A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-24 / 51. szám

Saját sorsának ura Századunk elején Oswald Spengler német filozófus, A Nyugat alkonya című, nagy port felvert könyv szerző-Pjfe azt fejtegette, hogy korunkat az ember pusztulása, a kultúra halála jellemzi. Spengler elképzelése szerint a modern emberiség csak csordaösztöntói hajtott tömeg, amely elnyomja a személyiséget, a kulturális értékek hordozóját. A XX. század elejének eseményei megrendítették a nyugati értelmiségnek azt a részét, amely nem értette meg sem az első világháború tragikus eseményeit, sem pedig a világ, a kultúra és az ember történelmi alakításának kezdetét jelentő 1917-es Októberi Forradalmat. Az értelmiségnek ez a része a háborút és forradalmat egyformán fogta fel: mint a lidérces álmot, káoszt, merényletet a kultúra ellen. Spengler jóslatai nem merültek a feledés homályába. A „lázadó csőcselék" megvetésében, az állítólag kenyeret és cirkuszi játékokat követelő és az igazi kultúrára állítólag fittyet hányó tömeg lebecsülésében a nyugati értelmiség sok képviselője osztozik Spenglerrel. A század elején széles körben terjedtek el az előbbiekkel pontosan ellentétes nézetek is. Lev Tolsztoj, Romain Rolland, Makszim Gorkij és a kor más haladó egyéniségei nagy erőfeszítéseket tettek, hogy olyan, valóban népi kultúrát hozzanak létre, amely a nép világnézetét fejezi ki, és amely mind stílusa és formája, mind pedig az ábrázolt alakok plasztikussága révén érthető a nép számára. Azt az irodalmat, amelyet abban az időben kifejezetten a „nép számára" alkottak, Tolsztoj hazugnak, értéktelennek tartotta. Személyes megfigyelései alapján arra a következtetésre jutott, hogy „a nép egyedül azokat a könyveket érti és élvezi, amelyeket nem a nép számára, hanem a népből írtak, vagyis a meséket, közmondásokat, daloskönyveket, legenda-, vers- és találóskérdésgyűjteményekét ..." Tolsztoj élesen fogalmazott megállapítása egyáltalán nem szellemi igénytelenséget, leegyszerűsítést kívánt. Igaz, hogy abban az Időben a nép még nem értette Puskin verseit és Beethoven szimfóniáit, Tolsztoj azonban nem kívánta a művészet szintjének lejjebb szállítását. Csak azt a vitathatatlan tényt szögezte le, hogy a kiváltságos osztályok és a művelődésből kirekesztett nép szellemi fejlődése ellentétes irányú volt. És ez felvetette azt a kérdést: milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy a nép létrehozza saját, népi kultúráját, azon kívül, amit már létrehozott, hogy olyan kultúrát alkosson, amely kifejelné filozófiai, társadalmi és politikai törekvéseit? Romain Rolland, a nagy francia író pontos választ adott erre a kérdésre. „ ... népi művészetet akarnak? Előbb a népet kell megalkotniok, olyan népet, amely eléggé mentes a gondoktól ahhoz, hogy élvezze a művészetet, népet, amelynek van szabad ideje, amelyet nem nyomaszt szükség, erejét meghaladó munka, népet, amelyet nem butít mindenféle babona, ilyen vagy olyan fanatizmus, népet, amely önmaga sorsának ura, népet, amely a most folyó harc győztese lesz". Az a harc, amely a XX. század elején folyt, forradalom volt; központja Oroszország, mozgató ereje pedig a dolgozó tömeg. Éppen ez tette lehetővé, hogy a munkásosztály néppé, saját sorsának urává, világot alakító erővé váljon. A forradalmi átalakítások során a nép, történelmi küldetését felismerve, megkezdte a kulturális érdekek felülvizsgálatát. Nem vetette el a: régi kultúrát. Megőrizte azt, és ugyankkor figyelme azok felé az írók felé 'fordult, akik műveikben a modern kor sarkalatos kérdéseit vetették fel. A szocialista forradalom előtt álló feladatokból kiindulva Lenin, Clara Zetkinnel, a nemzetközi munkásmozgalom tekintélyes képviselőjével folytatott beszélgetésében elutasította a A kujbisevi Művelődési Otthon népi együttesének kórusa (APN felv.) A „tömegkultúra" és a nép kultúrája „kenyeret és cirkuszi játékokat" koncepcióját: „ ... munkásaink és parasztjaink valami többet érdemeltek, mint cirkuszi játékokat. Joguk van az igazi, komoly művészetre. Ezért elsődleges feladat a széles körű népművelés és népnevelés. Ez megteremti a kulturális talajt — feltételezve a kenyérkérdés megoldását." A művészet vulgarizáló! Mindenki elismeri, hogy a könyv befolyása, jelentősége és szerepe az egész szocialista társadalom és az egyes ember kulturális életében is növekszik. A mai polgári világban viszont valóban az figyelhető meg, hogy csökken a nyomtatott szó tekintélye. Mi okozza ezt? Az egyik magyarázat az, hogy a könyvkiadást üzletnek tekintik. Az ismert nyugatnémet Springer konszern köztudottan hatalmas hasznot vág zsebre a sajtótermékek eladásából, s egyáltalán nem törekszik arra, hogy fejlessze és gazdagítsa az emberben azt, ami emberi. Éppen ellenkezőleg. Az ösztönökre, az emberi gyengékre, a „nagyközönségnek" a