A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-03 / 48. szám

Ki kell kerülni a hullámvölgyből A „Szóljunk hozzá" címen megjelent vitaindító cikk elolvasása után úgy éreztem, a tizenkettedik órában mégis történik valami, ami felrázza talán az öntevékeny művészeti mozgalmat, utat mutatva a további fejlődés felé. Sok minden gátolja és akadályozza a haladást, a fejlődést. A legfontosabb és legnagyobb fogyatékosság a szakemberek hiánya. Tudom, hogy az illetékesek igyekeznek ezen segíteni, de egyelőre mi itt „keleten" nem érezzük ennek a hatását. A vitaindító cikk az öntevékeny művészeti mozgalom minden ágát felöleli, de én csak az énekkari és a népi-táncmozgalom problémáihoz szeretnék hozzájárulni. A koäicei (kassai) járásban sajnos, eléggé elhanyagolt az énekkari mozgalom. Két iskolai és két felnőtt énekkar működik. S most van megalakulóban két újabb felnőtt énekkar A népművészeti szakbizottság, melynek elnöke vagyok, idén felvette programjába újabb énekkarok létesítését. De itt is felmerül a kérdés: lesz-e megfelelően képzett vezető, aki a karvezető sokirányú munkáját kellően el tudja látni? Nagyon hasznos lenne az ősz folyamán párnapos ún. „gyorstalpaló" tanfolyamot rendezni, ahol elméleti és gyakorlati szaktanácsokkal látnák el a vezetőket, átsegítve őket a kezdeti nehézségeken. Igen kedvezőtlenül befolyásolja a munkánkat, hogy a karvezetők részére nincs itt KoSicén (Kassán) egy olyan felsőbb irányító szerv, amelyhez tanácsért, segítségért, anyagért fordulhatnak és nem látogatja segítő szándékkal senki az énekkarokat. Ha sikerül megvalósítani a tervünket, a járás énekkari mozgalmának kiszélesítését, ez is egyik célunk lesz: időnként majd meglátogatjuk az énekkarokat, meghallgatjuk a műsorukat. Az énekkar általában jóhangú és jó hallású dalosokból tevődik össze, így a karvezető szólóénekeseket is nevelhet, ami változatosabbá teszi a műsorukat. További feladata lenne a karvezetőnek, hogy felkutassa, összegyűjtse falujának vagy a környéknek sajátos népdalait. Ezekkel azután megfelelő feldolgozásban — bővíthetik a műsorukat, aminek az a haszna is megvan, hogy így megmentik az utókor számára már-már feledésbe merülő népdalainkat. A néptánckultúra fejlődését is elsősorban a szakemberek hiánya gátolja. Van Bratislavában egy koreográfus iskola, el is végezték a koäicei (kassai) járásból ketten, de én még nem láttam tőlük egy maguk készítette tánckompozíciót. A koreográfiát lehet tanulni, lehet tovább fejleszteni, de akiben nincsen meg ehhez a tehetség, az adottság, abból sose lesz jó koreográfus. Mindjárt a tanfolyamra való jelentkezésnél rostálni kellene és csak azokat felvenni, akikben ez az adottság megvan, akik már készítettek egyedül is tánckompozíciót, ha egyszerűt, ha hibásat is. Itt van egy további kérdés. Törekedni kellene a jó műsorpolitikánkra, hogy az előadott számok kielégítsék a közönség igényét. De valahogy egy helyben topogunk. Az, ami szép és jó volt tíz évvel ezelőtt, az ma már elavult, unalmas. Itt és erre a célra kellene aktivizálni a fiatal koreográfusokat, akik a kétévi iskolázás alatt új utakon tanulnak járni, új szellemet, új irányt vihetnek a megakadt és ellaposodó néptáncmozgalomba. A harmadik probléma, amit talán elsőként kellett volna említenem: a tánccsoportok folytonos működése. A