A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-10 / 49. szám

Az olvasmányélmények néha erősebbek a személyeseknél. Háromgyermekes családban születtem, nem tudtam, mi a gyermeki magány, otthoni unatkozás, mégis, amikor még kamaszként a negyvenes é\ ek elején a népi íróktól egy előadás során, az egykéből hallottam, majd elolvastam Kodolányi János h 'anyai utazás című könyvét, nagyon megütközöm. Akkor már árva voltam, diákotthonban laktam, s valamelyes vigaszom az volt, ha a nővéremhez utazhattam, aki már férjhez ment és Désen lakott, vagy ha a keresztszüleimnél élő öcsémet kereshettem fel Váradon. Az egyke kérdéséről hallván riadtan kérdeztem magamban, mi lenne, ha én is egyke volnék? Ha testvéreim se volnának? Akkor érezném magam csak igazán árvának... És gyűlöltem mindent, ami az egykéhez vezet: a nagybirtok-rendszert, a magántulajdont, a kuporgató fösvénységet vagy a ridegparaszti érzelemellenességet. És azt hittem, hogy minden komoly, népe jövőjéért aggódó ember így gondolkodik. • Százados tapasztalat, hogy a család „lelke", igazi összetartója az anya. Érzelmi tekintetben ő közelebb áll szüleihez éppúgy, mint gyermekeihez. De ezen túlmenően a férfiak jelentős része mindig is távol volt a háztól, családtól, hol háborúskodás, hol kenyérkereset végett. Manapság mindez fokozott mértékben érvényes. Soha ennyi férfi nem járt be faluról városra dolgozni, mint most, s nem tartózkodtak annyian távoli építkezéseken, ipartelepeken sem. Megadunk-e minden segítséget az otthon maradó anyáknak, hogy összefogják a családot s kellőképpen tudják nevelni gyermekeiket? Az ingázásról a szociológusok többnyire elmarasztalóan nyilatkoznak — mint szükséges rosszról. Szó se róla, áldatlan állapot, ha a férfi távol keresi meg a kenyerét, és csak hetenkint, félhavonkínt jár haza. De a napi 30—40—50 kilométeres eljárás nem rossz minden tekintetben. A férfi dolgozik az iparban, az asszony a mezőn, az egyik hozza haza a pénzt, a másik a terményt. Sokszor világították meg ezt a helyzetet hol az ipar, hol a mezőgazdaság oldaláról, most azonban közelítsük meg a család felől. Ami a fő: az anya otthon marad. A mezei munka pedig nem olyan szoros, nem olyan fegyelmes, mint az ipari. Az anya többet lehet a gyermeke mellett, gondosabban ápolhatja, nevelheti. Ugyanakkor 2—3 gyermek mellől is eljárhat a mezőre, s amint sok példa bizonyítja, 180—200 napot vagy többet is dolgozott. Ilyen körülmények között az asszony össze tudja egyeztetni a társadalmi megbecsülést, anyagi jövedelmet biztosító termelőmunkáját anyai küldetésének teljesítésével. Az ingázás mellett szól még sok minden. Említettem, hogy a városba költözés mennyire meglátszik az ilyen családok csökkent termékenységén. Az ingázó férfi családja ezzel szemben nem szakad ki természetes környezetéből, felesége nem válik meg a földműveléstől. Ez az egyenletesség, folyamatosság sokat számit: biztosítja a család nyugalmát, megszokott. természetes életét, ebbe a természetességbe pedig beletartozik a hagyományos számú gyermekek szülése és felnevelése is. Egyes közgazdászok az ipar szempontjából nézve a kérdést azt mondják, hogy az ingázó munkásokat előbb-utóbb városon kell letelepíteni. Én azt vallom, jó, hogy ilyen óriási áttelepítésre nincs lehetőségünk. Különben sem biztos, hogy a némelyektől kihalásra ítélt falvak elnéptelenednek majd a távoli jövőben. Ha nyugaton a nagyvárosok körül kialakultak a „hálószoba"-városok, ahol az emberek természetközeiben és kisebb, „melegebb" közösségekben laknak, mi azokat a falvainkat, ahonnan a munkások tömegesen járnak be dolgozni, a jövendőbeli hálószoba-városok kezdeményeinek, csíráinak tekinthetjük. És építési, városfejlesztési problémáinktól eltekintve e falvakról, az ingázásról már csak azért sem mondhatunk le, mert a falu családi élete általában ma is meghittebb, erősebb, belterjesebb. A legtöbb helyütt még egy kenyéren, egy fedél alatt élnek a nagyszülők, szülők, unokák, ami a gyermeknevelés szempontjából az új nemzedék érzelmi gazdagsága tekintetében sokat számít. • A fiatal férfiak jelentős része nem sokat törődik azzal, hogy van-e gyermeke vagy sem. A húszegynéhány éves házasemberek javát a munka foglalja el, a műszaki kérdések, a társadalmi tevékenység, s ez így van rendjén. De hányan vannak, akik csupán a gépkocsival, a halászattal, az itallal törődnek, s kisebb gondjuk is nagyobb, mint a gyermek! A férfiak csak bizonyos kor eltelte után kezdenek fokozatosan vágyni a gyermek után, így hát elsősorban a nőktől függ, lesz-e több-kevesebb gyermeke a családnak. A fiatal asszonyok java pedig természetes vágyának megfelelően több gyermeket akar. Mi történik azonban akkor, ha a nő nem képes óhaját érvényesíteni? A legszebb művészi választ erre Illyés Gyula Kiket szült Katalin versében olvastam: Szültem volna egy mérnököt. Már-már világra hoztam. De előbb meg kellett szülnöm egy jégszekrényt, aztán egy új szobabútort. Akartam szülni egy tanárnőt. Meg is szülhettük volna, de csak hatodiknak, hetediknek, kilencediknek, mint a dédszülék. Meg kellett szülnöm egy lakást, ennek az idegennek itt, aki pórázra vett tekintetével. Meg kellett szülnöm egy kocsit, belé a szomszédék áhítatát. Meg kellett még szülnöm a nyugdíjainkat, főleg az ő derűs öregkorára, aki végül a gyermekei után fölzabál majd engem is. Meg kell még szülnöm temetésemet olyanná, hogy csak félig fájjon neki, a tetszelgésre jó étvágyúnak. Meg akartam szülni magam. Meg is szülhettem volna, ha lehetett volna még kitől. Miféle jelenséggel állunk szemben akkor, ha a nő nem óhajt már gyermeket? Ha fontosabbnak tartja a kocsit, az új bútort, csónakházat, miegymást? Nem egy alacsony demográfiai termékenységű európai országban a családok harmadának egy gyermeke sincs, másik harmada nevel egyetlen gyermeket, s csak a harmadik harmadban van két vagy több gyermek. Ezek a számok világosan jelzik, hogy a nők egy része maga sem akar gyermeket, annyira megtagadja ösztönös önmagát, természetadta hajlamát. Ügy is mondhatnók, elidegendett önmagától. Ma, amikor foglalkozunk az elidegenedés jelenségével, érdemes volna alaposan elemezni ezt a talán legemberellenesebb fajtáját. Mert ha valaha a tiszazugi asszonyok az arzénmérgezésig jutottak el földszerző őrületükben — és ilyen irányú elidegenedésükben —, akkor ma is messzemenő következményekkel járhat a nők gyermekellenes elidegenedése. • Valaha azt reméltük, hogy a magángazdálkodás megszűnése, a kisbirtokok egybetagosítása megszünteti a paraszti egykét. Nem igy történt. Ma már tudjuk, hogy nemcsak a földéhség szülte az egykét, hanem sok más körülmény, s az anyagi okok mellett tudatiak is. Tény azonban, hogy bizonyos szociális intézkedések késlekedése is gátolta falun a demográfiai javulás bekövetkezését. • ' Végezetül azt is mondanám, nem jó a gyermektelenség avagy az egyke, sem a tucatnyi