A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-26 / 47. szám

Kocsis Laci sokáig hallgatott. Szaladoztak agyában a gondolatok, mitévő legyen. Nagyon ls jól tudta, hogy ml vár rá odahaza a távolabbi jövőt illetően. Az csak amolyan mézesmadzag, hogy a saját gazdája lehet. Kocsis István mellett nem lehet Megszokta, hogy parancsoljon, s arról nemigen mond le. Hogy is férne meg két dudás egy csárdában? Vagy annyira megváltozott az apja; megpuhult a távolléte alatt? Fél az öregségtől és rájött, hogy engednie kell a keménységéből, nyakasságóból, különben teljesen magára marad? — Nagyon meg kell ezt gondolni, apa — mondta Laci újra meg újra. Közben Gréti tekintetét kereste, de Gréti akarva vagy akaratlan elkerülte az övét. Tagadhatatlanul félt a döntéstől, jobbán mondva féltette a függetlenségét, mert itt tényleg független volt minden tekintetben, senki nem szólt bele az életébe, azt csinált, amit akart. És féltette a boldogságát, mert az volt, boldog. Most adja fel, áldozatul dobja.oda, miért? Emlékszik, egyszer már megérintette, valamikor régen. Akkor elhamarkodta a dolgot. Elrontotta. Könnyelműen felmutatta és meglobogtatta, hogy mindenki lássa, hogy más is részese legyen az ő nagy és szent érzésének. S a boldogság? Sértődötten elfordult tőle. Faképnél hagyta. De most! Most újra felbukkant és ráragyogott. A legfényesebb nyári hajnal sem lehet tisztább, derűsebb és többet ígérő. Sáfárkodjon vele újra? Kié hát a döntés joga, Lacié vagy az övé? Laciban talán szerencsésebben párosulnak, ötvöződnek a gondolatok és az érzések, hacsak nem befolyásolja az anyja féltése és sajnálata. Döntsön ő, nem szól bele a dolgába. Ha úgy dönt, hogy megy, követi, ha meg azt mondja, sehová nem megy, akkor maradnak. — Nagyon meg kell ezt gondolni, apa — sóhajtott Laci keserveset és apjára emelte a tekintetét. Rettenetesen szenvedett szorult helyzetében. Kocslf István megtörten, szomorúan nézett maga elé, de azt csak 6 tudta, hogy ml megy végbe a bensőjében. Lázongott, már-már fellázadt ebben a számára nehéz, fonák helyzetben. Mégis féken tartotta az indulatait. Most már úgyis mindegy, gondolta, ha már egyszer ennyire megalázkodott, nem hamarkodja el a dolgot, mert könnyen elronthatja az egészet. Azt is érezte, hogy mit tenne, ha szíve szerint cselekedne. Nagyot káromkodna és csontos öklével akkorát vágna az asztal lapjára, hogy mennyezetre rúgná a poharakat és kettéhasadna. — Anyádról van szó, nem rólam — mondta és komoran nézte maga előtt te a fiát, aki képzeletében felnőtt, meglett férfi lett. Tovább bonyolítva a gondolatát, összehasonlította a saját sorsával, Sok minden megfordult a fejében. Leült az asztalhoz. Töltött magának egy pohár italt és felhajtotta. Gyorsan megduplázta. — Te nem iszol? — kérdezte Grétitől. — Jól tudod, hogy nem szeretem, még a szagát sem bírom — felelte Gréti nyugodt, cseppet sem szemrehányó hangon. Laci ölébe szedkezett, egy ideig szótlanul simogatta a haját, majd arcét az arcához szorította. — Mondd csak ki nyugodtan, hogy mit döntöttél! — súgta kedvesen. — Én feltétel nélkül elfogadom. — Viccelsz? — Nem... Látom, hogy mennyire szenvedsz. — Nem tagadom. — Mégis csak a szüleid... Megértlek... — És ha rosszul sül el a dolog, akkor mi lesz? — Ml lenne? Semmi. — Félek, Gréti... Félek a szemrehányásoktól, esetleges veszekedésektől — mondta Laci. — Felnőtt