A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-17 / 50. szám

Egy Báthory a mohácsi csatában A külföldi tárlatlátogatók nézték, csodálták a festményt, de vajmi keveset tudtak arröl, hogy kl a borzalmas jelenet központi figurája, a vészesen mosolygó várúrnő. A hirtelen támadt nagyfokú érdeklődést gyorsan kielégítette Richard Eisberg német történész, aki 1904-ben, Breslauban „Ellsabet von Báthory" címen megjelent könyvében megírta a szadista várúrnő történetét. A hazat beszámolók sorát Rexa Dezső nyitotta meg 1908-ban, a Budapesten megjelent „Báthory Erzsébet" című könyvével. A család, amelynek Báthory Erzsébet tagja volt, Kézal Simon krónikája szerint Bajorországból származott. Eredeti neve Gutkeled, címere a három bajor ék. A család Bereck nevű fia szatmári szolgabíró lett, és felvette a család kihaláséig használt Báthory nevet. 1513-ban a família egyik tagja, Báthory András szatmári fő-Ispán, majd királyi kincstartó lett. Tizenhárom évvel később Báthory Andrásnak nevezetes szerep Jut a mohácsi csatában: ő veszi ár II. Lajos királyt, hogy a szultán ellen személyesen vezesse a rohamot. A király arca halottfehér, amikor felöltl a súlyos páncélt és a sisakot. A vasöltözék miatt fullad majd a Csele patakba, amikor menekülés közben vágtató lováról a vízbe zuhan. A mohács utáni kettős királyság Idején Báthory András Habsburg Ferdinánd pártjára áll. Egyik fia a Bonaventura nevet kapja; erdélyi vajda volt, 1586-ban halt meg. András második fia Báthory György. Ennek a Györgynek a leánya Báthory Erzsébet. Egy korabeli feljegyzés azt mondja rőla, hogy „nemls angyali, hanem ördögi szépséggel bírt". Fényes külsőségekkel zajlott le a gyönyörű lény esküvője grőf Nádasdy Ferenc Vas megyei főispánnal. A csejtel várat kapta nászajándékul, s röviddel a házasságkötés után ide költözik az új várúrnő. Innen látogat néha, ha épen úgy tartja kedve, a másik birtokra, a füzéri várba. A halál-alagút Radvány felől a vér felé fűtő füzérkomlósl úton a Dobogó nevű útszakaszon alulról visszahangzlk a fenti kocslzörgés, és vlsszakonganak az emberi léptek ls. Ogy tudjuk ma is, hogy a félig beomlott alagút egészen a füzért várig vezet, annak ls a kútjáig. Ezen az alagúton hurcolta várszolgálatra Füzérbe a környéken összefogott lányokat Flszkő János, Báthory Erzsébet komornyikja és Heléna meg Dorottya komorna. A várúrnö abban lelte örömét, ha a fiatal lányokat mezítelenre vetkőztetve, halálukig verette korbáccsal, és szépsége megőrzésére a vérükben fürdött. Télen a várudvaron, hogy a végső kínokban gyönyörködhessen, hideg vizet öntetett a testükre. Dorottya öntötte a vizet, és Flszkö János suhogtatta a korbácsot, a várúrnő hátravetett fejjel ült a bársonyszéken és mosolygott. Ezt a Jelenetet festette meg Csők István 1895-ben. Szárnyra keltek a hirek, s a XVI. század végén tizennégy tagú királyi bizottság Indított vizsgálatot, majd annak befejeztével perbe fogták Báthory Erzsébetet. (A periratok a kihallgatási jegyzőkönyvek máig ls megmaradtak.) A hozott Ítélet alapján Flszkö Jánost lefejezték, Heléna és Dorottya komomákat máglyán elevenen elégették, Báthory Erzsébetet pedig életfogytiglani várfogságra Ítélték azzal, „ha kilép ölje meg bárki, aki rátalál". Kihallgatása során mindent beismert, csak a „vérben-fürdést" tagadta. 1614-ben halt meg, tlz évvel élte túl férjét, Nádasdy Ferencet. Eletének utolsó Időszakában kitört rajta a sokáig lappangó őrültség, s ezért a vártorony „csúcsoskamrájába" zárták. Nemcsak az újra született kép, nemcsak a sok könyvj és tanulmány, hanem a legenda ls tovább őrzi Báthory Erzsébet rémes történetét. Mondják, hogy ő kiáltoz fel ma ls a Dobogó alól, amikor a szél süvít át a füzért völgyön, és vijjogva fut végig az alagúton a várkútlg, ahová a várúrnő a megölt lányok holttestét dobatta. (masonl Fenegyerekek Vannak olyan párba|vlvók — Irta a múlt század derekén egy humanista gondolkodású hírlapfró —, akik rettegett hősök