A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-24 / 51. szám

Szia, Pityu! A múlt év december elején történt, hogy Jánoskát elhozták a szülei, a sógorek azzal, hogy szeretnék, ha aznap nálunk maradhatna a gyerek, ők mennek Gyérbe karácsony előtt ezt-azt bevásárolni s nem akarják magukkal cipelni. Jánoska már a harmadik gyerek a sógoréknál és tulajdonképpen Johannára keresztelték, miután az apja János, • szerette volna megOrökiteni a nevét, dehát fiú sehogy sem akart sikeredni, igy lett a harmadik kislány Johanna, vagy ahogy hívni szokták: Jana meg Hana, a családban pedig csak Jánoska vagy kis János. Akkoriban nem volt még kétéves, pufók, gBndör kis szSsxi lurkó, mint valami Murllloangyalka. A nálunk tartózkodása viszont valahogy hosszabbra sikerült a tervezettnél... Történt ugyanis, hogy a sógor nem tudott ellentállni a neje kívánságának, hogy 6 vezesse a kocsit, mert hát az asszonyka pár nappal azelőtt kapta meg a Jogosítványát s gondolta, itt az alkalom, hogy kipróbálja a tudományát. Hát el is Jutottak sikeresen Bezenyéig, ami nyolc kilométerre van a határtól. Ott aztán megmakrancosodott a csikó s belevitte a sógorékat az árokba. Ez még nem ls lett volna olyan nagy baj, de az árok partján fák ls álltak s az egyik sehogyan sem akart kitérni, aminek az lett a logikus következménye, hogy a kocsit úgy kellett hazavontatni (a kár csekély tizennyolc és fél ezer korona), a sógorék meg némi zúzódásokkal, bordatöréssel, miegymással kórházba kerültek. Jánoska meg persze nálunk maradt. Nem mondom, édes kis pocok. Hamar beleszokott a dologba, Igaz, volt már máskor ls nálunk bosszabb ideig, nem volt neki Idegen a környezet. Kényeztettük ts, ahányan csak vagyunk, a saját gyerekeinknek sem volt Ilyen dolguk kicsi korukban. Éppen abban az időben kezdett beszélni. Kl Is tudott mondani szép tisztán majdnem mindent, csak hogy, hogy nem, az m hangzóval volt némi baja. A centiméterre például azt mondta, hogy centlpétej, a mackóra, hogy patykó és így tovább. Karácsony előtt, amint kezdték árusítani a halat, Bözsi, a feleségem rögtön vett egy jókora pontyot s vitte haza nagy diadallal, hogy fog neki örülni Jánoska. Be Is eresztette a fürdőkádba, s aztán Ott lubickolt a potyka. Jánoskának szörnyen tetszett a dolog. Ponty,.. ponty - mondtuk neki. Pityu — kapta el a szót, s aztán ebből nem engedett, így lett aztán a derék potykábói Pityu mindenki számára. Már előre örültem a Jó hatászlének meg a rántott halnak, mert rettentően szeretem a halat, a friss halat. A családom ugyan inkább a rántott filét kedveli, abban nincs szálka, de egyszer egy évben a kedvemért azért megeszik a friss halat ls. Nagy várakozással teltek-múltak a napok. Jánoska szülei lábadoztak, kiderült, hogy nincs semmi komolyabb egyre mélyebbről kérezkedik fel ajkukra a sző, hogy „anyuka" ... Marika negyedikes, Gyurika másodikos. Pityuka és a négyéves Imruska, aki az intézetben elfelejtett magyarul, még csak óvodások. Véleményem szerint mind a négyen azok még, akik csak most kezdik ízlelgetni és tanulni a gyermekkor igazi örömeit és szépségeit, akiknek apró szívük csak most kezd igazán átmelegedni a szeretetre épülő családi tűzhelynél. — Közeleg a karácsony — mondom. — Annyi nehéz és szomorú év után talán most boldog és békés lesz? — Reméljük... — Ajándékozásra gondoltak-e? — Már mind a négy gyereknek