poronty, a nyakló nélküli szaporodás, hanem a gazdasági és történelmi helyzetnek, az anyagi és kulturális lehetőségeknek és követelményeknek megfelelően ésszerű családtervezést kell megvalósítani, arányos gyermeklétszámmal. Akármilyen fejlett legyen ugyanis egy ország, bármilyen színvonalra emelkedjék ott a gépesítés, termelékenység, szükség van bizonyos számú munkaerőre. A korosztályok közt pedig egészséges megoszlásra a termelő fiatalok, középkorúak s a nem dolgozó, eltartott nemzedékek közt. Ha azonban valamely országban, vidéken hosszú időn át kevés gyermek születik, ott kevés lesz a dolgozó az eltartásra, ápolásra szoruló öregekhez képest. Ebból pedig sok baj származik. Feszültség keletkezik a nemzedékek közt, a fiatalok az idősek ellen fordulnak, hiszen növekvő terhet ró rájuk az eltartásuk. Jellemző ilyen vonatkozásban, hogy a nem szapora országokban az öregek nyugdíja, otthoni és intézményes gyógyítása, ápolása, valamint a magzatelhajtáshoz szükséges egészségügyi hálózat sokkal több költséget, munkát igényel, mint amennyit a családi pótlék, a szülőotthonok és gyermekkórházak, bölcsődék és óvodák egész rendszere. Az anyagi gondokon túl azonban sok lelki trauma, szociológiai, gerontológiai probléma is előáll. Növekszik például a magányos, elhagyott, utód nélkül tengődő, megkeseredett aggok száma. Ez nemcsak az egyes házak tájára hat nyomasztóan, hanem széles társadalmi körben is. Nem véletlen például, hogy a legkevésbé szapora országokban, ahol magas az öregek száma (Svédország, Magyarország), ott az öngyilkosok aránya hasonlóképpen nagy. Ahol kevés a munkaképes fiatal — kevés a mun-" kaerő; a nemzetgazdaság munkaerőhiánnyal küzd, ami gátolja a termelés növekedését, visszaesést szül. Nyugat-Európa vendégmunkásairól sokat olvasunk. De kevesen tudják, hogy a külföldi munkaerőt nemcsak a szóban forgó országok fejlettsége igényli, hanem szaporasági aránya is. A statisztika bizonyltja, hogy azonos fejlettségű államok közül azok fogadnak be több vendégmunkást, amelyek népe kevésbé szapora. Japán a világ harmadik gazdasági hatalma; az ipari fejlődés évi rátája tekintetében pedig az első helyen áll. Munkaerőbehozatalra mégsem volt szükségé hosszú évtizedeken át; mióta azonban csökkent ott is a születési arányszám, elöregedés és munkaerőhiány kezd mutatkozni. Nincs szükség vendégmunkásra a világ második ipari hatalmában, az ugyancsak jelentős demográfiai aktívát felmutató Szovjetunióban sem. Csehszlovákiában, az NDK-ban viszont, s bizonyos fokig Magyarországon ls, épp a fiatalok kevés száma miatt, az ipar sok ágában és a mezőgazdaság jelentős vidékein munkaerőhiány mutatkozik. • Mit ér az a bizonyos obulus? Az előbbi érvekkel szemben barátaimtól vagy külföldi szaklapokban vitatkozóktól egyaránt hallottam, olvastam, hogy a mai öregek annak idején dolgoztak, nyugdíjjárulékot fizettek, tehát letették obulusukat, s joggal elvárhatják, hogy most gondozzák őket. Nincs hát itt semmi probléma. Nem ilyen egyszerű a kérdés. Mert a ma élő ember kenyerét ma kell megtermelni, s ezt csak ma dolgozó emberek tehetik meg. A hajdan letett obulusokból valóban épültek gyárak, készültek traktorok és vetőgépek, de ha ma nincs ma élő molnár vagy pék, akkor nem készül el ma a kenyér. Az obulus-letevés tehát csak félgondoskodás a jövőről. Gyermeket is kell nevelni! Egyszerű, világos, természetes dolog ez, HERÉDI GUSZTÁV J. Kratochvil felvétele 12 hot