gyanánt kívánnak szerepelni, ezért azután a kákán ls csőmét keresnek, és minden kérdésben a becsületet tolják előtérbe, csakhogy vért onthassansk a közvélemény által szentesített párbajban. Ezek a kákán is csomót kereső „párbajhősök" voltak a hírhedt fenegyerekek, akiket a régi világban embervadászoknak is hívtak. S tegyük hozzá: joggal, meri ezek a krakélerek egész egyszerűen felrúgták az emberi együttélés szabályait, pimasz gőg|ükben sérthetetlennek képzelték magukat — a legtöbb esetben azonban gondosan ügyeltek arra, hogy ellenfelük gyengébb fizikumú vagy kevésbé éleslátású legyen. A párbaj világának embervadász ősei közütt ott találjuk a szép d'Andrleux lovagot, aki 30 éves koráig — 72 ellenfelél szúrta le párbajban, vagy az ugyancsak francia de Saint Balmont-t, aki élete során nem kevesebb, mint 500 párbajt vívott —, minden esetben tőrrel, amelynek messzi földön híres mestere volt. A sors különös tréfája, hogy — bár mind a ketten megélték 80. Életévüket —, mégsem végezték természetes halállal: d'Andrleux lovagot egy megvadult öszvér rúgta agyon, Balmont pedig, akinek a házába — egy éjszaka — becsapott a villám, füstmérgezésben halt meg. Krakéler lehetett — méghozzá a ja vábéll — az a német hamiskártyás is, akit rajtakaptak, hogy csal, mire azt felelte, az őt leleplező kártyapartnerének: — Lehet, hogy Igaz, amit ön állit, de nem szeretem, ha figyelmeztetnek rá! Es a másnapi párbajban szíven lőtte azt, aki őt nyilvánosan „megsértette". A párbaj krónikásai feljegyezték a nevét egy bizonyos Llgnanonak, aki olasz származású francia volt — és tlz hosszú éven át tartotta rémületben Bordeaux városának lakosságát. Ennek az embervadásznak — mert az ő esetében ez a helyes kifejezés! — az volt a bevett szokása, hogy az utcán odaállt egy fiatal házaspár elé és azt mondta az ifjú férjnek: — Fogadtam a barátaimmal, hogy meg csókolom az ön feleségét, és utána felpofozom önt! Szavait villámgyorsan követték a tettek: a sikongó asszonykát szájon csókolta, a váratlan inzultustól kővé meredt férjet pedig felpofozta. A másnapi párbajban azután az Ifjú férj halálos sebet kapott. — Lignano — mint említettük — kerek tlz éven át folytatta nyilvános plmaszkodásalt Bordeaux-ban, amíg végre emberére talált: egy fiatal francia katonatiszt — szabadságon lévén odahaza — civilruhában kísérte haza a menyasszonyát. Lignano eléjük toppant, belefogott a mondókájába, de az első mondat közepén akkora pofont kapott, hogy három foga -nyomban kirepült a szájából. A másnapi párbajban azután olyan veszedelmes szúrást kapott a fiatal katonatiszttől, hogy néhány nap múlva belehall a sebbe. ' Es folytathatnánk a sort: a pimasz mesterlövővel, aki puszta kivagyiságbúi belekötött egy híres tudósba, és a másnapi párba|on úgy lőtte le a pisztolyhoz nem értő s igen rövidlátó ellenfelét, mint egy kutyát. Vagy említhetnénk a híres csábítót, aki — miután barátja házát már megbecstelenitette, és családi boldogságát örökre feldúlta — a párbajban egyszerűen szíven szúrta a kétségbeeséstől szinte félőrült férjet. Kazinczy Ferenc mondja el Pályám emlékezete cimü művében, hogy a XVIII. század végén élt Párizsban egy Martin de Chaupy nevü hírhedt francia tiszt, akinek botrányos párbajairól egész Franciaország beszélt. Ez a Chaupy tipikus fenegyerek volt, aki remekül kezelte a vívótőrt, ezért ezután bele ls kötött boldog-boldogtalanba. A dolognak minden esetben párbaj lett a vége — és Martin de Chaupy nem ismert kegyelmet. Párizsi botrányai akkora vihart kavartak, hogy ott kellett hagynia a hadsereget, eőí, egy udvari főemberrei történt csúfos összezördülése miatt — menekülnie kellett az országbúi. Előszűr Nápolyba ment, ahol mindössze két napot töltött, mert megérkezése napján megsértett s a másnapi párbajban megölt egy Idősebb nemes urat. Nápolyból Rómába utazott, onnét Velencében, majd — valami sötét kártyahistória miatt — Bécsbe. Itt Ismerkedett meg Kazinczy egyik tudós