A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-11-19 / 46. szám

I Választások és a szocialista demokrácia A választási urnák elé lépünk, hogy eleget tegyünk állampolgári kötelességünknek. Azonban még mielőtt leadjuk szavazatunkat a Nemzeti Front jelöltjeire, nem árt, ha még egyszer elgondolkodunk a választások funkciója felett, és azokról a feltételekről, melyek lehetővé teszik számunkra, hogy bár konkrét személyekre fogunk szavazni, de a valóságban a szocializmusra szavazunk. A szocialista országban a nép szuverenitásának és ennek érvényesítésének állandó rendszeres formája a képviselőtestületek, melyek munkájukért a népnek felelősek, általa ellenőrizhetők és visszahívhatók. A választási rendszer megfelel a létező társadalom politikai viszonyainak és ezeket erősíti. . A választási rendszer meghatározott közgazdasági, politikai, társadalmi helyzetben érvényesül, nem valósul meg ezen kívül. Visszatükrözi az osztályerők konkrét viszonyát a társadalomban, ebből indul ki és ide hat vissza. Mindabból, amit eddig elmondtunk, adódk, hogy a választási rendszer, egyáltalán a választások a kapitalista és szocialista rendszerben lényegesen eltérnek, az esetleges külső hasonlóság csak formális, ez sem"mi esetben sem lehet azonos. A kapitalizmusban a választások a burzsoá társadalmi rendszer szerves részét alkotják, az egész burzsoá rendszer mechanizmusa érvényesítését. A kapitalista választási törvény mint egész, nincs abból a célból, hogy megingassa a kapitalizmust, illetve a szocialista társadalmi rendszer megteremtéséhez vezessen. Maga a burzsoázia éberen őrködik afölött, hogy osztályhatalmát ne tegye készségessé. Ha kell, adminisztratív intézkedésekhez folyamodik, választási machinációkat hajt végre, és hatalmát ilyen, vagy olyan formában érvényesíti. A szocialista rendszerben a választásoknak és mindannak, ami ezzel összefügg, egyöntetűen és nyíltan szocialista osztályjellege van, kimondhatjuk, hogy a választások a szocialista demokrácia, a munkásosztály és a többi dolgozó államhatalma érvényesítésének szerves részét alkotják. A szocialista rendszerben a választások a kommunista part által vezetett munkásosztály és dolgozó nép szuverenitása érvényesítését szolgálják. Ebből adódnak a választási koncepció, a választási törvény egyes intézkedései, valamint az összes politikai és szervezési intézkedések jellegzetes vonásai. A szocialista választások integrációs szerepet is betöltenek. Lehetővé teszik megítélni a jelöltek képességét, az állami szervek tevékenységének bírálatát, a lehetőségek és nézetek konfrontációját, a társadalmi problémák megoldásának optimális voltát, természetesen a szocialista fejlesztés érdekében és nem ellene. Ebből kiindulva elmondhatjuk, hogy olyan képviselőket akarunk képviseleti szerveinkben, akik kezeskednek a munkásosztály és a dolgozó nép érdekeinek megvalósításáért, akik törődni fognak azzal, hogy a szocialista állam államaparátusa megvalósítsa a szocialista társadalmi rendszer vezető erejének. Csehszlovákia Kommunista Pártjának politikáját. Nem tagadjuk, hogy választásainknak osztályjellege van, hogy célunk a szocialista társadalmi rendszer megerősítése, hogy a választások a szocialista rendszer továbbfejlesztését szolgálják. Választásainkban teljes mértékben utat adunk a szocialista demokrácia érvényesülésének. Maga a demokrácia olyan/fogalom, melyből a legtöbbet és a leggyakrabban vitatkoznak nemcsak szakkörökben, de az emberek között is. A demokrácia fogalma szocialista társadalmunkban is heves vitákat váltott ki nem is olyan régen. A válságos 1968—69-es években a demokrácia fogalmának tartalma különféle próbákon ment keresztül. A helyzet azonban olyan volt, hogy minél többet vitatkoztak és beszéltek a dolgokról, annál kevésbé volt megmagyarázva e fogalomnak gazdag történelmi és osztálytartalma. így történhetett aztán meg, hogy e tartalmilag gazdag fogalom meg lett fosztva tartalmától. A válságos években nemegyszer voltunk a demokráciának, mint kategóriának, a szabadságnak, a humanizmusnak és a nép fogalmával való nem marxista manipulációnak szentanúi. A szocialis« ta demokrácia fogalmát elavultnak és idejétmúltnak hirdették ki, helyette az ún. demokrat'kus szocializmus fogalma jelent meg. Érvként kijelentették azt az állítást, hogy minden demokrácia mint