A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-19 / 46. szám

Stanislaw Wygodzki (részlet) lami megfoghatatlan is. Nem, nem jól mondtam, volt benne valami, amit nem akartam tudomásul venni — gyerekhang volt. Az erkélyajtóhoz támaszkodtam, s sokáig, nagyon sokáig vártam. Többször körülnéztem. Az asztalon ott hevert a kenyérdarab. Azután ismét az ablakhoz fordultam, arcomat az üveghez szorítottam, és azt suttogtam: menj el! Könyörögtem, menjen el, ugyanazon a hangon kértem, mellyel azokhoz szóltam, akik házainkban garázdálkodtak: „Felkészültem, jöhettek, felkészültem." Sokáig hallgatott, azután újra megszólalt. Ügy éreztem, mintha közvetlenül az erkélyem alatt állna, s közben szüntelenül engem nézne az üvegen át. Káprázat volt, hisz két emelet, s az eső választott el bennünket, mely sűrű patakokban ömlött, mintha az utca mélyéből tört volna fel, hogy elszakítson a mélyben kiáltótól: — Gibt a stikele brojt! Elkeseredetten, a nagy erőfeszítétől s kudarctól el-elfúló gyerekhang volt, mégsem panaszkodott. A kiáltó nem mozdult, s mikor elhallgatott, azt hittem, továbbment. De nem, hosszú várakozás után ismét felhangzott a kiáltás az erkélyem alatt. Így szóltam a csendben: — Menj el, nagyon kérlek, menj el, csak ez az egy darabka kenyerem van, nincs több. Kérlek menj! De ő újra megismételte esdeklő rimánkodását, mintha tudná, hogy hallom, s hogy az asztalomon egy darabka kenyér hever. Ezt szólongatta, nem engem. Ezt hívogatta, meglátta, a falon s az éjszakán, az esőn át, tudom, hogy így volt, mert nem mozdult. Hangjában sürgetés hangzott. Ez a négy szó égetett, bár elfulladva ért fel hozzám, mintha valami farakás mélyéről rángatnák ki lassan, kínlódva, amikor nem kiáltott, akkor is hallottam: — Gibt a stikele brojt! Felvettem a kenyeremet, a kezemben tartottam, ragadós volt, ujjaimhoz tapadt, akár a gyökerek, melyek örök időkre egybefonódtak a talajjal. Nem akartam odaadni, ragaszkodtam hozzá minden erőmmel s akaratommal. A szekrényt nézegettem, a polcra akartam tenni. „Már elment" — gondoltam megkönnyebbüléssel, hazug és önámító megkönnyebbüléssel, hisz tudtam ott áll, s a kezemet nézi. Kiáltott: — Gibt a stikele brojt! Kinyitottam az erkélyajtót, tüstént bőrig áztam. Kihajoltam s lenéztem. Megpillantottam. A lámpás halvány fénye reszkető foltként csillogott a nedves kövezeten. Azt hittem, emelt fővel áll majd ott, s rám tekint, de odalent senki sem állt. A nedves kövezeten egy gyerek alakja sötétlett. Feküdt. Ügy tetszett, mintha a járdán elterülő test futni próbálna. A kéz tartása, a felhúzott láb, a kövek felé fordított arc, egyszóval a lámpás fényében fürdőző egész alak különvált a járdától, de hiába vártam, hogy mozduljon, s ekkor ismét felhangzott: — Gibt a stikele brojt! Nem az ablakok felé kiáltott, nem látott engem, csak az utca kövezetét látta. A kövezet felé kiáltott. Azt akartam, hogy rám nézzen, látni akartam az arcát, de ő háttal a háznak, ablakoknak, embereknek, egyre csak az utca kövezetéhez intézte szavait, s a kő nedves, éjjeli magányos visszhanggal felelt: — Hallgass ide! — szóltam hangosan. Kihajoltam az erkélyen, és zakóm alá rejtettem a kenyeret, nehogy átnedvesedjék. Kiáltottam, de az ott lent elterülve feküdt, s nem fordult felém. — Hallgass ide! — kiáltottam újra. — Ki az? — mondta arccal az utca kövezetének. — Fordulj meg! Megmozdult. Valami furcsa, elcsukló mozdulatot tett. Láttam, hogy meg akart fordulni, megfogadni a szavam, de csak tehetetlenül