A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-03 / 48. szám

I Kocsis Laci megrendülten nézte az anyját. Egyrészt szívszorítást és sajnálatot érzett, hogy ilyen állapotban látja viszont, másrészt örült, hogy -hazajött. — Nyugodjon meg. édesanyám, most már itthon vagyunk és nem lesz semmi baj — mondta Laci biztatóan. Gréti is kedves szavakkal közeledett hozzá, ami szintén nagyon jólesett Margitnak. Kocsis Péterné is megjelent csakhamar. A hajdani rengőhúsú menyecskét eléggé megtörték az elszálló évek, határozottsága, keménysége és akaratossága azonban nemigen szelídült meg. Kis tál túrósrétest meg egy demizson bort tett az asztal közepére. — Egyetek, igyatok! — mondta, aztán magához ölelte Grétit, néhány könnyet is csordított a nyakába a „rend és a szokás" kedvéért, majd a dédunokája fölé állt, megköpködte — mert azt is úgy szokás —, s érthetetlen szavakat gügyögött fölötte. Szinte átszellemült, megszépült az arca. Talán az ifjúságára gondolt, a saját gyerekeire, vagy éppen Lacira. Valamikor őt is így nézte, az ő bölcsője felett is megszépült az akkor még kardos menyecske. Később megtalálta a módját, hogy senkitől sem zavartatva váltson néhány szót Lacival. — Kiféle, miféle ez a teremtés? — kérdezte súgva. — Láthatja. — Hát hiszen éppen azért kérdem, mert látom — mondta Kocsisné kissé haragosan. Még mindig fájlalta, hogy Laci becsapta őt. Megvetette az új biciklit meg az új ruhát, aztán szépen faképnél hagyta. Dugába dőlt minden terve. — Nagyon úri kinézete van, hallod-e!... Nem tudom hogyan bírja majd a határi munkát, hogy ízlik neki a kapanyél!? — Ha nem ízlik, nem csinálja — mondta Laci könnyedén, félvállról, mosolyogva. — Csak abból lehet megélni? — Itt bizony csak abból, fiam! — mondta Kocsis Péterné elboruló tekintettel. — Bizony, ha nem kapál, hamar felkopik az állatok! Itt bizony dolgozni kell, tenni-venni hajnaltól késő estig, külnöben semmire sem mentek . .. Amúgy helyeske .. . Begyes .. . melles, faros, csakhát eléggé apruska, elveszik az asztal mellett. Főzni tud? — Majd megtanul, ha nem tud. — Ne nézz bolondnak, hallod-e! — pattant fel Kocsisné. — Eddig tán a szomszédasszony főztjét etted? — Ne börzenkedjen annyira, öreganyám, megárt a szépségének — mondta Laci nevetve és átölelte Kocsisnét. Nem is emlékszik rá, mikor ölelte őt így utoljára. Talán mikor a fogságból megjött és először összetalálkoztak. — Megnyugtathatom: nagyon jól tud főzni. Ha egyszer eszik a főztjéből, örökre szájában marad az íze! Rozi, az orosz asszony is eljött menyecskenézőbe. Neki is nagyon megtetszett és biztatta Grétit, ha bármiben segítségre szorul, forduljon hozzá bizalommal. Közelgett a karácsony. Borongott, napokig nem mutatta meg magát a napocska. — Érik a hó — mondta Kocsis István. — Néhány nap múlva szétrepesztik a dunnát odafenn, meglátjátok! Gréti gondossága, jó főztje lassanként meghozta a gyümölcsét. Margit lassan, de biztosan lábadozott. Már fel-felkelt néhány órára, elüldögélt a tűzhely mellett, jó étvággyal evett, s visszatérőben volt az életkedve. Tervezgetett, hogy lesz, mint lesz, és azt sem titkolta hogy örül a szíve, s hogy nagyon megszerette a menyét. Ök a hátulsó szobában laktak, a fiatalok meg az elsőben. Egyik este lefekvés után Margit