A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-29 / 43. szám

ratóriumába, és új rohamra indult. Akárcsak évekkel ezelőtt, mikor mogorva és magába zárkózott lényét senki nem tudja megközelíteni, most is kulcsra zárta laboratóriumát, és csak Meinhardnak, az altisztjének volt szabad bejárása hozzá. Környezetében, ha nem is tudták bizonyosan, de sejtették, hogy miről van szó. A tanítványok csak annyit láttak, hogy Meinhard nap mint nap a feláldozott tengerimalacok tömegét szállítja az égetőkemencébe. Hiába faggatták a derék pomerániai parasztfiút, az hallgatott, mint a sír, holott egyet-mást ő is eltanult gazdája mellett a bacilusvadászat nemes mesterségéből. 1890 tavaszán Koch magához hívatta legbizalmasabb munkatársait, és — szokás szerint — röviden beszámolt. — Sikerült — mondotta — a tbc baktériumának mérgét tömény állapotban előállítani. Ennek az anyagnak a hatására a bacilusok elpusztulnak, ha az eleven testen kívül tesszük ki őket a toxin támadásának. De ami még ennél is fontosabb — folytatta —, az állatkísérletek bizonyosságot nyújtanak arra, hogy élő szervezeten belül is megállapítható a folyamat, sőt kezdeti stádiumban a gyógyítás lehetőségében is reménykedhetünk. Kérem — fordult szerényen a fiatalokhoz —, vizsgálják felül a dolgot. Az asszisztensek alig tudtak magukhoz térni a meglepetéstől. Megtalálta a mester a tbc ellenszerét? Kétségtelen — mondották, a szava szent volt előttük, hiszen nem ismertek nála óvatosabb felfedezőt, és tekintélyének fényét addig még nem homályosította el balsiker. Az elébük tárt anyagban nem volt semmi hiba. Koch — szokásához híven — alapos munkát végzett. Koch néhány hűvös szóval vetett véget az ünnepi hangulatnak. — Mindenekelőtt az a kérésem — jegyezte meg —, hogy tartsák titokban a dolgot. Vegyék úgy, mintha az intézet bizalmasan kezelendő ügyéről — mondjuk, hivatalos titkáról — lenne szó. Még nem tartunk ott, hogy a nyilvánosság elé álljunk. A nehézségek — tette hozzá töprengve —, azt hiszem csak most kezdődnek. Még nagyon sok mindent kell tisztáznunk. A dolog azonban mégis kiszivárgott. Tudományos körökben rövid idő múlva már nyíltan beszéltek arról, hogy „Koch legyőzte a tbc-t". A minisztérium is tudomást szerzett az izgalmas mendemondáról. Miután Althoff tanácsos fülébe is eljutott, ő felkereste a Higiéniai Intézetet, és nagyon óvatosan, tapintatosan felvilágosítást kért. Koch kénytelen-kelletlen engedett, és beszámolt kísérleteiről. A tudományos ügyek legfőbb intézője sugárzó arccal hagyta el a laboratóriumot ... •••••i ;'fc i íjrviíjl hmmmm| jócgenbéís párb&jóu Királyi párbajok A párbaj — mint a régi istenítéletek egyik válfaja — a feudális uralkodó osztályok intézménye volt, amely igazságszolgáltatási és becsületvédelmi célokat szolgált. S hogy mennyire hódolt a régi kor embere a vitás kérdések párbaj útján történő eldöntésének, mutatja, hogy gyakran maguk a királyok is éltek ezzel a barbár szokással. No, persze, nem kell megijedni! Ezek a nagy csinnadrattával behirdetett királyi párbajok a legtöbb esetben nem történtek meg. a kihívások — néha épületes gorombaságokat tartalmazó — szövegei azonban ránk maradtak. A világtörténelemből tudjuk, hogy V. Károly, német császár is kihívta párbajra I. Ferenc, francia királyt, aki azonban jónak látta ki nem állni haragos ellenfele elé. A magyar