A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-07-16 / 28. szám

Dénes György az idei Madách-díjas A Szlovák Irodalmi Alap Elnöksége Az idő börtönében című kötetért Dénes Györgynek ítélte oda az idei Madách-dijat. Az értékes dijat a Szlovákiai írók Szövetlégének klubjában adták át a költőnek. Az ünnepélyes aktuson megjelent Vladimir Mináé, a Szlovák Irodalmi Alap elnöke, Ján Korenko, a Szlovák Irodalmi Alap igazgatója, dr. Csanda Sándor, az Írószövetség magyar szekciójának titkára és Duba Gyula, az Irodalmi Szemle főszerkesztője. Mind szlovák, mind magyar részről meleg szavakkal méltatták Dénes György költészetét, a költő indulását, fejlődését, lírájának korszerűségét. Dénes Györgyöt a Hét szerkesztői ls vendégül látták, és szívből gratuláltak Madách-díjához. A szívélyes beszélgetés során három kérdésükre kértek választ Dénes György Madách-díjas költőtől. + A Madách-dij költészetének legméltóbb elismerése. Mi a véleménye erről? Kissé kényes kérdés. Elsősorban azért, mert a kérdésből eredően saját magamat kellene dicsérnem. De nem akarok ólszerény lenni, örülök a díjnak, hogyne örülnék, a hivatalos elismerés jólesik az embernek, az önbizalmát is erősíti kissé. Nem nagyon dicsekedhetem elismerésekben. irodalmi díjakban. Pályám kezdetén nyertem egykét kisebb díjat, de az már nagyon régen volt, közel húsz esztendővel ezelőtt. Természetesen még sokan várnak a Madóch-díjra — és jogosan. Az elmúlt években egy-egy alkalommal ketten-hárman részesültek ebben a kitüntetésben, ezután már évenként csak egy író kapja, tgy akarják emelni a Madách-díj értékét, tekintélyét. Ez — azt hiszem — helyén való. Még talán ennyit. Öröm a hivatalos elismerés, a fentről jövő gesztus, de azért csak félig-meddig mérce. Az igazi elismerés mindig lentről jön, az olvasóktól, akik szeretik, megbecsülik vagy rosszabb esetben elvetik az írót. Remélem, náluk is megértésre találok, nekem ez a fontosabb. Legutóbbi kötetem, a Madách-díjjal jutalmazott verseskönyv már elfogyott, ez biztató jel s öröm a számomra, annál is inkább, mert a verseskönyveket nem nagyon kapkodják a emberek. Bizony, göröngyös a költők útja, a kis siker is sokat számít. 4 A költészet feladata, küldetése napjaink egyik legvitatottabb problémája. Ogy gondoljuk, erről is mondhatna valamit? — A költészet feladatáról, küldetéséről tényleg sok szó esik, nemcsak nálunk, hanem az egész világon. Figyelemmel kísérhettük az elmúlt években a költők budapesti világtalálkozóit, ahol hírneves lírikusok mondottak véleményt a költészet céljáról, küldetéséről. Mondanom sem kell, hogy a vélemények eléggé megoszlottak, abban azonban egyetértettek, hogy a költészetnek a népek egymás felé vezető útját kell egyengetnie. Szó esett arról is, hogy az új költészet elvesztette — vagy legalábbis fellazította, — bensőséges kapcsolatát az olvasóval. Az olvasók azzal érvelnek, hogy nem értik a modern költészet jelrendszerét, a költők viszont azt vetik az olvasók szemére, hogy restek követni a költők gondolatrendszerét, képrendszerét, nem fejlesztik eléggé esztétikai Ízlésüket, megállapodtak, megcsontosodtak. Kinek van igaza? A kérdést bizonyára megoldják a közeli évek. Annyi bizonyos, hogy divat ma a szabad vers, ezen belül az absztrakt költészet túlhangsúlyozása, a képzettársítás szertelensége, a mondanivaló abszurditása. Én nem vagyok híve ennek a divatnak. Természetesen nevetséges lenne azt kívánni, hogy a mai költők úgy írjanak, mint elődeik, a költészetnek állandóan frissülnie kell, újjá kell teremtenie önmagát, hogy hatni tudjon, hogy feszültséget, izgalmi állapotot teremthessen. Bizonyos formák, szófűzések, fordulatok, gondolatok, szavak megkopnak, újjá kell őket szülni, hogy hassanak. De nem úgy, hogy a költészet több száz vagy több ezer éves folyamatót megszakítsuk és megtagadjuk. Az áramkörből kilépni nem lehet, mert éppen a lényeget veszthetjük