legtöbb csoport ugyanis két-három kivételével csak közvetlenül a járási rendezvények előtt kezd el lázasan próbálni. Ezeknél a csoportoknál nem lehet fejlődésre számítani. Ezen csak úgy lehetne segíteni, Vajon még ma is táncolnak ezek az ügyes fiúk? ha a csoportnak alkalma lenne, hogy ugyanazzal a műsorral többször felléphessenek, így jobban kidolgoznák a számaikat, állandósulna a munkájuk. Meg lehetne szervezni egyes tájegységeken belül a falvak egymás közötti vetélkedését. Nem elég csak a helyi rendezvényeken felléptetni őket, de meg kellene hívni a tánccsoportokat a szomszéd községek ünnepélyeire is. Mindezen problémák mellett itt van még az a tény is, hogy a fiatalság nem érdeklődik túlságosan a népi tánc iránt. Különösen a fiúkra vonatkozik ez a megállapítás. Nem lelkesíti őket úgy, mint például egy beat zenekar fellépése, vagy mondjuk a táncdalfesztivál. Mit lehet itt tenni, amikor már a üeliezovcei (zselízi) a gombaseki (gombaszögi) fesztiválokra is „betört" a beat, a tánczene?! A mi járásunkban három vegyespáros tánccsoport működik, állandóan gátlásokkal, akadályokkal, széteséssel küszködve. Pedig ha ezek a vidéki csoportok megszűnnek, megszűnik Zselíz is, hiszen a járásokban működő tánccsoportok munkájának a gyümölcse, a kiértékelése, az országos rendezvény. Megoldás? — Talán az idősebb emberekből alakult folklór-csoportok, a „tiszta forrás", amit a fiatalok továbbfejlesztenének? De itt persze szakemberek segítségére lenne szükség, akik a csoport technikai tudásához mérten feldolgoznák az egyszerű népi hagyományt. De nem folytatom tovább a problémák felsorolását. Remélem, hogy a hozzászólók véleménye összesítve, leszűrhető lesz egv irénvelv. amiből segítséget meríthetünk ahhoz, hogy véget érjen az egy helyben topogás, hogy népi táncmozgalmunk új irányt követve kikerüljön végre a jelenlegi hullámvölgyből. HEMERKA OLGA Hazahűz a szivem ... Szénás! Gyulát a levicei (lévai) járás kiváló tehetségű népizenészét nagy kitüntetés érte, meghívták Svájcba, hogy ott szólaltassa meg a szebbnél szebb népdalokat, nótacsokrokat. Cimbalmosával, Kovács Tiborral agyütt fog játszani a hegyek országában, aki már három éve van külföldön. Muzsikált Hamburgban, Düsseldorfban, Dortmundban, Hannoverben, játszik több nelyütt Ausztriában, de még Párizsban a világhírű Moulin Rouge-ban is. Szénási Gyula, a zenekar vezetője, már hároméves torában kezdett muzsikálni. Édesapja, Szénási Rudolf, i cimbalom virtuóza, aki a híres Rigó Jancsi s több más líres pesti prímás zenekarában muzsikált, adta kezébe > hegedűt és tanítgatta szigorúan, de nagy szeretettel. A kis Gyuszi gyerek Mohiban kezdett iskolába járni. Vtári József igazgató-tanító felfigyelt a gyerek játékára, iki magával hordta a hegedűjét, s a tízpercekben is jyakorolt. Mári József keze alatt ismerkedett meg a fiú i kottával, majd magánúton tanult tovább. Jó hallása /olt. Amikor az idősebb zenészek valami új nótát ta-Szénási Gyula prímás cimbalmosával, Kovács Tiborral nultak, a fiú is rögtön elkapta s velük játszotta a dallamot. — Tizenkét éves voltam — meséli Szénási Gyula —, amikor édesapám hazatért külföldről, ahol évekig játszott. Édesanyám örömmel fogadta, de szemrehányást tett neki, hogy mi lesz a fiából, mármint belőlem, ki fogja tovább tanítani. Apám elmosolyodott és halkan