A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-16 / 28. szám

A nyitott ajtón egy fecske villant be a konyhába hangos csicsergéssel. Néhány pillanatig a mennyezet alatt pillangózott, aztán kivillant. A kis közjáték után István tovább szőtte a gondolatait: aránylag fiatal még, eltemette magát, élve temette el magát. Pillanatra sem vette le szemét az asszonyról, aki egy ideig állta a tekintetét. Végül zavart, kínos pirosság öntötte el az arcát. Lehajtotta a fejét és alig rebbenő szemmel, mereven nézte maga elótt a földes talajt: mit akarhat tóle István, soha nem nézett még rá ilyen furcsán, kutatón, vajon mit akarhat tőle? — Zárd be az ajtót, Rozi!... Vetközzz le és feküdj az ágyba! — mondta István. Talajra ejtette a körmére égett cigarettavéget, súlyos bakancsával eltaposta, s tovább nézte az aszszonyt. Rozi meglepődve kapta fel a fejét. Egy ideig zavart ijedtséggel bámult Istvánra. Igaz lehet ez?, gondolta magában, s valami arra ösztönözte, hogy mozduljon meg és teljesítse a parancsot, különben soha vissza nem térőn elszalad a pillanat, a lehetőség. Hiszen nem idegen a gondolat és az érzés, talán már évek óta bujkál benne tudatosan vagy tudat alattin, mint a búvópatak. Megmozdult hát, hogy megtegye azt a néhány méternyi távolságot az ajtóig. Ki tudja, milyen úton indul el, s hová jut el rajta? Bezárta az ajtót és szégyenkezés nélkül vetkezett le egyszál ingre, ami fehér és tiszta volt. Istvánt meglepte az asszony formás teste, mellének keménynek tűnő halmai, elővillanó fehér combja. Ki hitte volna, hogy mit takar a lompos, fekete ruha. István gyakran eljárt az asszonyhoz. Rozi boldog volt a maga módján és különös változáson ment át: kivirult, mint a hervadó virág, ha vízhez és napfényhez jut. Sutba vágta a fekete ruháját, egyre többet adott a külsejére, s a szomszédok legnagyobb csodálkozására gyakran énekelgetett az udvaron tevés-vevés közben. Margit az ágyat nyomta: állandó láz kínozta és fojtogató köhögés rázta vézna testét. — Kórházba kellene vinni — mondta István Rozinak —, de hová vigyem, mikor minden kórház teli van katonával? — Pedig baj lesz itthon... nagy baj... jön ősz, eső, köd, Kálmánt is kínozta az meg nagyon... — mondta Rozi és főztjével, kedvességével meg a gondosságával próbálta enyhíteni Margit sanyarú helyzetét. Kocsis Péterné is gyakran meglátogatta Margitot. Mint egy fekete varjú ült az ágya mellett, horgas ujjait a szoknyája ráncán pihentetve. Margit félt tőle, félt a csúnya fekete szemétől, a hangjától, a szavától, pedig Kocsisné nem mondott rosszat az ágya mellett, ellenkezőleg: bátorította, biztatta. Istvánnak azonban mást mondott. — Elviszi a tél, meglátod. — Dehogy viszi, erős az akarata, élni akar, várja a fiát, addig nem hal meg. — Nem győzi kivárni, István, nem... A rengeteg vérveszteséget nyögi, szegény, te juttattad ide, ahol van. Bitang voltál életedben mindig, nem kímélted, nem vigyáztál rá, hát most Itt van, idejutott, szegény — mondta Kocsis Péterné kemény korholéssal. — Várj csak várj, megver az isten! — Az is az én bajom lesz, nem a magáé. — Tudom ... könnyen beszélsz, de ha bajba jutsz, megjuhászodsz. Akkor jó vagyok, segítsen mama, segítsen, ha istent ismer... — Kocsisné csendesebbre fogta a hangját. — Te, István, nem szűrted össze a levet Rozival? — Hová gondol, mama? — Oda, hogy összeszűrted, jó szemem van nekem, látok, amit látok. Fene a kutya természetedre, vigyázz, hallod, vigázz, meg ne tudja Margit, mert ha megtudja, a telet se éri meg!... Dohányod van? — Nem sok. — Estefele gyere el, majd adok — mondta Kocsisné és elment. Egy idő óta bot mellett jár. Nem olyan feszes mér a dereka, mint valamikor volt, de azért még jól bírja magát. Ismét hárman jöttek haza a fogságból, de Kocsis Laciról egyikük sem hallott. Szobi Imre is vesztére jött haza. A felesége jól tartotta mákosrétessel, harmadnapjára el is temette. Kocsis Laciék az első héten a földszinten befejezték a javításokat, másodlkon az első emeleten, harmadik héten kerültek a második emeletre. A kőművesek mérsékelt tempóban dolgoztak, jól beosztották az erejüket. Laci tétlenül lógatta a lábát a folyosón. Unatkozott és a nyálát nyelte. Ugyanis elfogyott a dohánya és veszettül kívánta a füstöt. Társattói nem mert kérni, hiába is kért volna, a dohánynak nagy foga volt. Cigarettáról álmodozott éppen, mikor a szomszéd lakás tulajdonosa jött haza a munkából. Rugalmas járású asszony volt. Magas, szőke, fiatal, nem több huszonnyolc évesnél, foglalkozása