átszólt a másik ágyban fekvő Istvánhoz. — Karácsonyra szép ruhát, kabátot, fejkendőt és magasszárú cipőt kell venni Grétinek. Megérdemli. — Megvehetjük, mert tényleg megérdemli — felelte István csendesen. A sötétben áthallatszott mély sóhajtása. Közvetlenül az ünnepek előtt István befogta a derest és behajtott a városba. Sok szép holmival és nagy karácsonyfával tért haza. A karácsonyfát az első szobában állították és öltöztették fel, Grétinek meg a hátsó szobában adták át az ajándékot. Margit is látni akarta az örömét Karácsony és újév között térdig érő hó hullott, aztán kiderült az ég és kemény hidegre fordult az időjárás. Kocsis Istvánék levágták a hízót. Itt azonban megállt a menyecske tudománya. Soha nem vett részt disznóölésben, nem tudta mit, hogy kell csinálni. — Nem baj az — mondta Margit. — Majd a Rozi kimossa a hurkát, megcsinál az mindent, te meg idebent elvégzed, amit kell, majd én irányítlak ... Este csaptak nagy disznótort. Gréti holtfáradtan került éjfél után az ágyba. De nem panaszkodott. Szilveszterkor mulatságot rendeztek a faluban. — Mit csinálunk, elmegyünk? — kérdezte Laci Grétitől. — Nincs nagy kedvem. — Miért? — Nem tudom — vonogatta Gréti a vállát. — Szégyelled magad? — Dehogy szégyellem! — Hát akkor? ... Talán még nem is mulattunk együtt soha. Ideje, hogy behozzuk a lemaradást. Különben is, hadd lássák meg a faluban, milyen asszonyt hozott Kocsis Laci. Mióta hazajöttünk, ki sem mozdultál az udvarból. — Ha kedved van, elmehetünk. — Így nem... Ha csak a vállad vonogatod meg a szád hurcolod, semmi értelme — mondta Laci. — Azt szeretném, ha nagyon jól éreznéd magad ... — Szomorúnak látta Grétit, legalábbis kedvetlenebbnek a megszokottnál. — Bánt valami? — Nem, semmi. — Talán megbántad, hogy velem jöttél? — Hogy mondhatsz ilyet? — Már pedig valami bajod van, látom. — Nincs semmi bajom. — Apám vagy anyám szólt valamit? — Ugyan ... nagyon kedvesek. — Mégiscsak történt valami, hiába is tagadod. Gréti nem válaszolt, s ezzel csak fokozta Laci gyanúját. Közben felsírt a kicsi. Jó is, hogy felsírt, van mivel foglalkoznia és eltereli róla Laci figyelmét. Bár semmi értelme a titkolózásnak. Kettejüknek kell mindent megbeszélni. — Az történt... hogy édesanyád megkérdezte tőlem ma délelőtt, hová valósi vagyok, kik, mik a szüleim, vannak-e testvéreim ... Megkérdeztp és én nem válaszoltam semmit. Elhallgattam. Eleresztettem a fülem mellett, mintha nem hallottam volna a kérdést. — Elég rosszul tetted. — Hogyhogy rosszul?... Mit kellett volna mondanom? — Az igazságot. — Ezt nem gondolhatod komolyan!" — Nem... persze hogy nem — mondta Laci gyorsan, látva Gréti rémült arcát. — Igazad van, kedves, ez valóban komoly probléma. Annyiban komoly... fenéket komoly! — dühödött" fel Laci. — Kitalálunk egy szép mesét és kész. Egy megrendítően szép mesét, hatásosat. — Például? — Mit tudom én... Például?... korán elvesztetted a szüléidét, árva vagy, nincs senkid, se testvéred, se ez. se az... Mondjuk erdélyi vagy ... a háború alatt elmenekültél Magyarországra. onnan meg áttelepültél ide. Ezzel a mesével véglegesen lezárjuk az egész problémát. — Gondolod? — Hát nem? — És ha nem éri be ennyivel? Érdeklődik a részletekről is, mit csináltam, miből éltem ... ? — Az alapmese