A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-22 / 42. szám

Kocsis Laci elengedte az új csillogó-villogó kerékpárt, amely csörömpölve dűlt a macskaköves útra. Forgott az első kereke. Fényes küllői felaprították a leáldozó nap ráhulló vörös sugarát. A járókelők gyanús pillantásokat vetettek rájuk. Nem törődtek velük. Alltak összeborulva, hallgatagon. Nagyra nőtt bennük a viszontlátás öröme. Számukra nem létezett senki és semmi, ők ketten alkották a földet, a várost, a felleget, ők voltak a világ küszöbe, melyen kívül rekedt mindenki. Kibontakoztak egymás öleléséből. Nézték, nézték egymást, a már-már feledésbe hullott arcot, termetet, alakot. Pillanatok alatt felidéződött bennük az első találkozás és a búcsúzás szomorkás hangulata, s mint két part között a víz, örvénylett és hullámzott az együtt töltött órák emléke. Száz éve történt, vagy csak tegnap? Egyszerre volt közeli és nagyon távoli, ez a váratlan találkozás pedig valószínűtlen. Üjra összeborultak. Érezniök kellett egymás testét, hogy elhiggyék: valóban ők ketten találkoztak újra össze. Attól is féltek, hogy elillan a pillanat hitele és varázsa. — Hogy kerültél ide? — kérdezte végül Laci. — Áttelepültem. — Szlovák vagy? — Egy szót sem tudok. — Hát akkor? — Nem számít. Itt vagyok, mint látod. — Férjhez mentél? — kérdezte Laci kis idő múlva. Maga sem tudta, hogy miért. Bár nem tulajdonított semmi jelentőséget a kérdésnek, mégis furcsa izgalommal várta a választ. — Nem, dehogy mentem! Én meg a férjhezmenés! — Nevetett a lány, miközben furán biggyesztett az ajkával, s kavicsot morzsolt a talpa alatt. — Te már biztosan megnősültél... ? Talán fiad is van már... Fiú, fiú! Mindig arról álmodoztál. Emlékszel? Azt mondtad, hogyha kislányt szül a feleséged, úgy elhagyod, mint a sicc! Laci mosolyogva nézte és hallgatta a kreolbőrű lányt. Szép volt. Talán még szebb, mint akkor, amikor könynyes szemmel futott feléje a hosszú katonavonatnál. — Kislányt szült? — nézett a lány Lacira fürkészőn. — Nem. — Fiút? — Azt sem. — Hát akkor mi van veled, beszélj hát! — Meg sem nősültem ... — Ne mondd! — Nem, ha mondom! LOVICSEK BÉLA — Talán bizony elhagyott a nagy szerelmed! ? — Hagyjuk ezt! — legyintett Laci és cigarettát dugott a szája sarkába. — Hol dolgozol? — De gyanúsan kérdezted. — Nem gyanakszom, miért is gyanakodnék? ... Végeredményben semmi közöm hozzá. Azt csinálsz, amit akarsz. — Ijesztő a komolyságod — mondta a lány, majd felcsillant a szeme. — Valamikor más voltál, egészen más... — Milyen? — Más ... Olyan felszabadult, magabiztos, vidám, csipkelődő, játékos és huncut... — Hát még? — Többre nem emlékszem — komolyodott el Gréti. — Egyébként a szappangyárban dolgozom. — Ne mondd! — Komolyan ... Ügy nézz rám, hogy dolgozó nő vagyok! — Lacira nyitotta nagy szemét. — Nem hiszed? — De ... Mindent elhiszek ... Akkor is elhinném, ha hazudnál. — Óh! — húzta el a száját Gréti és megpöckölte a fiú orrát. — Minek köszönhetem ezt a kitüntetést? — Semminek ... Egyszerűen örülök, hogy újra látlak, és ... — Ne játssz a szavakkal, Laci! — komolyodott el Gréti. Nagyot sóhajtott. Olyanfajta mozdulatot tett, mintha el akarná hessegetni a gondolatot, hogy a szíve tájára ne szálljon. Mert ha odaszáll és elkezd ott körözni, abból csak baj lehet. — Nem játszom. — Hát ne is, ha nem akarsz elszomorítani ... Különben játsszál csak nyugodtan, megszoktam