néphatalom népi, humanista, azonban nem minden szocializmus demokratikus, humánus stb. Legtöbbet a demokrácia és a diktatúra fogalmával manipuláltak. Azzal, hogy mint ellentétes fogalmakat szembeállították egymással, mintha a szocializmus és a diktatúra két különböző, ellentétes fogalmak volnának, éspedig a szocializmus az egyik oldalon és a demokrácia a másik oldalon. Elméletileg bizonygatták, mégpedig marxista terminológiával, hogy a demokrácia és a diktatúra kölcsönösen ellentmondanak egymásnak, hogy ott ahol nincs demokrácia, ott erőszak van alkalmazva (ugyanakkor a hatalom és az erőszak konkrét funkciójának jellegét nem tüntették föl) és fordítva, hogy nincs erőszak és diktatúra ott, ahol demokrácia van, anélkül, hogy meghatározták volna konkrét történelmi és osztálytartalmát. A demokrácia igazi értelmét, tartalmát, lényegét és funkcióját, valamint jelentőségét a marxizmus klasszikusai Marx, Engels, Lenin megvilágították. Bár a szocializmus gyakorlatában nem beszélünk annyit a demokráciáról, mint ahogy ezt a kapitalista országokban teszik, a demokrácia kérdései az államról szóló marxista-leninista tanítás alapjai közé tartoznak. A marxisták abból indulnak ki, hogy a demokrácia elválaszthatatlan az államtól, mert a demokrácia az államforma. Ebben az értelmezésben a marxizmus-leninizmus szögesen eltér az eddigi burzsoá vagy a demokrácia kapitalizmus előtti értelmezésétől. A marxizmus-leninizmus ábécéjéhez tartozik, hogy minden demokráciának, valamint a társadalom egész politikai felépítményének az alapja a termelői tulajdonviszonyok: „Demokrácia a magántulajdon talaján vagy a magántulajdon megszüntetéséért folytatott harc talaján?" Így határozta és oldotta meg Lenin a kérdés jellegét, illetve a demokrácia típusát. Abból indul ki, hogy az állam szervezetén keresztül kifejezett demokrácia védelmezi és erősíti a tulajdonviszonyokat. Ezért amilyen az adott társadalomban a tulajdonviszony, olyan a demokrácia jellege, azért, mert az, aki gazdaságilag uralkodik, az politikailag is uralkodik. Ez azt jelenti, hogy a termelőeszközök magántulajdona idejében akármilyen formába is legyen burkolva a demokrácia, e tulajdonforma megerősítésének eszköze. A társadalmi fejlődés jelenlegi tapasztalatai is Lenint igazolják, ugyanis Lenin hazugságnak és a burzsoá rendszer hamisságának nevezte, hogy hallgat a termelőeszközök magántulajdonáról, amikor a szabadság és egyenlőség jelszavát proklamálja. Nem beszélhetünk tiszta demokráciáról, amíg különböző osztályok léteznek, hanem csakis osztálydemokráciáról. A demokrácia az uralkodó osztály (és szövetségese) számára mindig demokrácia, de egyben diktatúra az elnyomott osztályokkal szemben. Lenin mindig hangsúlyozta a demokrácia osztályjellegét. Lenin egy bizonyos demokrácia megítélését mindig egybekötötte az alapvető kérdés megoldásával: Ki, és melyik osztály számára demokrácia? Maeától értetődő, hogy ezen alapvető kérdésre adott felelet egyben kiindulópontot jelent a szocialista és burzsoá! ítémokrácia megkülönböztetéséhez. A szocialista forradalom győzelme következtében a demokrácia (mint a többség hatalma a kisebbség fölött) a közgazdaságban, a társadalmi élet e döntő szférájában kezd megvalósulni. A. szocialista össznépi tulajdon keletkezésével minden polgár egyenlő és egyenjogú viszonya jön létre a termelőeszközökkel szemben, tehát alapvető anyagi feltétel a szocialista demokráciához, mely összehasonlíthatatlan a burzsoá demokráciával, mely a magántulajdonból s az embereknek a termelőeszközökhöz való egyenlőtlen viszonyából nő~kt A proletariátus diktatúrája eddig a demokrácia legmagasabb formája. Mert eszköz és forma a munkásosztály (többség) történelmi küldetése megvalósítása érdekében és a szocialista társadalom éoítése védelmezőjének formája. A szocialista demokrácia egyben diktatúra a kizsákmányolás képviselőivel szemben. A szocialista demokrácia a munkásosztály és a dolgozó néo számára demokráciát jelent, de egyben diktatúrát azokkal szemben, akik a volt kizsákmányoló rendszer restaurációjára törekszenek. PÉK VENDEL 10 gyetlen karéj kenyerem volt, parányi, feke-Ete, ragacsos darabka. Titkon s mohón nézegettem, és valahányszor előszedtem, diadalérzettel állapítottam meg, hogy ismét erőt vettem az evés vágyán. Holnapra és holnaputánra tartogattam. Nem