emberek vágyunk, Laci, tudjuk, hogy mit vállalunk. Tudjuk vagy nem tudjuk!? — Tudjuk. — Hát akkor?... Miért veszekednénk? ... A láncra kötött kutya ls elszakíthatja a láncát és világgá futhat. — Gondolod? — Hát nem? — Igazad van, kedves — mondta Laci melegen és szívből örült, hogy ilyen okos és megértő felesége van. — Hazamegyünk. — Egyelőre nincs más út. — A jövő héten mindent elintézünk és hazamegyünk — mondta Laci felszabadult örömmel. Újra töltött és ivott. Szörnyű, nyomasztó érzéstől szabadult meg, s azt jórészt Grétinek köszönheti. Ki is akarta mondani, végül is megtartotta magának a gondolatát: „Szeretlek, kedves, a világon semmiért és senkiért nem mondanék le rólad!" Mozgalmas hét következett. Sok mindent el kellett intézniők a munkahelyen, a lakással, mert azzal is akadt probléma. A biztonság kedvéért nem mondtak le róla véglegesen: kiadták bérbe. Jól jöhet az még! Nagy buzgalommal pakoltak, s a hét végén útra keltek, hazaköltöztek. Megbámulták a faluban. Nem törődtek semmivel. Margit lázrózsás arccal feküdt az ágyban. Nagy-nagy ragaszkodással és szeretettel nézte a fiát, menyét, meg a kisunokáját, akit legszívesebben magához ölelt volna, de nem tehett» a betegsége miatt Sírt. Patakokban folyt a könnye... —Folytatjuk— LOVICSEK BÉLA könn szá sar a földet Cigarettát dugott a kába. Ez a megszokott ezerszer megismételt mozdulat, művelet mindig átsegítette a kritikus ponton. Most valóban félt önmagától, hogy valami meggondolatlanságot követ el. — örá gondolj, anyádra, főleg arra, hogy milyen beteg és tehetetlen ... Elevenen nem dughatom a föld alá, nem is akarom, de az érdekében sem tehetek sokat. Ügyszólván semmit. Hívok hozzá orvost kiváltom a gyógyszerét, néha megfőzetek a Rozival, de mást... — emelintette meg széles vállát amivel a tehetetlenségét próbálta kifejezni. — Értem én, hogy miről van szó, de beláthatja, hogy egyik percről a másikra nem dönthetek, a legjobb akaratom mellett sem dönthetek — mondta Laci és Grétire nézett. Most találkozott a pillantásuk. De csak éppen hogy találkozott, attól nem lett okosabb Laci egy jottányival sem. El ls szomorodott. — Feleségem, gyermekem van, hiszen láthatja. Elsősorban az ő érdeküket kell néznem. — Az ő érdekük talán az, hogy fordulj el a szüléidtől? - vörösödött el Kocsis István. — Hét mit vétettünk ml neked olyan nagyot, amit ne lehetne megbocsátani ?... Mond az ember mérgében ezt is, azt is, nem kell azt komolyan venni... Ha Jól belegondolok, nem is veszekedtünk úgy istenigazából. Feleselgettünk. Tényleg csak feleselgettünk, ami minden háznál megtörténik, és nem adhat okot a haragra, legalábbis nem a hosszan tartó haragra. Nem akarlak én sürgetni a válasszal, de hidd el, hogy a késés minden órájával, minden napjával anvád sírját ásod, mélyíted... Gondold csak el: egyetlen fia vagy s t® ls elhagytad. Azt hiszed, hogy olyan azt elviselni? Még az egészséges embernek is nehéz! Ezek az utolsó mondatok nagyon szíven ütötték Lacit, de Grétit is, akinek a szeme teleszaladt könnyel. Nagyon kellett magán uralkodnia, hogy fel ne zokogjon hangosan. Laci mögé lépett, biztatóan vállára tette a kezét, megszorította. — Megbeszéljük — mondta halkan, majd az apósra emelte a tekintetét. — Megbeszéljük, aztán majd Laci elmegy és megmondja, hogy mit csinálunk. Ez a csendes, nyugodt beszéd Kocsis István lelkének a legmélyére