Ez lesz a te karácsonyi ajándékod. • Szorítottam a nyakát és egyre kiabáltam. — Asszonyjézus, Asszonyjézus!... Kettő, három, négy — és számoltam a köröket. Boris néni lihegett, ugrott egyet-kettőt velem, a kontya is lebomlott. Csikorgott a hó, vékony félcipője alatt. Csak évek múltán tudtam meg, hogy a félelmetes templomszolga zörgette meg Lassánék ablakát. S az Asszonyjézus, amikor megtudta, hogy egy apró gyereklány várja őt a templom lépcsőjén, úgy rohant oda. hogy a levest is a tűzhelyen hagyta, mert olyan fájdalmasan szerettük mi egymást,' ahogy csak egy kisgyerek szeretheti a szeretetet s ahogy egy gyermektelen asszony a gyereket. Nagyon sok gazdag karácsony váltogatta azóta egymást, de az igazi és szép teljes karácsonyt az Asszonyjézus sovány háta ringatásának emléke teszi számomra torokfojtogatón gazdaggá. S ugy megül bennem a meleg jó érzés tőle minden karácsonykor, mint a selymes fehér hó, ha békésen betakarja a fagyos fekete földet. TK1