óvónó, amint Laci később megtudta. A fiatalasszony meghökkent, mikor megpillantotta Lacit. Különös döbbenet ült az arcára. Végig-végigmérte a fiút, előbb elölről aztán hátulról. Laci csodálkozott: mit akarhat tőle ez az idegen nőszemély? Űgy mustrálgatja, mint árumintavásáron a portékát szokták. Kérdőn nézett az aszszonyra. Az asszony nem szólt. Kinyitotta a lakás ajtaját és beintette Lacit. Elővett egy fényképet és a fiú kezébe nyomta. — Nézd meg jól! — mondta. Laci hosszan nézte a kissé megkopott fényképet. Mintha a saját képmását látta volna. Megszólalásig hasonlítottak egymásra, a szemük állása, szájuk vonala, a homlok dűlés. Még a kis gödröcske sem hiányzott az álla közepéről. — Ki ez? — kérdezte Laci. — A férjem volt... — Elhagyott? — El... örökre — magyarázta az asszony. — Leningrád körzetében esett el még ezerkilencszáznegyvenháromban — mondta egykedvűen. Nem sírt, nem jajongott, még szomorúság sem borongott a szemében. Talán már beletörődött a változhatatlanba. Az elmúlt két év elkoptatta a fájdalmát. Laci egyetérzön bólogatott. — Sokan odavesztek. — Sokan ... — Gyerek van? — Nincs. — Nem ls volt? — Nem. — Űj férj sincs? — Nincs, nem is lesz egyhamar — mondta az asszony. — Te ml vagy civilben? — Tanító — hazudta Laci szemrebbenés nélkül. — Az én férjem vegyész volt, érted? Vegyész... Jó ember volt és nagyon okos ... Sokkal okosabb, mint én. Cigarettázol? — Csak szeretnék — mondta Laci nevetve. — Nem kapunk csak öt grammot naponta, már elfogyott, nincs, nem füstölhetek, érted? — Igen — bólogatott az asszony. — Nekem sincs, majd holnap hozok, egész csomagot, jó?... Éhezel? Szereted az olajos halat? — Kivéve a lóhúst, mindent szeretek, érted te szőke cica? — Mi az, hogy cica? — Macska, brnyaú, érted? — Nevetett Laci, vele együtt az asszony is, aztán két nyamvadt halat tett Laci elé egy karéj kenyérrel. Biztatás nélkül ls hozzáfogott és egy pillanat alatt bekebelezte. — Köszönöm! — Holnap többet kapsz — mondta az asszony. — Mikor jöttök hozzám? Dolgozni ? — Két nap múlva. Másnap három vaskosabb halat kapott a fiú meg egy csomag dohányt, kétszázgrammosat. Jobban örült a dohánynak, mint a halnak, s örömében homlokon csókolta az asszonyt. — Huncut vagy... mi a neved? — Laci... Hát téged hogy hívnak? — Cica — mondta az asszony és felkacagott, majd hirtelen elkomolyodott. — Tamara vagyok, tetszik a nevem? — Tetszik, szép név — mondta Laci. Vastag cigarettát csavart és nagy élvezettel fújta a füstöt. - Isteni! — Mi az, hogy isteni? — Az égben lakozik, nem ismerheted... Isten, bog, érted? — Hagytál-e otthon asszonyt, Laco? —Folytatjuk— Nevető világ Szemrehányás — Amióta összeházasodtunk nem vagy olyan figyelmes, mint ezelőtt. — Miért, te láttál olyan embert, aki továbbra is fut a villamos után, ha egyszer már utolérte? Pilóta A portugál sorozó-bizottság megkérdezte a regrutát, hogy milyen fegyvernemnél szeretne szolgálni. — A lökhajtásos repülőknélI — Es miért éppen ott? — Mert visszavonulás esetén ezer kilométeres sebességgel lehet megfutamodni. Érthető — Aki nem tudja magát érthetően kifejezni, az hülye. Megértette? — Nem, igazgató elvtárs ... Pénztáros — Mondd, ki az a férfi, aki folyton a semmibe néz? — Az üzemünk pénztárosa. Nem tudta — Kislány, ezer módja van annak, hogyan szerezhet magának udvarlót, de csak egy közülük a becsületes. — Melyik az? — Rögtön tudtam, hogy azt nem ismeri... Elővigyázatos — Mancika, nézzen a szemembe. — Semmi pénzérti — Ne legyen kegyetlen. — Nem vagyok kegyetlen, de ha az ember már kétszer megesett, elővigyázatosabb. Baleset — Hogy lehet, hogy a feleségeddel láttalak? Hiszen azt mondták, hogy elütötte az autóbusz? — Ügy igaz! A buszt még most is reperálják... Operáció előtt — Doktor úr, néha akkora fájdalmaim vannak, hogy legszívesebben végeznék magammal. — Azt csak bízza szépen rám. Skót Megkérdi a skót a taxist, hogy mennyiért vinné el a családját az állomásra. — Magát és a feleségét 10 shillingért, a gyerekeket ingyen. — Gyerekeim szálljatok be. En az anyátokkal villamoson megyek. Kérőben A fiatalember kérőbe ment a jövendőbelijéhez. — És szereti a gyerekeket? — kérdik a szülök. — De még mennyire? — Az nagyszerű! A mi Mancikánknak ugyanis már három gyereke van ... Egyetlen gyöngéje Amikor a felesége in flagranti kapta, a férj igy mentegetőzött, — Nem iszom, nem dohányzom. Ez az egyetlen gyöngém. Barátnők — Férjhez szándékszol menni, vagy szabad maradsz? — Ez is kérdés? Férjhez megyek és szabad maradok! Forditotta: sz. j.