barátjával, aki azt a meglepő ajánlatot tette Chaupynak, hogy menjen el Sárospatakra, az ottani hires kollégiumba — francia nyelvtanárnak. S hogy. ml volt Chaupy válasza, arra megint csak Kazinczyt XVIII. századi párbajpisztoly ezüst díszei, külUnbözö parnaj motívumokkal. jugtnbds'* gmvbajdk ••• ••• idézzük: „Es jött is a francia gyalog, éhen, szomjan, rongyosan, de hozta a szurkálóját ls!" Ez a szurkálónak nevezett vlvótór okozta azután a bajtl Martin de Chaupynak ugyanis egyszerűen életszükséglet volt a párbaj, ezért ls történhetett, hogy pár hónapig sárospataki tanárkodás után — s Itt megint csak Kazinczyt Idézzük: „megszállta őt régi viszketege, s bántás ós neheztelés nélkül duellumra provokálgatá a deákokat. Azok elunák kéréseit, s elfogadók a kihívást, de botra, s vad pajkosságbői kegyetlen csapásokat tettek hátán s karjain. A szúrósokkal, vagdalásokkal elborított s véglghasltott combú ember már most kék faltokkal is elborítva vette szurkálóját, s ment. .." Kazinczy nem Irta meg, hogy hová ment a francia, de mi eláruljuk: Martin de Chaupy a csúfos sárospataki „vendégszereplés" után — mint azt egy kuriózumokat felvonultató német könyvből megtudjuk — visszament Bécsbe. Itt valami kalamajkába keveredett. Nem voll nagy ügy, egyszerű kocsmai verekedés volt csupán, amelynek során három vagy négy osztrák legény bicskával támadt a franciára, aki azonban híres „szurkálöjával" egykettőre elintézte ügyetlenül és meglehetősen nehézkesen mozgó ellenfelelt. A legények megszaladtak, Chaupy egyedül maradt a kocsmában, s éppen a vlvótörét törölgette, amikor a konyhából — az Ijedt pincérlány riasztására — beszaladt a termetes kocsmárosné, és a magával hozott sodrófával úgy vágta fejbe a fenegyerek Chaupyt, hogy az menten szörnyethalt. A híres magyar párbajhősök között találjuk Wesselényi Miklós barátját, Kendeffy Ádámot, akiről feljegyezték,* hogy „állandóan kereste a kocódásokat, hogy bajvivási vágyának eleget tehessen". Kendeffy Ádámot azonban mégsem sorolhatjuk a krakélerek közé, mert — mint korabeli tudósító Írja: „a gyengébbekkel szemben sohasem élt vissza vlvó-és lövötudományával". Kendeffy nagyon sokat tatt a fiatalság lovagias szellemének felkeltésére és bér Igaz, hogy 0 hozta divatba Erdélyben a párbajokat, de az ls igaz, hogy az erdélyi ifjüság körében ő honosította meg az izmokat és az Idegeket erősítő s a lelket bátorító testgyakorlatokat, amilyen például a lovaglás, az úszás vagy a vívás. Elt azonban nálunk — a múlt század vége felé — egy olyan gróf is, aki a szú valódi értelmében krakéler volt. Erdődy Tamásnak hívták az Illetőt, és párbajbotrányalval tele volt a sajtó. Erdődy kitűnően kezelte a kardot, Így hát nem csodálható, hogy párbajai — a segédek „jóvoltából" — mindig kardra mentek — és mindig győzelemmel végződtek. Kivéve ezt az esetet, amikor nem . . . A Fővárosi Orfeumban, vagy ahogy a pestiek nevezték: az Orflban, emelkedett volt a hangulat. A német nyelvű varletémüsor már lezajlott, a diszkrét félhomályban elegáns — és meglehetősen részeg — közönség üldügélt, halk zene szólt és a pincérek féradhatatlanul hordták a francia pezsgőt. Erdűdy Tamás — eléggé illumlnáltan, vagy ha úgy tetszik: meglehetős „nyomás alatt" — sértő megjegyzést tett egy ott mulató társaságra. A társaság tagjai — látva Erdődy magas „maiigánfokát" — először nem reagáltak a sértésre, de amikor Erdödy megismételte, sőt, gorombább stílusba csomagolta sértéseit, a társaság festőművész tagja klhlvatta a grófot az előcsarnokba, és ott felpofozta. A segédek kardpárbajban egyeztek meg. Erdődy — országosan Ismert vlvótudományának tudatában — fütyörészve ment a párbaj színhelyére, egy Ismert fővárosi vívóterembe. Biztos volt a dolgában! Es ekkor történt a csoda: a vívni alig tudó festőművész mindjárt az első csapásával levágta Erdődy gróf bárom ujját. Hagy is mondja a régi magyar közmondás? Addig jár a korsó a kútra . . ." (Következő számunkban: Költők...) 4 1