A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-12-03 / 48. szám

csak volt, mind a fejembe szállott. E; az ember az én nagyapámat kutyává kikergette a házából, s a lőcsöt az ér sarkamra dobta, mert favágni voltunk náluk, s nagyapám egy maréi aszalt szilvát a tornácról az én zsebembe belopott. Nem láttam, csak hallottam, hog; hangosan köszön, mert a fejemet félrefordítottam. Azt is csak éreztem, hog; a közelembe ül le, mert reccsent i pad, s a hideg, amit behozott, az arco mat megcsapta. Bukdácsolt a hangom s reszketett, mint a haldokló madár Ügy fejeztem be a nótát, hogy nen tudtam, kapok-e érte valamit. Nem tu dorn, milyen volt az arcom, de miko Kácsa András rám nézett, szó nélkü kezembe nyomta a pénzt, pedig a leve gőbe szokta dobni, hogy ugorjak érte s úgy kapjam el. Hogyan indultam a ajtó felé, nem tudom. De Kácsa Imr hangját most is hallom. „Állj meg te!' Botos Jani méhész elém tette a lábál s én megálltam. Ügy néztem az ajtói mint a mennyország kapuját. Am könny a szememben akart folyni, mini lenyeltem. A karomat megfogta s visszahúzott a padhoz. A vállama szorította, de az apjához beszélt: — Maga se tudja, mit csinál, csal szórja a pénzt, mert én ezért semmi nem adtam volna. Két nagyujjával az államat felütött« megkérdezte: — Talán ma nem ettél aszalt szilvá s a torkod kiszáradt? Nézem a két fekete csizmáját. — De az apám pénzére íreáduplá zunk. Mégpedig azt, hogy...1 Egyik kezét felemelte, a fejeme verni kezdte a taktust, úgy énekelt* A citromnak zöld a bele... Ami pénz a kezemben volt, a földr hullott. Mintha soha hang a torkomé el nem hagyta volna, úgy szakadt 1 belőlem: — Én nem. Olyan csend lett, hogy a szívem dot bánását hallottam. Hallottam, mir üstöt, ha kongatnak, nem repedt-e A szemem, úgy éreztem, kiesik a föle re, mert becsukni nem tudtam, s fel nézni Kácsa Imre szemébe nem mei tem. Csak azt láttam, hogy a csizmáj megmozdul, és roppan a padló. Ods állt mellém. Csontos, nagy keze o emelkedett az orrom előtt. Megfogta hajamat, s arcomat beleemelte a k« szeme tekintetébe. Olyan volt, mir mikor nagyapám kezét észrevett A szája is úgy húzódott a féloldalr. mintha mosolyogna. Talán azt is tett Jaj, nagyapám, hová lettél? Az én k« zemet nem fogod többé, s ez az emb< a kutyáját reád hajtotta. Édes nag; apám. Jaj, drága nagyapó, az én sz vem mindjárt meghasad! A testei megemelkedett, s a vérem mozogi kezdett. Nagyapám keze ott volt a sz< mem előtt, s az aszalt szilvát nyújtoti felém: „Tedd el, s az úton megeszed A lőcsöt is a sarkamon éreztem, mi) két nagy kapát. Kácsa András hari; nyája ott táncolt a szemem elől a sujtása úgy csavarodott, mint í erdész korbácsa. Mintha nem is a hí risnyán, de az én hátamon lenne. É nem! S még most is tudom, mint! tegnap történt volna, a lámpa láng. megrebbent a dróton. Kiáltottam vo na, míg lélegzetem tartja, ordította volna, míg szívem bírja, de Kácsa lm: keze az én torkomat megfogta. Ne kiabált, csak suttogta a szót: — Énekelj, te! A sárga ínyét láttam, úgy vonogat a száját. — Énekelj, a koldus istenit í anyádnak! A fejem felemeltem. Én emberne arcába azon az estén nem néztem. I Kácsa Imre arcára az egész pillantás mat rácsaptam. Ügy mondtam, mi valami nagy szózatot: — Én nem! Az első pofontól megtántorodtál s a másodiktól a földre estem. A boc korommal ami pénz volt a földe mind szerterúgtam, s mintha egé testemmel, egész életemmel nagy, er hang lennék, úgy ordítottam fel a f