történelem is ismer ilyen királyi párbajkihívást. Kettőt is. Az egyiket Tarantói Lajos — Endre, nápolyi herceg gyilkosa és Johanna királyné kedvese — küldte Nagy Lajos, magyar királynak. A ravasz olasz Párizst, illetve Nápolvt jelölte meg a párbaj színhelyéül, de Lajos király észrevette a csapdát, s ezt a választ küldte kihívójának: „Láttuk és olvastuk hozzánk írt leveleteket a jelen levél hordozója útján, s párbajra való felhívás nagyon kedvünkre való: de a nevezett helyek egyike sem tetszik nekünk, minthogy nem bízunk bennük, sok ok miatt. Ugyanis Franciaország királya a ti anyai nagybátvátok. nekünk azonban bár vérrokon, de távoli... És hogy Nápoly városa is gyanús nekünk, ezt nem is kell levélben kifejteni, mert tudjátok, hogy fellázadt ellenünk, jelenleg is harcban állunk vele. De ha párbajt óhajtatok velünk vívni, legyen; ha erre hajlandó vagy Németország császára előtt, vagy Anglia királyának jelenlétében, aki közös barátunk, vagy legalább az aquileai pátriárka előtt, aki katolikus is, közös barátunk is. De ha néktek ezek a helyek nem tetszenek, s csak halogató szavaknak látszanak, a határidő okozta minden késedelem elkerülésére, íme, hamarosan nálatok leszünk seregünkkel, és ott közösen részünk lehet a párbajban, s szabadon megtehetjük azt, anélkül, hogy seregünk ebben akadály lenne." Hiába íródott a levél, mert Nagy Lajos serege elől a nagyszájú Tarantói Lajos egyszerűen megszökött. Álruhában. Nagy Lajos nevéhez még egy párbajtörténet fűződik, de — ismétlem — csak a nevéhez, mert a kihívást nem a király küldte, hanem a követei. Az történt, hogy IV. Károly — részegségében — „kevés szemérmetességűnek" nevezte Nagy Lajos anyját, Erzsébet királynét, és a magyar királyt azzal vádolta meg, hogy igen nagy befolyást enged anyjának a politikában. A jelenlevő magyar követek azonnal keményen visszautasították a sérelmet, s noha IV. Károly mentegetni kezdte magát, a követek nem hátráltak, és — párbajra hívták a császárt. Nagy Lajos nemcsak helybenhagyta követei eljárását, hanem nyomban egy kemény hangú levelet is menesztett Károlynak, amelyben egyebek között — azt írta neki, hogy nem csodálja királyhoz nem illő magaviseletét, tudván, hogy ha magát megissza, sem eszének, sem nyelvének nem ura többé! A párbaj — mindenesetre — elmaradt, ahogy elmaradt Valois Fülöp francia király és III. Edward angol király, valamint IV. Henrik francia király és az orleánsi herceg között is. Hazánkban a másik fejedelmi kihívást Szapolyai János király küldte I. Ferdinánd ellenkirálynak — 1528-ban —, de eredménytelenül, mert a személyes viadaltól irtózó Habsburgfejedelem — nem fogadta el a kihívást. 1611-ben, amikor Svédország és Dánia között kitört a háború, IX. Károly, svéd király párbajra hívta ki IV. Keresztély, dán királyt. A dán király nem fogadta el a kihívást, ami — az eddigi királyi párbajok ismeretében — nem is olyan meglepő, hanem a levél, amit svéd kollégájának küldött, olyan szép gorombaságokat tartalmaz, hogy érdemes belőle idézni néhány sort: — Ügy látszik — írja a dán király —. nálad még mindig tart a kánikula, és zavarja az agy velődet. Kihívásod nevetséges. mert tudjuk, hogy egyszer már megütött a guta, s így célszerűbb lesz, ha a meleg kályha mellé húzódol. semmint, hogy velünk párbajozzál. Inkább orvosokról gondoskodjál, akik helyrehozzák a beteg