A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-22 / 42. szám

átadják majd vizük egy részét az aszályos körzeteknek. A természet ilyen nagymérvű átalakítása alapos, körültekintő tervezést kíván, a problémák előrelátó, minden szempontra kiterjedő tanulmányozását igényli, s mély közgazdasági megalapozottságot, a legtüzesebb ellenőrző kísérleteket teszi szükségessé. A Szovjetunióban nemrég határozatot hoztak arról, milyen feladatokat kell elvégezni 1971 és 1975 között a talajjavítási munkák fejlesztésével s a 'feljavított [öld mezőgazdasági hasznosításával kapcsolatban. A határozat többek között kimondja, hogy „a talajjavítási munkák irányának és sorrendjének isszerű megállapítása érdekében 1971 ís 1975 között be kell fejezni a vízkészletek felhasználásának és védelmének tervét..., tudományos kutatási ls tervező-feltáró munkákat kell szervezni annak a problémának a megollására, hogy miként juttatható el a Volga medencéjében levő északi foyók és a szibériai folyók vizének egy •észe a Szir-Darja és az Amu-Darja medencéjébe." Jevgenyij Szmirnov, az Irtis-Karafanda csatorna főmérnöke: — A tervek szerint a csatorna egézen Dzseszkazganig, Kazahsztán szííesfémkohászati központjáig viszi najd az Irtis vizét, és ellátja az Isim olyó mentén elterülő sztyepéket. Az rtis vize ezerötszáz kilométer mélyen latol majd be Kazahsztán földjére, [abonatermő szűzföldeket fog öntözni, :s elősegíti a színesfémkohászat fejődését. A csatorna szerepet játszik a szénlányászat fejlődésében is. Kazahsztán zéntermelése 1975-ben eléri a 91 miliő tonnát. Ebből 56 milliót majd Ekilatuszban, 35 milliót Karagandában ognak kibányászni. Ehhez igen sok ízre lesz szükség — az Irtis itt is legít majd. Alekszandr Jermolenko, a tyemiraui városi szovjet elnöke: — Ebben az ötéves tervben be kell ejeznünk egy kohászati kombinát épíi-sét. Már a negyedik kohót építjük, s pül a hideghengermű és a hegesztett söveket gyártó üzemrész is. Az Irtis ize lehetővé teszi, hogy megkétszeezzük a kombinát acél- és hengereltru-termelését. Űj hőerőművet is léteítünk. Az Irtis vize hatással lesz a város íjlődésére is. Több mint tizenötezer ikást építünk, felépítjük a Kohászok lűvelődési Házát. Már készül egy portcsarnok és mellette egy műjégálya. A víztároló mentén csaknem 20 ilométer hosszan új kerületek épülek majd. Tyemirtau számára rendkíüli jelentőségű a víz, pontosabban :ólva: víz nélkül meghal a város. Naum Korolinszkij, az Irtis-Karaanda-csatorna igazgatója: — Ha nem tudnánk így megoldani vízellátás problémáját, Kazahsztán >ara és mezőgazdasága nem fejlődetne tovább, lakossága sem növekedetne! Csupán azoknak a járásoknak szovhozai, amelyeken keresztülhad a csatorna, évente 352 millió köbilométer vizet kapnak az Irtistől. avlodar megye gazdaságai például > 000 hektár földet öntözhetnek majd. Karaganda megyei gazdaságok 1000 hektárt. Kazahsztán ebben az ;éves tervben évi átlagban 24 millió inna gabonát, körülbelül egymillió inna húst, 4,2 millió tonna tejet terel. Ez nem kis mértékben a köztáriság területén folyó vízgazdálkodási sítkezéseknék köszönhető. A szibéai víz idevezetése kétségtelen gazdaigi előnyökkel jár: a csatorna vizéík egy köbmétere 2,4 kopejkába keil, a kutakból nyert víz pedig 3,8 koejkába. Mindenütt győzött a hasznosság