vásároltam ruhát — mondja Erzsike. — A férjemnek? — mosolyog rá Kocsis Istvánra —, azt nem mondom meg, az titok! Kocsis István elgondolkodva néz bajuk. A gyerek a Pikujistól, akarom mondani, a Mikulástól maradt édességeket majszolgatta, kínlódott az m hangzóval, és szorgalmasan órizte a fürdőkádat meg Pityut. Egy darabig csak lopva, éjjel tudtunk fürödni, ha még véletlenül volt meleg víz, mert Jánoska bizony nem engedte kivenni Pityut a kádból. Vettünk neki egy kis kaucsuk halacskát, azzal meg a Pityuval Játszott naphosszat. Még az ebédet ts nemegyszer be kellett vinni neki a fürdőszobába, mert úgy visított, mint akit nyúznak, ha megpróbáltuk kihozni onnan. Nem mondom, ax egész család megszokta, megszerette Pityut, mint valami Jobb sorsra méltó háziállatot: kutyát, macskát vagy kanárimadarat. A zűr akkor kezdődött, mikor eljött az Ideje, hogy végre agyoncsapjuk. Kiderült, hogy erre bizony nem vállalkozik senki. A feleségem nem bírta látni a vért. Még soha életében nem vágott le baromfit, nem ölt meg halat. Ezt azelőtt mindig az apósora csinálta, kalapáccsal kupán vágta a halat, bárddal levágta a farkát, és ő ls trancsírozta fel. Az após azonban a tavasszal elköltözött ebből az árnyékvilágból, helyettesről meg elfelejtett gondoskodni. En sem szeretem a vért, meg aztán serami pénzért sem venném kézbe azt a sikos, nyálkás haltestet. Az meg már mégiscsak szégyen lenne, ha a szomszédok közül kellene megkérni valakit. Aztán, ugye, csak nem rontjuk el szegény kis Jánoskának a kedvit.., A vége az lett, hogy a családi tanács megszavazta: Pityu életben marad. Lett aztán nagy szaladgálás az utolsó pillanatban, hogy hit azért mégiscsak kerüljön valamiféle hal a karácsonyi asztalra. Került is nagy keservesen, már a bevételt számolták lehúzott redőnyök mögött a szomszéd élelmiszerboltban, amikor az üzletvezető nagy szentségelések közepette a feleségem könyörgésére végül kiadott egy csomag fagyasztott tengeri halat, amit világéletemben utáltam... De hát van olyan áldozat, amit egy jól nevelt férj meg nem hoz a családi béke kedvéért? ... Hogy ml lett Pityunak a sorsa? Mikor már vagy bárom hete nem sikerült megfürdenünk, ezt azért a család ls megsokallta. Igen ám, de hová tegyük a halat? A sógorékat még nem engedték kl a kórhátból, nem lehetett az ö nyakukba sózni. Végül aztán mentőötletem támadt... Jánoskának sikerült valahogy megmagyarázni, hogy a halacskát is kl kell vinni sétálni. Pityut bebugyoláltuk egy Jókora vizes ruhába, be a cekkerbe, s elindultunk vele meg Jánoskával sétálni. Kl a Duna-partra, le a Lidóra. Ott aztán kilestem egy alkalmas pillanatot, s amikor senki sem látta - mert nem szeretem, ha hülyének néznek -, zsupszl bele a halat a vízbe. Jánoska csak bámult, bámult, na gondoltam, most lesz aztán vlsitis, de csodák csodája, a gyerek vidám képpel integet a piszkos vízben lebukó hat után s nagyot kiált: Szia, Pityui Azóta is ott úszkál a család kedvence a Dunában, hacsak kl nem fogta s meg nem ette azóta valaki... Tarjánl maga elé. Ha nem mondja kl, akkor ls tudom, hogy mire gondol: ő már megkapta a legszebb és legnagyobb karácsonyi ajándékot a huszonkét éves Varga Erzsébet személyében, aki megosztotta vele a sorsát, vállalta vele az életet s a négy gyermeke nevelését. Ezt érzem búcsúzáskor a kézszorításából, ezt érzem hálás pillantásából is, ami