fejedet. Szégyelld magadat, vén bolond, hogy így támadsz egy becsülettudó uralkodóra. Ügy látszik, vénasszonyokhoz jártál iskolába, és ott tanultad a nyelvedet használni. Ami pedig azt illeti, hogy heroldunkat minden hadijog ellenére letartóztattad: csak gyenge elméd mellett teszel bizonyosságot, ha azt hiszed, hogy ezzel már elfoglaltad Dániát. Ez a válaszunk goromba és illetlen leveledre." A nevezetes háborúnak egyébként az lett a vége, hogy a harcias svéd királyt másodszor is megütötte a guta, mire a trónörökös gyorsan megkötötte a békét. Tudunk azonban olyan királyi párbajról is, amely valóban megtörtént. I. Kanut, dán király párbajban győzte le Edmund, angol királyt, s szerezte meg ezzel az angol trónt. S végezetül még egy király, aki valóban párbajozott. S hozzá: nem is egyszer. Igaz, ez a „király" — szegény vándorkomédiások gyermeke volt. s birodalma sem volt soha. Csak irodalma. Uralkodni azonban uralkodott. Emberi szíveken. Pontosabban: női szíveken. Giacomo Casanovának hívták ezt az „uralkodót", a szerelemnek és a női szíveknek ezt a koronázatlan királyát. Sok párbaja volt. s legtöbbször nők miatt. Párbajai történetét ő maga írta meg híres Emlékirataiban. Ebben panaszolja el, hogy „Magyarországról — 1756-ban — igen kellemetlen emlékekkel és benyomásokkal" távozott. A nagy szívrabló kesergése igen-igen jogos, ha elmondjuk, hogy mi történt vele, amikor híres velencei szökése után nálunk járt. Egy bizonyos Kosztics Péter nevezetű budai gabonakereskedőnél lakott, akinek volt egy 16 éves gyönyörű leánya. Casanova — híréhez méltóan — egykettőre meghódította a lányt, és elhatározta, hogy megszökteti. Amikor kocsijuk a Gellért-hegy alá ért, a lány két féltékeny udvarlója elkapta a lovak zabláját, és nekitámadt a lányrablónak. Casanova kitűnő vívó volt, de vívótudománya ez esetben csődöt mondott, mert a két izmos legényke — husángokkal támadt rá. Mi tagadás, a híres nőhódító — félholtra verve menekült át Pestre, egy ott élő barátjához. bizonyos Dobay nevű századoshoz, akit még Velencéből ismert. Dobay gavallérnak mutatkozott: elrejtette őt, majd — titokban — levitte debreceni birtokára, egy kis utókezelésre. Debrecen levegője valóban jót tett a híres olasznak, olyannyira, hogy kártyázás közben összepofozkodott egy magyar gróffal, aki azon nyomban párbajra hívta ki. és másnap hajnalban jól öszszevagdosta. Igazán nem csodálható hát, hqgy Casanova olyan keserű hangon ír Magyarországról. Torz fintora a sorsnak, hogy Casanova, akinek tetteivel — még ifjú korában — oly sokat foglalkoztak a velencei inkvizitorokhoz befutó kémjelentések — öreg korára maga is kém lett, hogy meg tudja keresni szűkös kenyerét. S ezek a kémjelentések tragikus — vagy inkább tragikomikus tükrözői egy ember sorsának: Casanova, akinek neve azóta is fogalom és nem éppen puritán fogalom, felháborodva tesz jelentést különböző esti aktusokról, párbajokról, kártyacsatákról és hasonló erkölcstelenségekről. „Nem lehet tovább tűrni, Nagy Jó Uraim — írja egyhelyütt az inkvizitoroknak —, a nők és férfiak szabadosságát, a szent házasság semmibe vevését, a botrányokat és a férfiak nők miatti kötözködését, párbajozását!" Hogyan mondja a latin bölcsesség? Sic transit gloria mundi! így múlik el a világ dicsősége! így. (Következő számunkban: Az asszonykirály és a párbaj tilalom) Nevető világ hvot^ 17