nyes csizmák felé: nyám kicsi madárnak neve-Azett, mert szépen énekeltem. Az emberek megállítottak az utcán, s ha tehették, markomba nyomtak valamit: „Ne, itt egy picula, te, s énekelj." A boltos is, ha anyám hozzáküldött egy s más apróságért, kikitett a pultra két szem cukorkát: „Nem énekelsz-e? Mert ha igen, én ezt a szép cukorkát mind neked adom." De legjobban az öregek szerettek, s én is őket a leginkább, mert váltottuk a nótát, mintha együtt születtünk volna, s mikor eleresztettek, egyre mondogatták: „Áldott szép hangod van, s téged az Isten is jókedvében teremtett." őriztem a juhokat, s ha békén voltak, hanyatt vetettem magam a szép havasi földön, s ami nótát tudtam, mind énekeltem egy sorban. Olyankor én is elhittem magamról, hogy kicsi madár vagyok, mert sem cukorért, sem piculáért, én igazában a magam gyönyörűségére énekeltem. Mikuláskor történt, hogy sok pénzt vittem haza, többet mint más vasárnapot ötöt összetéve, s odatettem anyám elé az asztalra. — Né, de sok pénz, édesanyám! Éppen a tüzet gyújtotta, s az én szavamra felállt. Odajött az asztalhoz, de nem rám, hanem a pénzre nézett. Kezét a kötényébe törölgette, olyan szaporán pislogott, hogy gondoltam, mindjárt sírni kezd. Megszólalt s alig ismertem a hangjára. — Engem az Isten meg fog verni, édes fiam! Nem értettem, miért mondja. Biztatni kezdtem, vegye el, szükség van rá, s még jó, hogy olyan sok, máskor a kevesebb is milyen jól fogott. Csak nézte a pénzt úgy, hogy megijedtem tőle. Olyan volt az arca, mint mikor az öcsém meghalt. Ha most valaki váratlan ránéz, biztos azt hinné, megint temet. Mert olyan volt, pontosan olyan. Ügy megszorult a szívem, hogy éreztem: vergődik és úgy dobog. Odakerültem hozzá, de közben ami hasem. De csak karácsonyig. Mert két héttel anyám kétségbeesése után Katicánk, az én kicsi húgom beteg lett. Pénz semmi a háznál, apám katona, s tudtuk, ha így maradunk, a kis leányka meghal. A doktornak pénz kell, az orvossághoz is, s ha nincs, az Isten se törődik a szegény emberrel, Korán megtanultam, hogy a baj egyedül sohasem jár. S most megtudhattam, hogy ez így igaz, mert anyám megszédült épp a beteg gyerek fejénél. A hasát kezdte fogni, tőlem vizet kért, ' s én mindjárt tudtam, megint ver az Isten minket, anyám gyereket vár. Kitágult szemeivel mindenüvé engem követett. Az az egész gyermek csupán két nagy fekete szem volt. Ügy éreztem magam a házban, mintha minden fal rám akarna szakadni, hogy összenyomjon. A harmadik betegséges napon épp vasárnap volt. Én a házból kimentem, s a kocsmáig meg sem álltam. Végigszaladtam az egész utcát. Csak az ajtó előtt csendesedtem meg. A lépcsőn úgy vittek fel a lábaim, mintha ólomból lennének, s nem bírnák magukat. Az ajtón úgy osontam be, mintha lopni járnék. A homlokom tüzelt, mintha én is betegágyban lennék, s ha bolondul is, de szentül éreztem, erős bizonyossággal, hogy olyan most az én lelkem, mint anyám arca Mikulás estéjén. A sok kiabáló ember között hátrasurrantam a gazdák szobájába. Az ajtófélfánál nekivetettem hátamat a falnak, s álltam, míg megszólítanak. Jaj, csak a Katica sírása menne ki az én fejemből, mert így énekelni én nem tudok! A sok embert is a hosszú asztalnál úgy láttam csak, mint zavaros álmot nyugtalan éjszakán. A szavukat is hallottam, mint mély sötét veremből a napon járók hangját. Réce Gáspár, a molnár vett észre először, a bábaasszony ura. Odahívott, s elkezdte csörgetni zsebében a