súgva mondta anyámnak: „Ne féltsd te ezt a gyereket, ez már most jobb prímás, mint sok felnőtt". Tizenkét éves koromban már segédprímás voltam, Kanyár József akkoriban jó hírnevű zenekarában. Édesapám pedig miattam itthon maradt mint a banda cimbalmosa. Tizenhat éves koromban lettem vezető prímás Léván. Nyolc tagú zenekart vezettem három évig. Dr. Kersék János ügyvéd, a kitűnő szövegíró megismerkedett velem és felajánlotta, hogy dolgozunk együtt. Huszonöt szövegét zenésítettem meg, ezek a számok most kerülnek kiadásra. Nótáimat annak idején elő is adtam a város lakosaínak, Szénási Gyula nótaestje címmel. Nótáimnak nagy sikere volt. Ezen a nótaesten ismerkedtem meg egy kislánnyal, aki azóta a feleségem. Később a népművészeti együttes koncertmestere lettem. Együttesünk kimondottan tehetséges válogatott zenészekből és igen jó táncosokból tevődött össze. A háborút alaposan megszenvedtük mi is. Édesapám nem bírta a megaláztatást, a szenvedéseket, elpusztult a háborúban. A Csemadoknak megalakulása óta tagja vagyok, s mindig igyekeztem ápolni a népi kultúrát, a népzenét, még abban az időben is, amikor már úgy látszott, hogy kiszorítja a dzsessz meg a beat. Sok cigányzenész, hogy megélhetését biztosítsa, kénytelen volt a hegedűt, a klarinétot, a nagybőgőt, a cimbalmot szaxofonnal, gitárral, dobbal vagy trombitával felcserélni. De én ezt akkor sem csináltam, megmaradtam az eredeti népi muzsikánál, terjesztve a nótát, népi táncokat szerte az országban. Több vidéki városban dolgoztam, de nem bírtam ki sokáig, így egy ideig zenetanítóként működtem. Budapesten is voltam és a legjobb népi zenekarokkal, Oláh Kálmánnal, Jónással, Baloghgal és Déki Lakatos Sándorékkal muzsikáltam, akikkel hanglemezfelvételem is van. Örömmel fogadtam a svájci meghívást, de sokáig aligha bírnám ki külföldön. Hazahúz a szivem. Kovács Tibor kitűnő cimbalmosommal együtt most búcsúzom. A viszontlátásra 1972 júniusában. Ébredés Hodejovnak (Várgedének) valaha szépen működő Csemadok-szervezete volt. Aztán hosszabb ideig Csipkerózsika-álmát aludta, mig végre 1970-ben felébredt. Ebben az évben 50 új taggal gyarapodott a szervezet taglétszáma. A községben, melynek 3000 lakosa van 1971-ben már ismét pezsgő volt a község kulturális élete. József-napi bált rendeztek, Petőfi emléktáblát lepleztek le a tanácsház falán, ősszel pedig vidám szüreti ünnepélyt tartottak, hogy csak egynéhány rendezvényt említsünk. A Csemadok helyi csoportja kénytelen olyan rendezvényeket tervezni és megvalósítani, amelyeket a szabadban meg lehet tartani, mert a községnek a mai napig sincs kultúrháza, pedig nagyon-nagyon hiányzik. A szüreti ünnepély nagyon jól sikerült. Az allegorikus felvonuláson sok népviseletbe öltözött falubéli vett részt. Volt ott csősz, táncos meg huszár és több szép lovasfogat. Az ünnepélyen az efsz, a hnb s a Csehszlovákiában állomásozó szovjet hadsereg tagjai is részt vettek. Az ünnepség előkészítő munkálataiban nagy segítséget nyújtott a Csemadok járási bizottsága különösen Tamás László. A legaktívabb tagok: Karkusz István, Gyalogh Pál, Tóth Árpád, Gregus Gyula, Ruszó Józsefné, Bohus László és még sokan mások. Reméljük, hogy ezzel még nincs vége az eredményesen kezdett kultúrmunkának, és hamarosan jó hírrel számolhatunk be a helyi szervezet életéből. TAJTY JÖZSEF