hatolt. Hálás szemmel nézett a menyére és némileg megnyugodott. Valami szépet akart mondani, nem tudott, a szándéka félúton megrekedt. Józan, okos aszszony. Talán nem is választott rosszul a fia. Kocsis István készülődött, nemsokára elköszönt. Szürke felhók borították az eget. Szél csapkodott, marta az embert. A cuppantásra a szürke megmozdult a szekérrel. Kocsis István még egy pillanatra visszafordult ültében. — Gyertek mielőbb, várunk! Laclék fázósan szaladtak be az utcáról. Sokáig szótlanul üldögéltek, sóhajtoztak, méregették egymást, nem találták a helyüket. Egyikük sem akarta vagy nem merte elkezdeni a beszédet, ízeire szedni a kényes témát. Nagyra nőtt bennük a felelősségérzet, ugyanakkor ott lappangott a szívük körül az kesernyés-szomorkás érzés, ami Kocsis István távozása után maradt a kis lakásban. — Mit csináljunk kisöreg? — állt a bölcső fölé Laci s nézte a fiát, az ő egyszem fiát, aki pirosra nyíló arccal, csendes szuszogással aludt. Nézte, néz-Virusz fó/%4 Grúzia napsütötte vidékén, a Csetnra város mellett gazdálkodó Ceretelli apó nagy örömmel fogadta újszülött fiát a múlt század kilencvenes éveiben, s nagy lakomát csapott örömében. Hogyisne! Fiúgyermek! Nagy BrBm, nagy áldás. Az újszülöttnek a Kvirosz (Károly) nevet adta. Szép szál legénnyé nBtt, Iskoláit MtflnBen végezte. öröm volt ránézni. A föld Jól termeti, a család nagy volt. sokat és Jól dolgozott, megvolt a betevő falat. Rektor apó Jó családfő volt. S akkor, amikor tudásával, erejével már Kvirosz ls segíthetett volna, kitört az elsfi világháború. Cár atyuska parancsára a 18 éves Kvirosz is vállára dobta a báránybőr tarisznyát, elbúcsúzott a családtól s elindult, hogy Jelentkezzék katonáéknál. Magasan fekvő házuk elől sokáig nézte apja a távozó fiút. Nem gondolta akkor, hogy sosem látja többé, pedig várta, szorgalmasan várta 117 éves koráig. Harkovba került az újonc. Gyors kiképzés és várta a front, az első vonal. Nem sok babér termett a számára Mars mezején. Az eminens bányásztechnikus, a család szemefénye 1915-ben fogságba esett. Erős volt, fiatal, szakember, sorsa ls így alakult. Linzbe került, majd a mllchbachi vasércbányába. Nem kímélték ott a foglyokat, neki tudása mégis valamit enyhített a bánásmódon. Annyi haszna volt, hogy rövid ldö alatt majdnem tökéletesen megtanulta a német nyelvet. A háború könyörtelen és Igazságtalan. Nem azok fizetnek rá, akik kezdeményezték, hanem a nép fiai, a földet túró, kenyeret teremtő emberek. Magyarországon is parlagon hevertek a termékeny földek, mert puskát kényszerttettek az ekeszarvhoz szokott tenyerekbe. Kevés volt a munkáskéz, hát orosz hadifoglyokat adtak kölcsön egyes gazdaságoknak, így került Ceretelli Kvirosz orosz hadifogoly a Csallóközbe, Nagykeszi községbe, Ratkovszky Gyula földbirtokos 400 holdjára, aki mint hadnagy szolgálta az apostoli királyt orosz földön. Ceretelli értelmes ember volt, a földhöz, a gazdasághoz ls értett. 0 vezette. Irányította a munkát s ezáltal megkönynyítette a sorsát az ott dolgozó orosz és szerb hadifoglyoknak. Nem voltak teljesen rabszolgák. 1918-ban végre szabadok lettek. Mehetett, amerre látott, de haza nem. Hogy miért nem kapott engedélyt rá, ma sem tudja. A Csehszlovák Köztársaság megalakulása után itt-tartózkodási engedélylyel Járta az országot. 1921-ben Ruskovba (Remeteruszkára) került a kőbányába. »