A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-24 / 51. szám

szárnyalóról, a titkon siratóról és a tiszta szívből kacagóról, az igazi, az édes... Édesanyáról. Ilyen volt, ilyen és ilyen lesz a legtöbb anya. És ilyenre vágyik minden gyermek: a „rossz" és a „Jó" egyaránt Vágyik? Nem. Az a természetes, ha nem vágyik. Amije megvan az embernek, arra nem vágyik, de amije nincs meg, amije hiányzik, arra igen, arra vágyik. Főleg a semmivel sem pótólható anyai szeretetre. És erre vágyott Kocsis István négy gyermeke is. Igazi anyai szeretetet sosem kaptak. Talán még akkor sem, amikor Kocsis István feleségének emlőjére tapadt éhes szájuk. Csupán Kocsis Istvánné volt de nem édesanya. Talán fájdalomfából faragták a két mellbimbóját melynek tejsugara keserűséget és szomorúságot virágzott... komor felhőt, mely eltakarta a napsugarat... zordan süvöltő szelet, amely kiseperte apró szívükből a melegséget... s embertelen kezet amely ellökte magától a négy ártatlant ... És most mégis anyukára talált a négy elhagyott Kíváncsiságunk vitt el látogatóba a Kocsis családhoz. Kocsis István munkahelyén — vasúti alkalmazott — azt a felvilágosítást kaptam, hogy nincs szolgálatban, s nyilván otthon tartózkodik, Muzslán. — Muzslán?... Mi úgy tudjuk, hogy Svodínban (Szőgyénen) lakik. — Igen, ott lakott de közben megnősült és átköltözött - világosít fel a főnöke készségesen. Az udvaron kacsa hápog, lúd gágog, tyúk káréi, mint a felleg, a góréban csöves kukorica sárgállik, a homokban meg egy kisfiú Játszik sárga autóval meg a körülötte sündörgő kiskutyával. Fölötte újdonsült nagymamája áll botra támaszkodva. Lábfájós, bot nélkül egy lépést sem tud tenni. Elnéző mosollyal adja tudtomra, hogy a fiatalok a régi házhoz mentek a három gyerekkel. Ássák a kertet. — A Gyurika - bök botjával a fiú felé — valamit elkövetett, büntetésből maradt itthon... Elég rosszak a gyerekek — mondja még — különösen a két nagyobbik... Én azért szeretem őket, a szívemhez nőttek... — Sóhajt, s elborul az arca. — Rosszcsont volt a férjem, két éve temettem el. Az első vőm sem volt különb... A Pista .. egészen más, vele meg lehet lenni... A „Pista", azaz Kocsis István, az új vő. Tizenöt-húsz kilométernyi a két falu közti távolság. Elboruló arccal veszem tudomásul, aztán köddel és sárral dacolva csak odavergődöm. Három bámész gyerek fogad, meg a kertben szorgoskodó Ifjú házaspár: Kocsis István és felesége, született Varga Erzsébet. Kissé meglepődnek, de azért barátságosan és kedvesen fogadnak. Karácsonyest. Fenyőillat, gyertyafény, sziporkázó csillagszóró. Csengettyűszó, békesség. Terített asztal, gyermekkacagás, boldogság. Békesség. Gyermekkacagás. Terített asztal. Gyerrpekkacagás. Boldogság... Ez év tavaszán igen érdekes, de nagyon szomorú levél érkezett szerkesztőségünkbe. A levelet egy 31 éves fiatalember írta, akit négy gyermekével együtt elhagyott a felesége. „Mivel dolgozó ember vagyok, senkire sem bízhatom a gyerekek nevelését, kénytelen voltam gyermekotthonba adni őket A gyerekek azonban ragaszkodnak hozzám, és én is szeretném, ha velem lehetnének. Ezt csak úgy tudnám elérni, illetve megoldani, ha megértő feleségre találnék, aki anyjuk helyett gondjukat viselné az elhagyott gyerekeknek. Ilyen asszony vagy lány Ismeretségét keresem..." A fiatalember — Kocsis István — hosszú levelének lényeges mozzanatait lapunkban leközöltük; levelét így fejezte be: „Nem tudom, hogy milyen lesz még a sorsunk, de szeretném, ha jóra fordulna, ha végleg rendeződne. Szeretném, ha akadna valaki, olyan megértő asszony vagy lány, aki segítene, aki az oldalunkra állna. Fiatal vagyok még, a csapások sem törtek meg, nem züllöttem el keserűségemben nem kezdtem inni, kocsmázni. Hiszek benne, hogy még mindent rendbe lehet hozni, csak erős akarat kell hozzá. Es az megvan bennem." Kocsis István levelét nemcsak azért közöltük, mert az eset megrázó és tanulságos, hanem azért ls, mert feltételeztük, hogy akad több olyan lány vagy asszony, aki érdeklődést tanúsít a széthullott család sorsa Iránt és komoly szándékkal meg szeretne ismerkedni velük. A beérkező sok-sok meleghangú levél igazolta annak a helyességét, hogy olvasóink nagy tábora elé tártuk a szorult helyzetbe került fiatalembernek és négy gyermekének a sorsát. Segítő szándékkal tettük. S hogy helyesen és emberségesen cselekedtünk; ml sem bizonyítja jobban: a négy elhagyott gyermek anyukára talált. Anyuka! Nem akarok meditálni a fogalom felett, nem akarok az érzelmekre hatni. Ügy vélem — felesleges. Hiszen mindannyian értjük, miről van szó: meleg szempárról, kenyeret szelő kézről, betegségünk feletti virrasztóról, örömünkben osztozóről, az éhesen ls örökké jól lakottról, az aggódó, fájó szívű mosolygóról, a lemondóról, a