pikáns históriák iránti érdeklődésére spekulál. Hírhedt „öt B"-je (Blut — vér, Busen-mell, Beast-állat, Baby-csecsemő, Beten-imádság) olyan programot jelent, amely biztosítja a „tömegember" szellemi igényeinek kielégítését, és a maximális profltot. Erőszak, szexualitás, szörnyállatok — ezt a tematikát kínálja a Springer cég az „átlagembernek", aki nem képes filozófiai erkölcsi, társadalmi, politikai vagy más problémákkal foglalkozni, de akinek nincs is szüksége erre, hiszen megteszik ezt helyette mások. Mint látjuk, a kereskedelmi érdek szorosan összefonódik az emberek Ideológiai megdolgozásának feladataival. A „tömegembernek" nem annyira gondolkodnia kell, mint inkább termékenyen dolgoznia, és pihennie, hogy erejét reprodukálja. Ez a pihenés olyan „kultúrának" a fogyasztásában merül ki, amely izgalmi állapotban tartja az embereket. A kultúrát ezzel a közönséges használati és csereértékek szintjére degradálják: minél gyorsabban fogyasztják el, annál újabbakkal pótolják őket. Ilyen körülmények között az esztétikai értékek, amelyek felett az időnek valóban nincs hatalma, elvesztik erkölcsi súlyukat. A „fogyasztói társadalom"-ban ezzel eltűnik a szép kritériuma, nem tudják már megkülönböztetni a magasztost az alantastól, sem a művészetet a művészetellenességtől. Ilyen körülmények között valóban megtörténhet, hogy az emberek elfordulnak a könyvtől, ami egyértelmű a kultúra elvetésével, mivel a könyv figyelmet, megfeszített gondolkodást igényel. Az „izgalom nyújtotta pihenés" ezzel szemben arra hivatott, hogy szétszórja a figyelmet, hogy „feloldja" a nyugtalan gondolatot. Talán éppen ez az oka annak, hogy McLuhan kanadai szociológus meghirdette a „Gutenberggalaxisnak", vagyis a „nyomtatott szó kultúrájának" alkonyát. Ezt a gondolatot fejtegeti I. Weiss is: „A többség, ha egyáltalán olvas valamit, csak újságot és folyóiratot vesz a kezébe. Könyvet csak az értelmiség olvas. Neki nem tetszik a tömegkultúra, mert az vulgarizálja a modern életet." Ebből az a következtetés adódik, hogy az ember igazi kultúrája könyvek olvasásában nyilvánul meg. A „tömegember" legjobb esetben is csak átfutja az újságot, hogy informálódjék a folyó eseményekról, ennél' tovább nem megy a társadalmi valóság megismerésében. Erre a következtetésre maguk a polgári szociológusok jutottak. Személyiség és „mechanikus ember" A kultúra területén az a tétel, hogy „az ember minden dolgok mértéke", döntő és mindenre kiterjedő érvényű: kifejeződik benne a kultúra célja, szerepe, tartalma és jellege. Ez a tétel meghatározza a kultúra eszközeit, amelyek az emberre hatnak. Ebben a vonatkozásban magától értetődő a kérdés: milyen ember kialakítására irányul az úgynevezett tömegkultúra, amelyet a burzsoázia készít a tömegek részére, és milyen ember formálódik a szocialista kultúra feltételei között, amelynek maga a nép az alkotója? A polgári társadalom az emberre hivatkozva mindig azt akarta elérni, hogy felszítsa a tulajdon, a harácsolás, i szerzés, az élvezet ösztönét, hogy a saját „kis boldogságával", a szellemi elnyomorodás árán vett viszonylagos jólétével teljesen elégedett fogyasztót faragjon az emberből. A polgári társadalom azáltal, hogy az emberi létet a dolgok függvényévé teszi, emberteleníti a kultúrát, amelynek mértéke most már nem az ember, hanem a dolgok mértéke, mert kizárólag ez utóbbiak birtoklása az, ami az embernek súlyt és jelentőséget ad. A „modern kultúra" legfontosabb gondja lassanként az lesz, hogy bőséges információt nyújtson a beszerezhető dolgokról, propagálja a fogyasztást, gyakran értelmetlen dolgokat találjon ki és halmozzon fel, adja-vegye őket, kultuszt csináljon nekik, s a múzeumokban pop-art néven kiállított „művészetté" változtasson mindenféle lim-lomot. Ennek az álkultúrának a reklám az egyik alapvető eszköze. Az Egyesült Államokban például évente kb. 12—15 milliárd dollárt költenek reklámcélokra. McLuhan a reklámot az Ipari társadalom folklórjának nevezi, amelyet ugyan nem a „tömeg-ember" hoz létre, hanem valaki más, de a „tömegember" számára. A reklám mechanikus embert, mechanikus eszményképet formál. Nem véletlen, hogy McLuhan első könyvének címe: „A mechanikus menyasszony", vagyis az a fiatal lány, aki szabványos idomait és szabványmosolyát mutogatja a „tömegfolyóiratok" címlapján. A könyv vallomással kezdődik: „Századunk az első olyan század, amelyben tanult emberek ezrei minden idejüket annak szentelik. hogy befolyásolják, irányítsák, kizsákmányolják, ellenőrzésük alatt tartsák a társadalmi tudatot. Nem annyira az a céljuk, hogy felvilágosítsák, mint inkább az, hogy nyomást gyakoroljanak rá. A reklámnak és számos szórakozási formának pedig éppen az a következménye, hogy a hosszas megszokás folytán kialakult tehetetlen állapotban tartják az embereket." hot 10