elve. De meddig lesz jó ez a győzelem? Az egyformaság, az unalmas ismétlődés majd évtizedek múltán üt vissza, mert a történelemben igen, de az ízlésben nem tartottuk be a folyamatosságot és a folytonosságot, a gyökérről, a magról növesztést. Ha tervezőink munkájában élt volna előrelátás, jobban betartották volna ezt az ízlés-folytonosságot, a régi házminták alapján minden tájegységnek olyan új házakat tervezhettek volna, amelyek gazdaságosságuk és korszerűségük mellett megőrizték volna a nép ízléselveit. Így az ország is sokszínűbbé, változatosabb arcúvá vált volna. Természetesen ez csupán egyike volt ama számos problémának, amelyről a konferencián szó esett. És nem is a legfőbb probléma. A nagy gond, amelyhez a beszámolók és a vitázok minduntalan visszatértek, az volt, hogy miként lehetne menteni a még menthetőt. És itt álljunk meg egy pillanatra. A konferencián megjelent szakemberek számára szakmai kirándulásokat is szerveztek, sőt a tanácskozás színhelyét is áthelyezték Brnóba, morva népi környezetbe. A külföldi szakemberek a Tátra alján megőrzött jellegzetes szlovák települések, a martini skanzen és a morva falvak láttán nagy elismeréssel nyilatkoztak államunk előrelátó gondoskodásáról. Az sem véletlen, hogy a nagy jelentőségű nemzetközi tanácskozást éppen nálunk tartották: erre elsősorban eddigi eredményeink jogosítottak fel. Kétségtelen, hogy nem sok állam dicsekedhet ennyi jól megőrzött és hasznosan felhasznált népi építészeti emlékkel, mint Csehszlovákia. Mégis elsősorban a további teendőket kell .a magunk számára is hangsúlyoznunk. Sok még az olyan táiegvségünk, ahol egyetlen meglévő népi, paraszti építészeti emléket sem vettek pártfogásba, gondozásba, nem rendezték be múzeumnak. Különösen nagv a lemaradás Dél-Szlovákiában. ahol összesen négv népraizi szoba működik, ahol teljesen hiányoznak a falumúzeumok stb. A Csemadok-szervezetek ezen a téren is sokat tehetnének, kezdeményezhetnének. Sok még az olvan falu, ahol gondozatlanul, elhagyottan roskadoznak évszázados épületek, a népi élet nagy tanúi. Ha nem gondolunk rájuk, ezek is csakhamar eltűnnek. és nem marad semmi, ami a paraszti élet intim titkairól vallhatna az utókornak. Annál is inkább szükséges a körültekintőhh munka, mivel a konferencia az UNESCO-hoz fordult, hogy a következő évek valamelvikét nyilvánítsa a népművészet évének és hívja fel az egész világ figvelmét kulturális örökségünk e jelentékeny részének gazdag értékeire, megmentésük fontosságára. Hogy mennyi valósul meg a tátrai konferencia határozataiból, azt a jövő mutatja majd meg. Reményekre jogosít az, hogy 1965-ben éppen Levoöán (Lőcsén) tanácskozott az ICOMOS első konferenciája, ahol a városméretű műemlékvédelemmel foglalkoztak, s azóta nem csupán a szépen gondozott, ódon Lőcse városa, de a világ számos műemlékvárosa is ennek a tanácskozásnak és a tanácskozást követő szorgos munkának köszönheti megmaradását. Reméljük, hogy a tátrai tanácskozás ugyanezt a segítséget nyújtja majd a népi, paraszti műemléképületek világméretű megmentéséhez. Mindenesetre nekünk, a tanácskozás megszervezőinek, ezen a téren is példát kellene mutatnunk. kösze Ha egy átlagembert megkérdezünk, hogy mi a műemlék, lelki szemei előtt kastélyok, főúri paloták, évszázados templomok, katedrálisok, szobrok, emlékművek