A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-24 / 51. szám

A halászati múzeum egy makettje: régi halászbárka élethű, kicsinyített mása Gecző Béla mérnök, a múzeum egyik legérdekesebb kiállítási tárgyával, egy 62 kilogrammos harcsa preparált fejével Karácsony. A mai embernek már lem Jelent problémát a karácsonyi lonty beszerzése. Különösebb fáradság télkül megveheti a halboltban. Mala a pontyhalászat is sokkal könnyebb na már, mint mondjuk, száz évvel ezilőtt, vagy például a 16. században, i halászatról szóló legrégibb okiratok lálunk 1517-ból származnak, amikor is . pozsonyi halászok céhbe tömörültek. A Duna mér régen ls vonzotta az mbereket. E vidék legrégibb telepüéseit is épp e folyó mentén találjuk, lalásztelepülések voltak ezek. De a )una ebben az időben sokkal intenívebben szólt bele az ember életébe, lint ma. Az előkerült iratok azt blzoyítják, hogy a Duna mentén az emerek fő foglalkozása a halászat volt i halászok más iparosokhoz hasonlón nagy céhekbe tömörültek. A 18. zázadban a halászat olyan elterjedt olt, hogy új és új halászcéhek alaultak Dévényben és Párkányban. Ekor jöttek létre a somorjai, vajkai, oborgazi, stilyi, bakai, pozsonypüspö-1 halászcéhek. De már a királyi adományozó ok•atokban is találkozunk a halászattal, gy például egy a 11. századból száríazó okirat szerint a király húsztven halászcsaládot adományozott egy olostornak. A halászok zsákmányuk gy részét a kolostornak, Illetve a kiilyi udvarnak voltak kötelesek beszolgáltatni. Tekintettel a növekedő halszükségletre, amely az egyház kötelező böjtrendszeréből következett, a 12. században a halászoknak a halak szaporításával, védelmével is törődnlök kellett, így például a Duna vízállásának csökkenésekor átvágták a holtágakat stb. A 16. században a reformáció következtében, amely megszüntette a böjtöt, a mai Szlovákia területén mintegy a felére csökkent B halászok száma. Ennek ellenére Komáromban 1528-ban a Dunán a halak felfogására sövényt építettek, hiszen akkor a város lakói csaknem kizárólag halászatból éltek. Mindezt és még sok egyéb érdekességet is a Duna menti halászok életéről a Szlovák Halászszövetség Területi Bizottságán tudtam meg Komérnóban (Komárom), ahol 1963 óta „halászmúzeum" működik. Gecző Béla mérnök, a bizottság titkára, aki ezt a miniatűr múzeumot létrehozta, elmondotta, hogy a múzeum célja propagálni a dunai sporthorgászatot, bemutatni hazánk halban legbővebb folyóját és a jövendő korok számára megőrizni a dunai halászat különféle eszközeit. — Eredetileg Komáromban egy nagyobb halászati múzeumot akartunk létesíteni, afféle halász-szkanzent. Sajnos nem találtunk megfelelő helyet erre — mondja Gecző mérnök. — 1963-ban kezdtem el gyűjteni a halászatra vonatkozó rajzokat és iratokat. Idős halászokkal is találkoztam, s azok elbeszélései nyomán, halászeszközeik felhasználásával rendeztük be ezt a múzeumot. Molnár Lajos, egy 1966-ban elhunyt halászgazda a beszerezhető rajzok és eszközök alapján nagyon csinos maketteket készített. Hatvanegy éves korában halt meg, egyébként kitanult halász és kovács volt. Nevére a komáromi halászok céhkönyvében bukkantam, amely a múzeum egyik legértékesebb kiállítási tárgya. A könyv szerint a komáromi halászok céhje 1546-ban alakult meg és a környező falvak, például Párkány, Dunaradvány, Kolozsnéma stb. halászai ls Ide tartoztak. Egyébként nagy halászcéh működött Gútán is. Ez azonban a 17. században feloszlott, s a gútai halászok is a komáromi céhhez csatlakoztak. 