sok pénzt. Megállított maga mellett, s megkérdezte : — Hát bonbont akarsz-e? Az én torkom rögtön megtelt sírással. Tudtam, nem nézhetek az arcába. S ha azt tehettem volna, amit a szívem diktál, megfogom a szép fehér ingét a mellén, s a szép piros arcába belekiáltom, hogy nekem a bonbon nem kelj, de az én kicsi húgom odahaza meghal, s adjon pénzt orvosságra, marad neki elég úgyis! De csak azt mondtam, amit muszáj: — Én igen, éppen azt akarnék, bonbont. Az ujjait pityegtetni kezdte, s a szájával adta elém a nótát. Dúdolta, és nekifogtam én is: Az én csizmám disznóbőr, apám hozta Régenbői... SÁNTA FERENC utamban volt, szék s veder, az mind felborult. Odaértem, s befogott a karjaiba. Szorított magához, mintha vinni akarnának. Csókolgatott, ahol ért, aztán leereszkedett a székre. Odahúzott az ölébe, s mintha sohase akarná abbahagyni, úgy ismételgette, szinte jajgatott belé: „Az Isten is meg fog verni, jaj, kicsi gyermekem, engem az Isten is megver." Fejemet betúrtam a köténye ráncaiba, folyt a könnyem, mint hirtelen áradt patak, szó a számon ki nem jött, pedig mondani akartam, amit nem értettem: „Az én lelkem nem nyughatik, s nagyon fáj, édesanyám." Mikor a testvéreim hazajöttek, mi még mindig úgy ültünk, s a vacsorámat nem tudom, ki ette meg, mert lefeküdtem anélkül. Nem kellett egy falat sem belőle. Azután engem csak az öregek hallottak énekelni. Más idegen emberfia so-Bekaptak a többiek is, de megfogták a hangjukat, hogy az enyém magasra szárnyalhasson. Az pedig repült, mert hajtottam. Ügy szállt ki belőlem, mintha ütnék, s menekülne. Ami fájdalom az én lelkemben volt, azt mind a szárnyára tette. De nem bírhatta, mert vergődött, s meg-megrebben a nagy teher alatt. Mikor új nótát akartak, aki kezdte, az odacsalt a feje intésével, s kezembe szorította a bonbonra valót. Ha óra lett volna a szobában, én mind azt ügyeltem volna. De nem volt, s a csupasz falra akasztottam a szemeimet. Kergettem füleimből Katica sírását, s összefogott öklömben a pénzt nyomorgattam, úgy számoltam. Nedves, csúszós volt mindenik darabja, mert a homlokomról, egész testemről s a tenyeremről is szakadt a veríték. Későre járt már, amikor Kácsa András hívott magához, akitől apám őszön földet vett ki negyedébe. Csúnya, lapos homlokát az arcomhoz tolta, hegyes sárga fogai között elkezdte a maga nótáját, és én fújtam neki. Fújtam, hogy majd beleszakadt a tüdőm, mert nagyothallott, s csak úgy értette. Már a vége felé tartottam, mikor az ajtó kivágódott. Odanéztem, s az ő fuvaros fiát, Imrét láttam. Belépett. Ami erő a testemben volt, az mind elhagyott. Ami hangom volt, az mind a torkomban rekedt. Ami vérem Mikor az első nótáért kapott pénzt hazavittem, és odaadtam anyám kezébe, megcsókolt, és úgy örvendezett, mint egy gyermek. Mondtam neki, hogy énekeltem, azért adták, de alig figyelt rám. Vette a kendőjét, nagy gyorsan magára terítette, s szaladt ki az ajtón, mintha kergetnék. Soha világéletemben jobban meg nem értettem, hogy milyen koldusok vagyunk. Mert anyám boltba ment, s nagy zacskó lisztet hozott. Attól kezdve én úgy jártam az utcát, hogy hol ki lakik, s mikor ül ki a kapu elé. Nem a pénzt akartam, hanem édesanyám örömét. Az pedig elszállt, mint a megdobált madár. Minél többször vittem a pénzt, annál messzebbre repült. Már a szemembe sem nézett anyám, s úgy vette el kezemből, mintha kölcsön lenne, s nem is én adnám, hanem valaki más, idegen. Z. Mináéová felvétele