vergődött. Mintha odaszegezték volna a járdához. Csak az egyik kinyújtott tenyerével tett valami alig látható mozdulatot. — Nem tudok megfordulni. — Segíteni akarok rajtad — mondtam. — Nem tudok megfordulni — ismételte. Halkan szólt, az utca kövezete birtokába vette ezt a hangot, s ez a vékonyka, erőtlen, elhaló hangocska egészen az erkélyemig hatolt. — Hisz ide jöttél — mondtam. — Nem jöttem. — Hogyan? Nem értem. — Hason csúsztam. — Hason csúsztál? — Igen. — De hisz mindenütt áll a víz, esik az eső. — Nem tudok járni. — Ledobok neked egy darab kenyeret. — Dobja le. — Dobom. Felemeltem a karom, kidugtam a korláton, s néhány pillanatig céloztam. Még nem tudtam, hogy kudarcot vallok. Csak akkor láttam, mikor a kenyér átszelte a sötét űrt, s kissé távolabb esett a fiú kinyújtott karjától. — Már ledobtam — figyelmeztettem. A fiú tenyere megremegett, majd lassan kiegyenesítette ujjait, melyekkel az imént, akár a vak, hiába tapogatózott, a sötétben. — Hová? — kérdezte a félelemtől elcsukló hangon a kőtől, anélkül, hogy megfordította volna a fejét. — Egész közel a kezedhez. — Már kinyújtottam. — Csak egy kicsit húzódj arrébb. Láttam kétségbeesett erőlködését, de hirtelen el-Prandl Sándor felvétele hagyta az ereje, karja egészen lassan, tétova mozdulattal kört írt le, s azon a helyen a járdán egy pillanatra szürke, fénytelen, sekélyké csík támadt, de a víz nyomban ismét elöntötte a köveket. — Nincs — mondta az utcaköveknek. — Arrébb kell húzódnod. — Ezt mondtam neki, s tekintetemmel magamhoz láncoltam, végső erőfeszítésre ösztökéltem, kényszerítettem. Azzal áltattam magam, mégiscsak fel bír tápászkodni, s néhány centiméterrel odá tud húzódni, — Nincs — mondta újra. — Ott fekszik melletted. Csak egy kicsit az isten szerelmére, csak egy egészen kicsit arrébb. Sokáig vártam. Kinyújtott karjára s a kenyérre meredtem, mely oly közel feküdt, hogy úgy tetszett, igazán nem nehéz elérni. Uramisten, mily közel volt! — Csak egy kicsit — könyörögtem. — Csak egy egész picit. — Igen. — De hiszen te meg se mozdulsz. Sírtam, mégis meg tudtam szólalni, sírtam s néztem ezt a kezet, mely erőtlenül, lassan, nehézkesen járt körbe, mintha egy-egy gyorsabb mozdulatért életével kéne lakolnia. Pedig ott feküdt a kenyér. — Húzódj arrébb. — De hisz én akarok. — Tedd, amit mondok. — Akarok, akarok — mondta elhaló, fenekeÄfen mélységből feltörő hangon, mely semmivel sem árulja el magát: szavában nem volt sem kétségbeesés, sem remény. — Muszáj! — kiáltottam rá. — De hisz én akarok — erősködött. — Légy bátor gyerek, csak egy kicsit légy bátor. — Ott térdepeltem a vizes erkélyen előrehajolva — szememmel, hangommal, könyörgésemmel gyámolítottam. Kinyújtottam saját kezemet, mintha ezzel meghosszabbíthatnám az ő elernyedt karját, kifelé fordítottam tenyeremet, s ujjammal a láthatatlan tárgy után nyúltam. — Légy bátor gyerek — biztattam még egyszer. — Bátor leszek. — Utolsó karéj kenyeremet dobtam le neked, légy bátor! — kiáltottam. — Bátor leszek. Már hatéves vagyok. Pirkad. Esik az eső. A fiú elterülve fekszik, mint az éjjel, amikor megpillantottam. Ott fekszik, arccal az utca nedves kövezetének, kinyújtott karral, tenyere a kétségbeesett erőfeszítés mozdulatára dermedve: egy karéj kenyér mellett pihen. Egészen közel, a kinyújtott ujjak közvetlen közelében hever a kenyérdarabka, közömbösen, türelmesen. Azé lesz, aki először megpillantja. Talán lesz annyi erőm, hogy lemenjek, s felemeljem a járdáról. Gimes Romána fordítása