1830-ban a komáromi céhnek 35 tagja volt. Abban az időben bizony nem lehetett halász akárki. A mesterséget kéthárom évig kellett tanulnia. Utána még egy évet más halászmesternél kellett ledolgoznia, csak azután vették őt fel a céhbe. Aki nem volt a céh tagja, nem folytathatta ezt a mesterséget. A céh gazdálkodott a halállománnyal, osztotta fel a. területeket az egyes halászmesterek között. A halészmesterek bért fizettek. Ha egy segéd elég anyagi eszközzel rendelke-Czllling András, az egyik legöregebb komáromi halász zett — minthogy a halászati eszközök, a hálók akkoriban vagyont értek —, ha úgy érezte, hogy már érti a szakmát, kérhette a mesterlevelet. Néhány mester több segéddel és inassal, mások családtagjaikkal dolgoztak. A legkülönfélébb eszközökkel halásztak. Nagy merítőhálóval, kasokkal, göröghálókkal stb. Legfontosabb munkaeszközük azonban a halászcsónak volt. A halászzsákmány fele adóra ment, új halászeszközök bevásárlására, a másik felét szétosztották. A céh minden tagja egyforma részt kapott. A komáromi halászcéh tulajdonképpen 1945-ben szűnt meg, amikor is az utolsó halászok felhagytak mesterségükkel, vagy már olyan öregek voltak, hogy nem bírták folytatni ezt a szakmát. A feljegyzések szerint 1935-ben még 35 mestere és segédje volt a céhnek, akik közül 1947-ben 11-en éltek. Ma már csak öten élnek közülük. Egyikük a 74 éves Czilling András nyugdíjas. Ez az öreg „dunai farkas" a régi halászok tipikus képviselője. Családjukban a mesterség nemzedékről nemzedékre öröklődött, Elmondotta, hogy abban az időben amikor 6 inaskodott, édesapjánál három segéd és két inas dolgozott. Halászkörzetük a Vág torkolatánál volt. Czilling bácsi eleinte nagyon szűkszavúan válaszolgatott a kérdéseinkre, később azonban barátságos biztatásunkra megoldódott a nyelve. Azt kérdeztük tőle, emlékszl-e még arra, hogy ötven évvel ezelőtt hogyan látták el hallal a karácsonyi piacot. — Hogyne emlékeznék — mondotta. — a karácsonyi piacra már november elején készültünk, gyakran nagv fagyban léket vágtunk a Duna jegén. 1920-ban négy segéddel jártam halászni, három csónakon. Mindennap halásztunk. Volt, amikor szép zsákmánnyal tértünk haza, máskor viszont napokig nem fogtunk semmit. Emlékszem 1925 karácsonyára. A halak szinte megszöktek elölünk. Persze a lakosságnak nem tetszett hogy kevés a hal, hiszen akkoriban a karácsonyt nem tudták elképzelni hal nélkül. Mérgünkben december 25-én, hajnalban vonultunk ki halászni Izsaalá. Estefelé tértünk haza holtfáradtan, de megérte: 20 mázsa halat fogtunk. S még valamit a karácsonyról. Az ünnepek előtt természetesen sokkal több munkánk volt, mint máskor. A zsákmányt a halászbárkákban raktároztuk el. Egy héttel karácsony előtt kezdtük árulni a halat az asszonyok segítségével. Voltak állandó kereskedő-megrendelőink, akiknek kosárban, jég között szállítottuk a friss halat. Ügy tudom, a kereskedő azután a halat tovább vitte, Brünnbe és más távolabbi városokba. Megértünk jó meg rossz napokat is. Ennek ellenére mindnyájan nagyon szerettük a mesterségünket. Tudja, egy-egy jó zsákmány, egy-egy jól sikerült fogás, ez a legszebb ajándék a halász számára. Ez az, ami őt a folyóhoz vonzza. Szöveg és képek: Szluka József Hot 5 Dunai halászok Gútai halász — metszet a 19. századból