nemcsak nekem szól, hanem a szerkesztőség minden tagjának, a lapunknak, akiknek és agtinek köszönheti, hogy révbe Jutott az élete és a sorsa. Karácsonyest van, fenyőillatú, gyertyafényű karácsonyest Békesség leng a terített asztal fölött, felszabadult és boldog kacagás tölti be a szobát — négy elhagyott gyermek végre anyukára talált... LOVICSEK BÉLA P. Haiko felvételei Bekerülünk a konyhába. Egy Ideig zavartan méregetjük egymást, azonban csakhamar felenged a váratlan látogatásból fakadó feszültség, s megindul a beszélgetés. — Hogy ls kezdődött? — teszem fel a kérdést. — A szerkesztőségből hozzám Juttatott levelek felett sokat tépelődtem, Jó néhány ájszakát átvirrasztottam — kezdi a fiatalember mosolyogva. — Kit válasszak a sok érdeklődő és jelentkező közül?!... Végül is Erzsike mellett döntöttem. Miért? — Talán mert a legközelebb lakott, s talán azért ls, mert őt éreztem leginkább hozzám valónak. (Fejőnő volt a szövetkezet tehenészetében.) Először csak levelet írtam, úgy gondoltam, hogy elküldöm, de aztán mégsem adtam postára, hanem személyesen vittem el neki. — Akkor találkoztak először? — Igen — veszi át a szót Erzsike. — Akkor ls éppen ástam a kertben, közben bementem a tűzre rakni. Hallom, hogy valakivel beszél odakinn az édesanyám. Megyek ki, hát látom, hogy egy fiatalember áll az udvaron. Felém fordul és kérdi, hogy itt laknak-e a Varga Erzslék? Mondom, Itt, én vagyok az. Arra ö azt mondja, hogy egy levelet küldött tőle a barátja, azt szeretné átadni. Először arra gondoltam, hogy a volt párom írt, mert gyakran zaklatott, de amikor felbontottam a levelet és beleolvastam, rögtön láttam, hogy nem ő írta, hanem az az illető, akiről a Hétben olvastam, és azt is rögtön sejtettem, hogy csakis ő lehet az személyesen ... Valahogy így kezdődött... Aztán kölcsönösen elmeséltük egymásnak a sorsunkat, egyre gyakrabban találkoztunk, aztán az lett a vége, hogy július tizenhetedikén összeházasodtunk... — Ilyen egyszerűen ment az egész? — Nem éppen — neveti el magát Erzsike —, azonban az Igazság az, hogy én hamar megkedveltem a Pistát, s azt hiszem, ő is .engem... (Pista egyetértő mosolya is ezt bizonyítja.) Nem regénybe illő téma ez — legyint a fiatalasszony. — Egyszerűen az történt, hogy két eléggé nehéz sorsú ember egymásra talált a maguk segítségével. Ezért mindenképpen köszönet jár! — Vagyis vállalta a négy elhagyott gyerek nevelését. — Igen — mondja Erzsike. — Mindig nagyon szerettem a gyerekeket. Mikor elolvastam a Hétben a róluk szóló cikket, rögtön megesett rajtuk a szívem és arra az elhatározásra jutottam, hogy írok... írtam ls, és... szóval ez lett a vége... — Nem bánta meg? — Nem, dehogy bántam, Tudtam, hogy mit vállalok. — És maga? — fordulok Kocsis Istvánhoz, — Én sem, ellenkezőleg: úgy érzem, végre révbe jutottam. Nagyszerűen megértjük és kiegészítjük egymást. Most már nyugodt szívvel megyek el itthonról a munkába, s örömmel térek haza, mert várnak... most már van, aki vár... A gyerekek szintén örülnek, mind jobban beleilleszkednek a rendes családi életbe. Érzik, hogy valahová, valakihez tartoznak, ízlelgetik a szeretetet és a gondoskodást... Kissé vadócok még, neveletlenek, de bízom abban, hogy csakhamar hozzászoknak a megváltozott életkörülményekhez, megtanulják szeretni és tisztelni azt, aki gondoskodik róluk. Örömmel tapasztalom, hova-tovább ék 7