tudtam, mikor jutok megint egy darabka ilyen fekete, rendszerint savanykás masszához, amit mi akkoriban kenyérnek neveztünk. Nem volt nyugtom tőle, ugyanakkor mégis viszszaadta nyugalmamat, nem tudtam elviselni látását, de tudatosan az asztal ama sarka felé pislantottam, ahol ott hevert ez a beleimet facsaró, szememet ingerlő négyszögletes kenyérdarab. Künn sötét volt, koromsötét, az utcák egészen elnéptelenedtek. Ebben a késői órában már régen érvényben volt a kijárási tilalom, senki sem mutatkozott az utcán. Minek is? Mi várt ott rám? ök vonultak át ekkor az utcákon. Mentek, csak mentek, teli gyomorral mentek, s nevettek, csizmájuk a közös menetelés s egyöntetű kiáltás ütemét verte ki az úttesten. Egyenruhában voltak. Mi pedig, Uramisten, micsoda ruhákban jártunk! Háromszázezerféle gönc és rongy. A kenyér az asztaloq hevert. Távolodó lépteik visszhangját lestem, pontosan tudtam, merre tartanak — puszta területen haladtak át, noha körös-körül csupa egymásra zsúfolt ház állt. A rengeteg ember, gyerek, öreg szinte szétfeszítette a falakat. Csak mentek, cigarettáztak, mentek és nevettek, mentek s hangosan kiabáltak, káromkodtak és énekeltek, s láttam, hogy az utca kövezetén ott maradt vasalt csizmájuk nyoma. Ültem a régi karosszékben, s a fekete ablaküveget bámultam. A járőr visszafordult, szétszaggatta a csendet, fellebbentette, és továbbhaladt a sötétben, melyet még a ház közelében álló lámpás fénye is alighogy felhorzsolt. A németek lassan mentek, hallottam csizmájuk kopogását, nem álltak meg sem az én házam, sem a többi előtt, azután bezárult mögöttük a csend, akár a bokor hátrahajlított ága, mely suhogva csapódik vissza: egy kicsit még remeg, s azután már nem mozdul. Akkor csapódott fülembe az a kiáltás. Alig hallatszott, először azt hittem, megragadt egy helyen, meg is feledkeztem volna róla, de csakhamar újra jelentkezett. Hosszú csend után hangzott fel ismét. Még nem értettem a szavakat, de ebben a kiáltásban biztosan voltak szavak, tudom, hogy voltak, újra meg újra ismétlődtek, bár még nem fogtam fel értelmüket. Hosszú szünet után tértek vissza, egyre hoszszabb szünet után, mintha a kiáltó kissé megállna, s valami jelre, saját hangjának visszhangjára várna. Mert kit szólongatott, kinek a szavára várt az, ki éjnek idején járta a gettót és kiáltott! Semmitől sem félt, már semmivel sem törődött, hisz ebben a késői órában halál várt rá, a cirkáló járőr előbb-utóbb beléje ütközik. Hallgatóztam. Ismét elhalkult, s ismét felhangzott kiáltása, melyet elnyomott az eső. Felálltam s az erkélyajtóhoz léptem. Az ablakokra sötétség borult, de tudom, ott a sötét ablakok mögött is emberek állnak, s egymásra néztek. Lehajtották fejüket, mint én, homlokukat az ablaküveghez szorították, csakúgy mint én, s mindnyájuk elé ugyanaz a kép tárult: éjszaka, eső, csend. Tudom, jól tudom, a csendet nem lehet látni, mégis hozzátartozott a képhez. Az, aki kiáltott, nagyon lassan haladhatott előre, mert hihetetlenül sokáig tartott, amíg az erőtlen hanggal eső közepette megértettem, mit kiált, felhangzó szava annyira összeegyeztethetetlen volt e késői órával, mely mindnyájunkat tömlöcbe zárt: ez az erőtlen, el-elakadó hang kenyérért rimánkodott Most! Késő éjjel, mikor senki sem teheti ki a lábát a házból, senki sem nyithatja ki az ablakot, hogy kihajoljon. Micsoda szívet tépő kiáltás! Pedig ezek a könyörgések már hónapok óta senkinek sem hatolnak a szívéig, nem törtek át semmiféle falat, nem indítottak meg senkit, s a hallgatás ennél nagyobb dolgokat művelt. A kiáltó ábrándot kergetett, beleszédült, csak belőle élt. Oly nagy volt ennek az ábrándnak a hatalma, hogy az utcára kergette. Ebben az órában! — Gibt a stikele brojt! Azután ismét csend támadt, de éreztem, hogy amaz ott, az utcán, benne rejlik ebben az éjszakával egybefonódó esőben. Csak egyszer kellene tudomásul venni jelenlétét, hogy elhiggye az ember, többé sosem távozik. Itt, az ablakok alatt, húzódott annak az áthatolhatatlan birodalomnak határa, melyet nappal nem mert átlépni. Most egyedül volt, nappal — egy a sok ezer kolduló között. — Gibt a stikele brojt! Egészen közelről, úgy tetszett, a szomszédos fal mögül hallatszott most ez a hang. Fojtott volt, rekedt, a föld, az éjszaka, az esőverte kövezet nyomasztó súlya visszhangzott benne, de volt benne va-