már, hogy bántsanak! — Ne csacsiskodj, Gréti!... Hol laksz? — Az első utcában. — A saját lakásodban? — Kiutalták ... Az enyém ... Egy szoba, konyha, kicsi udvar, kert és ... csupa virág minden. Tarkabarka a kertem, udvarom, és nagyon illatos, szinte elszédül benne az ember. Sosem kívántam különbet. Eljössz hozzám? — Van valakid? — Fontos ez most? — kérdezte a lány enyhe gúnnyal. — Nem... talán nem is fontos — mondta Laci sokára. — Szóval van valakid... — Nincs!... Elegem volt a „valakikből"! — Keményen, szinte gyűlölettel mondta, s még egyszer kihangsúlyozta. — Nincs, nem is kell! — Életed végéig egyedül akarsz élni? — Tudsz jobbat? Laci megvonta a vállát, újabb cigarettára gyújtott. Messze nyugaton a felhők mögé rejtőzött nap vörösre festette a láthatárt. — Holnap szél lesz — mondta csendesen —, nagy. szél... — Miről jut eszedbe? — Vörös az ég alja — mondta Laci furcsa szomorúsággal. Maga sem értette, mi bújt belé, miért komorodott el annyira. Űjra végigmérte Grétit. Szép és kívánatos, alig változott valamit, állapította meg. Szép és kívánatos és nincs senkije, nem is vágyik senkire, s ráadásul valamikor nagyon szerette őt, ha csak nem hazudta. — Látom, kifogytál a szóból., Messzi laksz? — Húsz-huszonöt kilométernyire. — Szóval nem akarsz eljönni ho2 zám? — kérdezte a lány lehangolód va, apró bánattal a szemében. — Elmegyek. — Tényleg eljössz? — elevenede' meg Gréti. — Akkor már mehetün is? — Mehetünk ... Felülsz a csomag tartóra? — Inkább előre a vázra.. a k< karod közé —mondta a lány és kur cogva kapaszkodott meg a kormán> ban. — Tudod, merre van az első u1 ca? — Hogyne tudnám!... Gyerekkc rom egy részét itt töltöttem. Ügy is merem a várost, mint a tenyerem. — Ennyivel is többet tudok róla — mondta Gréti. Láthatóan jól éres te magát, pedig a vékony vason ner volt valami kényelmes az ülés. -Almomban sem gondoltam erre ... A lakás kicsi volt, berendezése sze gényes, mégis kényelmes kis fészek nek bizonyult. Laci határozottan jc érezte magát, különösen a gyorsa elkészített, ízletes vacsora után. K02 ben a lány elfutott a sarki vendéglő be sörért, cigarettáért. Ettek, ittak, e! beszélgettek. Sok mindent megtudta egymásról. Éjféltájban Gréti a világ legtermé szetesebb hangján kérdezte, miközbe az ágy bontásához látott. — Itt alszol? — Csak egy ágyad van. Megállt a lány párnát igazító kez és Lacira pillantott az ő utolérhetet len kedves bájával. — Ha jól emlékszem, aludtunk rr már egy ágyban, Kocsis Laci! -mondta. — Vetkezz, ne szégyenkez: mint egy kamasz! — Ahogy gondolod, Gréti — mond ta Laci egykedvűen. Vetkezni kezdel szégyenkezés és gátlás nélkül. Mir valamikor. A lány megelőzte a vetke zésben és gyorsan a takaró alá búj' Csak a szeme villogott elő. — Széles a hátad, mint az asztE lapja — mondta. — Mióta nem látta lak, óriás lettél! Sokáig szótlanul feküdtek egymá mellett. Szinte kínossá vált már szótlanságuk, pedig Laci akkora for róságot érzett maga körül, hogy maj< elégett benne. — Emlékszel még az utolsó estére — szólalt meg a lány. — Sok minden történt azóta ... Va lami azért rémlik... Mintha egy tar ka pillangóról meséltem volna, amel a lángok fölé repült... — Folytatjuk -Bjfenywk Ordas Iván: Damjanich tábornok Ki is volt valójában Damjanich János? Az a fajta törtető, aki élve a forradalom nyújtotta lehetőségekkel, több katonai rendfokozatot akar átugrani, hogy