A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-29 / 43. szám

Népművészeti együtteseink problémai Az 1972-es énekkari | fesztivál előkészületei Csak helyeselni lehet, hogy a Hét vitát indított a népművészeti együttesek módszertani irányításinak kérdéseiről. Aktuális ez a téma, mert többen is úgy érezzük, hogy ezen a területen nagy hiányosságok vannak, melyek igen sok esetben az együttesek stagnálásához, aktivitásuk csökkenéséhez és nemegyszer az együttesek megszűnéséhez is vezetnek. Egyébként a szlovák, a magyar s az ukrán népművészeti együttesek módszertani irányítása egyaránt az állami népművelési szervekre tartozik. Tehát központilag a Népművelési Intézet, kerületi, járási szinten pedig a Népművelési Házak hivatottak ezt a feladatot ellátni, az e téren mutatkozó igényeket kielégíteni. Amikor fogyatékosságokról beszélünk, akkor úgy gondolom, azzal kellene kezdenünk, hogy melyik az a főfogyatékosság, melyik az a fő láncszem, amely fékezőleg hat az egész módszertani munka területén. A rendszeres módszertani munka legfőbb fogyatékosságát a szakemberek hiányában látom. Általában kerületi és járási méretben is kevés az olyan szakember, aki — akár közvetlen, akár közvetett formában — hathatós segítséget tudna nyújtani az öntevékeny népművészeti együtteseknek. A helyzet még súlyosabb, ha közvetlenül az együtteseket tekintjük, mert itt rendszerint egyegy együttes működése, aktivitása szorosan kapcsolódik egy-egy ember szervezőképességéhez, rátermettségéhez és szakképzettségéhez. Ez viszont egyszersmind azt jelenti, hogy egy ember távozása az együttes éléről, megtorpanáshoz, s nemegyszer az együttes felszámolásához vezet. A szomorú ebben nem az, hogy egy-egy vezető különböző okoknál fogva megválik az együttestől, hisz ez végső fokon lehet természetes folyamat is. A szomorú az, hogy legtöbbször nincs az együttes tagjai között olyan személy, aki átvenné a stafétabotot, tovább vezetné az együttest megfelelő szinten. Sajnos, ez a jelenség nemcsak a falusi öntevékeny együtteseknél tapasztalható, hanem az élenjáró együtteseknél is. Gondolok itt pl. a Rimavská Sobota-i (rimaszombati), filakovói (füleki), levlcei (lévai) és Nővé Zámky-i (érsekújvári) népművészeti együttesek problémáira. Ezek munkája az elmúlt években jelentősen visszaesett. A módszertani irányítás tehát elsősorban káderprobléma: egyrészt megfelelő szinten kell képeznünk módszertani dolgozókat, másrészt gondoskodnunk kell a különböző hosszabb-rövidebb tanfolyamokon képzettséget nyert szakkáderek továbbképzéséről, rendszeresen segítenünk kell munkájukat akár személyes tanácsállással, akár módszertani anyagok rendelkezésre bocsátásával. Vonatkozik ez elsősorban a népművészeti együttesek vezetőire, főleg a koreográfusokra és az úgynevezett táncbetanitókra. Véleményem szerint a szakemberképzésnek azonban a mennyiségen kivül a minőségre is törekednie kell. így például a népi tánc területén egyik fő feladat az lenne, hogy a járási népművelési házak aktív módszertani segítséggel állandósítanák a továbbképzési formákat s ezzel megtartanák, sőt fokoznák az alkotók számát. Szükséges lenne, ha minél többen lennének azok, akik egy-egy népi tánc vagy szokás feldolgozásához hozzá tudnának és mernének nyúlni. Az ilyenfajta tevékenység kizárná a lehetőségét annak is, hogy több együttes évek hosszú során át min-' dig ugyanazokkal a táncszámokkal