jelennek meg, s eszébe se jut ide sorolni egy nemes vonalú ősi parasztházat, düledező vízimalmot, a szőlődomb oldalában álló présházat, korhadozó haranglábat, vagy egy szépen faragott kaput. Már ez a hamis szemlélet is tanúsítjá, hogy az elmúlt évtizedek mekkora rombolást végeztek ízlésben, közfelfogásban, s hogy mekkora munka vár ránk, ha meg akarjuk menteni azt a keveset, ami még megmaradt a paraszti, népi építészet emlékeiből. Európában ugyanis a gyors ütemű iparosodás, a hagyományos paraszti életforma változása halálra ítélte ezt a felbecsülhetetlen értékű emlékanyagot, sőt nem egy faluban ezt az ítéletet már végre is hajtották. Mégis rendkívül nagy nemzetközi visszhangot váltott ki az a konferencia, amelyet a Nemzetközi Műemlékvédelmi Szervezet, az ICOMOS csehszlovák bizottsága hívott össze a Magas-Tátrában a paraszti és népi építészeti alkotások megmentésére. A konferencián tizennyolc ország százötven szakembere vett részt. Pierro Gazolla, az ICOMOS elnöke beszámolójában megállapította, hogy a népi épületek gyors pusztulása általában az egész élet, de különösen a mezőgazdaság mechanizálódásával függ össze. A szélmalmokat, a vízimalmokat. a falusi kézműiparral összefüggő gazdasági épületeket már a század eleién halálra ítélte a gyárioar, a mezőgazdaság gépesítése pedig a lakóházakat és az azzal összefüggő gazdasági épületeket pusztítja el. alakítja át. Ma már a mezőgazdaságnak alig jut munkáskéz, de fokozott mértékben génesítenie kell azért is, hogy versenyképes maradjon, hogy ráfizetés nélkül tudjon ter-Z. Minácová felvétele melni. Ma az NSZK-ban például felényi munkás — az is javarészt vendégmunkás — jut egy hektárra, mint például Franciaországban, ami jól jellemzi, hogy a mezőgazdaság területén még a fejlett ipari államokban is merre halad a fejlődés. A szocialista országokban, így hazánkban is a mezőgazdaság forradalmi átalakulásához, mint kísérő jelenség az is hozzákapcsolódik, hogy anyagi jólétükben a falvak lakói emberhez méltó lakóházakat igyekeznek építeni és építenek is. Míg műemlék jellegű városi épületekben korszerű lakásokat teremthetünk, a kastélyokban közintézményeket helyezhetünkel, addig a népi építészet remekei egymás után tűnnek el, mert célszerű felhasználásukra nem leszünk képesek. A falvak arculata gyorsan változik, sajnos nem mindig a legszerencsésebb módon. Aki még emlékszik a paraszti-népi építkezés változatos formáira, tudja, hogy mennyire más volt egy gömöri falu, mint egy csallóközi település, menynyire más volt egy zoboralji parasztház, mint egy bodrogközi falusi porta. Más volt a házak homlokzata, tetőszerkezete, más az ablakok elosztása, a tornácok, udvarok hangulata. Fehér volt az uralkodó szín, de ez a gyolcsfehérre meszelt fal menynyire másként nevetett egy gömöri parasztbarokk házon, mint egy csallóközi nádfedeles tanyán. Sajnos ennek a változatosságnak egyszer és mindenkorra vége. Aki végigutazik az országon, látja, hogy a Csallóközben ugyanazokat a sátortetős házakat építik, mint a Bodrogközben, a Vág, a Garam, a Nyitra és az Ipoly mentén. A fehér szín teljesen kipusztult, a zoboralji balladás fehér szín átadta a helyét a szürkének, sárgának, libazöldnek, haragoskéknek, a mindenütt egyformán fröccsentett, sávos falsivatagoknak. hhh