egyszeriben tábornokká léptessék elő? Vagy lánglelkű forradalmár, aki szívvel-lélekkel magáévá tette a magyar forradalom ügyét? Kérlelhetetlen ellenség volt-e csupán, vagy érző szívű, jóságos ember, aki nemcsak a forradalom ügyét, hanem övéit is féltette minden bajtól, „miért tőlük atyjuknak, barátjuknak, tanácsolójuknak tartatott, tiszteltetett" — ahogy ezt Mészáros Lázár írta róla? ... Valóban nem véletlen, hogy vitézei „készek voltak érte a tűzbe ugrani". Ez a regény híven és pontosan elbeszéli, milyen is volt igazában ez a példátlanul rokonszenves egyéniség, ez a tehetséges katona, ez a vérbeli forradalmár jellem. Henri Charriére: Pillangó. Szökéseim a pokolból 1969 májusában jelent meg Párizsban Charriére regénye, s márciusig egymillió példányban fogyott el. Minden idők egyik legnagyobb francia könyvsikere csakhamar más országokban is elindult a siker útján, és bestseller lett az angolszász piacon, Spanyol-, Olasz- és Nyugat-Németországban is; megfilmesítésének jogáért százezreket kínálnak. De ki a szerzője a kirobbanó sikerű regénynek? Egy Henri Charriére nevű hatvanöt éves, venezuelai sztriptízbár-tulajdonos, egy délfrancia tanító fia, akit 20 éve korában két évre egy korzikai büntetőszázadba vezényeltek. Szabadulása utá: minden kapu bezárult előtte, ezért Párizsba ment, és ott kiadós kasszafúráso kieszelésével foglalkozott. 1931-ben azonban Pillangót (ez volt az alvilági beceneve egy selyemfiú meggyilkolásával vádolták, és hamis tanúk segítségével életfogytiglar kényszermunkára ítélték. Pillangó sohasem tudott beletörődni az ítéletbe. Tudta, hog ki a tettes, de betyárbecsületből nem árulta el az esküdtszéknek. Ettől kezdve szint eszelős rögeszme rabja lett: mindenáron meg akart szökni a fegyenctelepről, hog bosszút álljon az ügyészen, az esküdteken, a rendőrökön és a hamis tanúkon, azokor akik az „enyészet útjára" küldték. Ezzel elkezdődött Pillangó fantasztikus kaland sorozata, tizenkétszer próbált megszökni, végül tizenhárom év múlva, a tizenharma dik kísérlete sikerült, és letelepedett új hazájában Venezuelában. Passuth László: Négy szél Erdélyben A regény Erdély történelmének néhány évét idézi föl, azt a néhány évet, mel Báthory István fejedelemmé választásától megkoronázásáig, lengyelországi trónr jutásáig sltelt. Bár a Négy szél Erdélyben elsősorban Báthory István életútját mutatja be, s eg önállóságra törekvő kis fejedelemség szorongató problémáit ismerteti meg az olvasó val, a regény jelentős része annak a nagyarányú korképnek, mely Passuth Lászl műveiben összefüggően kirajzolódik a XVI. és XVII. század Európájáról. Majtényl Zoltán: Utolsó ítélet „Én az embert keresem, a mindenkori Embert, az örök jelképet, aki az idők kezdet óta újra meg újra vállalja a harcot a szabadságáért!" — vallja az agg Michelangel< minden művészek legnagyobbika, a szobrászat, a festészet, építészet és költészt mestere, Savonarola, Machiavelli, Leonardo, Raffaelo kortársa, az emberiség egyi csodálatos korszakának, a reneszánsznak nagy alkotó elméje és majd egy évszázado át részese, szemtanúja. Ez a napló formában megírt regényes életrajz lehetőséget nyújt arra, hogy a olvasó a fennmaradt levelek, versek, kortársi megemlékezések, műelemzések alapjá betekintést nyerjen Michelangelo életének minden rejtekébe, műhelytitkába, és meg ismerje a reneszánsz kori Firenze és Róma izgalmas életét. 14 I