mutatkozzék be. Sajnos a jelen pillanatban ilyen segítség híján együtteseink vezetőinek tevékenysége megmaradt annál a keretnél, színvonalnál, amelyet egy-egy rövidebb tartamú központi vagy táviskolázás folyamán elsajátított. Ennek tudható be, hogy sok esetben az együttesek műsora, de belső élete is unottá vált, mind a közönség, mind az együttes tagjai szempontjából. Űj koreográfiák betanítása viszont új vérkeringést vihet az együttesbe, azonkívül, hogy erősiti az együttes felelősségérzetét. Az öntevékeny népművészeti együttesek — általában a népi táncegyüttesek — fejlődésére negatívan hat, mint ahogy már emiitettem, a vezetők fluktuációja. Ha valaki például venné a fáradságot magának és kimutatná, hogy a Csemadok fennállása óta magasabb vagy alacsonyabb szintű Iskolázáson, tanfolyamokon hány szakembert képeztünk ki, és azt is megnéznénk, hogy ezek közül hányan vannak, akik hosszabb-rövidebb aktiv tevékenység után hátat fordítottak a mozgalomnak, azt hiszem, megdöbbentő eredményre jutnánk. Természetesen voltak ennek sokszor objektiv okai is, de hát nem lehet mindig csak objektiv okokra hivatkozni. Minden bizonnyal szép számmal találunk olyan eseteket ls, amikor az elégtelen módszertani erkölcsi segftség következtében az együttesek vezetői kedvüket vesztették és megváltak az együttestől. Ennek kapcsán felvetődik a kérdés, vajon milyen a helyzet a szakemberek nyilvántartása területén? Ki áartja nyilván azt, hogy milyen iskolát végzett az Illető, milyen problémái vannak a gyakorlati életben, milyen segítségre lenne szüksége és melyik az a szerv, amely ezeket a problémákat megoldani hivatott? Ez mind kérdőjel, és nem is egyszerű, hiszen a szakemberképzés pénzbe kerül. Ez a pénz pedig a dolgozó nép pénze. Minden szakember elvesztése annyit jelent, mintha a pénzt kidobtuk volna az ablakon. Az illetékes szerveknek el kellene gondolkodniuk azon is, vajon nem lenne-e helyes a megfelelő honorálása azon együttesek vezetőinek, amelyektől magasabb szintű munkát, bizonyos esetben példamutatást várunk. Igaz, itt elsősorban társadalmi munkáról van szó, de mégis úgy gondolom, hogy az elismerésen kivül bizonyos szinten ezt a társadalmi munkát illő lenne pénzben is honorálni. Sokszor nem ls az összeg nagysága a lényeg, hanem az ilyen formában megnyilvánuló elismerés. Köztudott, hogy szlovák vonalon számos együttes üzemek, intézmények és más szervek keretében működik, s ezek az üzemek, intézmények gondoskodnak anyagilag az együttesek fenntartásáról. Magyar vonalon ilyen együttessel alig-alig találkozunk. Ugyanakkor viszont azt is tudjuk, hogy Dél-Szlovákiában egész sor olyan mezőgazdasági termelőszövetkezet és ipari üzem van, amelyeknek minden lehetőségük meglenne az öntevékeny népművészeti együttesek anyagi támogatására. Nem tudom, miért ne lehetne a mezőgazdasági termelő szövetkezet kultúralapjának egy részét népi táncegyüttes, zene- vagy énekkar szervezésére és fenntartására fordítani. Hiszen ezzel végeredményben a falu és a szövetkezeti dolgozók kulturális igényelt elégítenék ki. Bevezetőben azt mondottam, hogy a népművészeti együttesek módszertani irányítása az állami népművelési szervek feladata. Ez természetes is, hisz egyetlen társadalmi szervezet sem rendelkezik olyan anyagi eszközökkel, hogy ezt az igényes feladatot el tudná látni. Azonban az állami népművelési szervek ez irányú munkájában