a fontos, Gréti — mondta Laci most már vidámabban. — A részleteket könnyű kitalálni, ezerféle lehetőség kínálkozik. No, mosolyogj már egy kicsit! Elmentek a szilveszteri mulatságra. Éjféltájt Tildi Jani, aki időközben megjött a fogságból, bicskát nyitott és Lacira támadt. Italos volt, alig állt a lábán. Laci kicsavarta kezéből a bicskát és figyelmeztette, hogy ne bomoljon, mert könnyen megjárhatja. Tildi Jani azonban nem hagyta annyiban a dolgot. —Folytatjuk— NYEKRASZOV 1821 1877 Százötven évvel ezelőtt született az orosz irodalom egyik legjelentősebb költője, Nyikolaj Alekszejeviós Nyekraszov. Apja jómódú földesúr, anyja egy előkelő lengyel nemes lánya volt. Nyekraszov olyan korszakban élt, amikor a cári önkényuralom kancsukája rendkívül nagy erővel sújtott a szegény muzsikra. Az irodalmat gyöngéd lelkű, művelt anyja és a jaroszlavli gimnázium szerettette meg vele. Gimnáziumi tanulmányai során — és később is — nagy hatássá" voltak rá Puskin és Lermontov versei, melyek valósággal elbűvölték az ábrándos ifjú lelkét. S a költészetnek ezt a bűvöletét az apai szigor sem tudta megtörni. Az apa ugyanis katonai pályára szánta, s mivel a fia nem engedelmeskedett neki, levette róla a kezét és megvont tőle minden támogatást. Nyekraszov mindenkitől magára hagyatva elindult a költők közismerten tövises útján. Életének ebben az időszakában valósággal nyomorgott. Nyekraszov egy személyben volt költő, szerkesztő és politikus. Tizenkilenc éves volt, amikor első verseskötetét megjelentette. A kritika hidegen fogadta a romantika jegyében született dagályos verseket. Két évvel később kiadott újabb kötetével azonban általános sikert ért el. Bjelinszkij, kora legkitűnőbb kritikusa, bírálatában elismerően méltatta a költő tehetségét, és külön kiemelte a nagy műgonddal megírt realisztikus hangú, népi tárgyú költemények szépségét és időszerűségét. Nyekraszovban felfedezte az „igazi költőt", maga mellé vette a szerkesztőségbe, és beavatta őt a lapszerkesztés titkaiba. Bjelinszkijre úgy tekintettek kortársai, mint a haladó orosz írók, művészek és politikusok tanítómesterére. Bjelinszkij ismerte Marx és Engels forradalmi tanításait, s ezek iránymutatásával, valamint széles körű filozófiai és irodalmi műveltségével tisztán látta az orosz társadalom fejlődésének útját. Ostorozott minden reakciós felfogást. Megjelölte a kritikai realizmus és az igazi humanizmus sajátosságait és célkitűzéseit. Kora társadalmi viszonyait vizsgálva az irodalom és a művészet osztályjellegéről szóló tanításával valósággal forradalmasította az orosz szellemi életet. Tanításával megalapította a materialista esztétikát. Munkásságának jelentőségét Nyekraszov a következő sorokban fejezte ki. Neved előtt, engedd meg, mesterünk, Hogy térdet hajtsunk illő tisztelettel. Humanitás, a néphez, szeretet, Munkád nyomán él lelkünkben manapság. És tőled tudjuk, mit jelentenek: Egyenlőség, testvériség, szabadság. Nyekraszov ügyes szerkesztőnek bizonyult. Csaknem húsz évig szerkesztette kora legkitűnőbb orosz nyelvű folyóiratát, a Szovremennyikot (Kortársat). Ez az időszak harcot jelentett a költő életében, s ebben a harcban sokféle fegyvert kellett forgatnia, minek következtében sokszor került ellentmondásba önmagával.