fogyatékosságok mutatkoznak. Ezeknek fő okát abban látom, hogy az állami népművelési szervek módszertani munkája nélkülözi a rendszerességet, a folyamatosságot. A módszertani munkát sok esetben inkább a rögtönzés, az akciószerűség és nem a tervszerűség jellemzi. A népművelési házak kétségkívül kielégítenek bizonyos igényeket. Ez járási szinten rendszerint a Csemadok járási bizottságainak kérésére vagy javaslatára történik, ami nem is hiba, de igen nagy szükség lenne rá, hogy a népművelési házaknak önálló áttekintésük legyen a népművészeti együttesek helyzetéről és problémáiról. Ez a helyzetismeret minden bizonnyal befolyásolná a népművelési házak terveinek összeállítását és pozitívan befolyásolná a módszertani munka szervezését. A televízió korszakában élünk ugyan, de ez a tény mit sem változtat azon, bogy minden ember veleszületett tulajdonsága, hogy valamilyen módon produkálni akarja magát. Megmutatni azt, hogy mit tud s a televízió sem pótolja az élő társaságot. A népi együttesek dalban, táncban produkálják önmagukat, Ezenkívül azonban ezek az együttesek mint igen hatásos nevelő eszközök is fontos küldetést töltenek be. Főleg a fiatalokról van itt szó, akik ily módon közösségi munkát végeznek és a szabad idő felhasználásának olyan hasznos módját választják, mint a népi tánc-, zene- és énekkultúra ápolása. Egy-egy ilyen kollektíva nagy hatással lehet tagjai jellemének és nézeteinek formálására. Az együtteseknek nyújtandó módszertani segítségen keresztül ezért el kell érni, hogy egyre több ilyen emberi jellemet formáló együttes alakuljon, nem pedig megfordítva. VARGA JÁNOS A bratislavai Népművelési Intézet közösen a Csemadok KB-vel 1972. június 17—18-án, Galántán Kodály Zoltán 90. születésnapja alkalmából, a Kodály Napok keretében megrendezi a Csehszlovákiai Magyar Felnőtt Énekkarok III. Országos Fesztiválját. A fesztiválon való részvétel egyik feltétele a kötelező énekkari számok tökéletes betanulása. A fesztivál kötelező közös énekkari számai a következők: Vegyeskarok: 1. Kodály Zoltán: 2. Kodály Zoltán: 3. Kodály Zoltán: 4. Eugen Suchoft: 5. Dimitrij Sosztakoviő: Női karok: Jelige Fények ragyogása Magyarokhoz Aká si mi krásna A munka dicsérete 1. Kodály Zoltán: Nagyszalontai köszöntő Férfikarok: 1. Népdalcsokor Kodály Zoltán gyűjtéséből: a) Fúj, süvít a Mátra szele (Vágfarkasd) b) Sej, Nagyabonyban (Zsigárd) c) A jó lovas katonának (Zsére) A bejelentkezett énekkarok a felsorolt közös énekkari számok anyagát díjmentesen megkapják. Az énekkarok jelentkezésüket legkésőbb 1971. december 15-ig küldjék be a Járási Művelődési Házaknak, illetve a Csemadok járási titkárságának. Az énekkarokat a fesztiválra 3 területi szemlén választja ki a központi választó szakbizottság. A területi szemlék (selejtezők) legkésőbb 1972. április 15-ig lebonyolódnak. Ez a kiválasztási mód lehetőséget ad énekkarainknak, hogy összehasonlíthassák egymás művészi színvonalát. A területi szemléken és a fesztiválon minden énekkar 3—4 önálló énekkari számot is előadhat. A Csehszlovákiai Magyar Felnőtt Énekkarok III. Országos Fesztiválja jelentős ünnepe lesz a magyar énekkaroknak. Ezért kérjük, a lehető legjobban készüljenek fel, mind erkölcsi mind művészi szempontból, hogy méltóképpen szerepeljenek e nagyszabású énekkari rendezvényen. VICZAY PAL A Rimavská Sobota-i (rimaszombati) táncegyüttes A biskupicei (fülekpüspöki) táncosok