el. Helytelennek tartom, hogy sokan a verset eredendő funkciójától akarják megfosztani: ritmusától, rímeitől, zeneiségétől stb. Marad a váz? Az ember csontváza is érdekes, mint csontváz, de bizonyára érdekesebb a hús-vér ember. Komlós Aladár írta valahol, hogy két szó rímeltetése végtelen gondolati lehetőségeket rejt magában. A valóság és a lehetőség dialektikus egységet alkot. A költő a lehetőség felé tör, alkot, meg akarja teremteni sajátos világát. Nem szabad azonban megfeledkeznie arról, hogy akarva, akaratlan a valóság talaján áll, adott világban, társadalmi rendszerben. Csak a valóság terhével indulhat lehetőségei felé, csak a földről szárnyalhat a magasba. A lehetőség a valóságból sarjad, s ha kitépjük gyökereit, elsorvad. Legfiatalabb költőink között bizonyára sok a tehetséges ember, tehetségüket azonban okosabban kellene kamatoztatniuk. Művelődjenek, tájékozódjanak a világirodalomban, de ne akarjanak mindenáron másokat utánozni, divatos irányzatok uszályába szegődni. Éppen egy francia költő vetette a magyarok szemére, hogy azt akarják csinálni, amit mór ők megcsináltak. A franciáknak éppen az az érdekes a magyar költészetben, ami az ő költészetüktől elütő, ami a magyar sajátosságokat őrzi. Ne külsőségekkel akarjunk mindenáron újítani, hanem a mondanivaló mélységével, igazságával, szépségével, egyediségével. Jó, ha nagyratörő, dinamikus a fiatal költő, de azért a mértékre is oda kell figyelnie, mértéket is kell tartania, már Pierre Ronsard is erre figyelmeztetett négy és fél századdal ezelőtt: „Nem tetszik úgy a vers, ha csúszva-mászva jár ' A földön, s úgy se szép, ha sustorogva száll Üres-dagályosan: úgy émelyegni kezd / A lankadt olvasó, emez meg ráijeszt. / Se fent, se lent nagyon, / Homér s Virgilius tanított erre meg." Ne csak a magunk belső világával törődjünk, ne csak absztrakciókat gyártsunk, figyeljünk az életre is. A hazai magyarok 'ezrei, százezrei várják a szép és igaz szót s érteni akarják a költőt, érteni, érezni a reményt adó, távlatot nyitó költészetet, amely visszarezdül bennük. Mért ködösítenénk el hát magunkat? Nekünk egyedüli lehetőségünk nyelvünk, lehetőségünk és megtartó erőnk, kultúránk fejlesztésének bázisa. íveljen a költői szó lélektől lélekig, igaz emberséggel, szocialista hittel. 4 Mik a tervei, elképzelései a jövőt illetően? Terveim? Jó verseket írni. Üj kötetemet már benyújtottam a Madách Kiadónak, várom a véleményt. A jövőt illetően még annyit: jó volna, ha íróink több megértéssel viseltetnének egymás iránt, hogy közösen, közös akarattal építhetnénk tovább a „harmadvirágzás" irodalmát, hazai irodalmunkat. Dénes György versei A kis sorsokat mondjuk el Ne Írjatok annyi igét, annyi nagybetűs főnevet, volt már próféta százezer s messiás, aki tévedett. Az üstdobok és harsonák vihara fáj; gyanús a szó, ha folyton vádol s esküszik, aztán megolvad, mint a hó. Nehéz az élet, nem titok, olykor keserű, féktelen, sebzett sorsok sűrűjében sajog a sötét sérelem. Izzad a munkás, tüdejét feszit! forró levegő, álma: emberség, jó szavak, kenyér, hűséges szerető. A paraszt azért dolgozik, hogy hinni tudja: búza, bor megilleti, és néhanap Bgy kis dal és egy kis mosoly. Csillag-ködökbe rejtezés i költő dolga sem lehet, tz élet forr, dübög, liheg, hajoljunk hozzá közelebb. \ kis sorsokat mondjuk el, milliók búját, örömét, mint süt rájuk a nap, s a föld mint tartja őket tenyerén. 3 ha küzdünk, értük küzdjük át íz éveket, legyünk a híd, összefogni a szétgurult lestvér-szivek csillagait. Hallod, hogy zengenek a fák? Hallod, hogy zengenek a fák? Hogy sír, hogy zúg, hogy vonaglik az erdő? Remegő kökénybokrokon lobog a könnyű csipkekendö. A termékenység jár a fák közt, a szívdobogtató csoda, szivárványt perget szüntelen a galagonya ágboga. Gyöngéd levelek sugdolóznak, egy nyírfa halkan feldalol, gyémántot csorgat a fenyő, mézharmat reszket a gazon. Táncol, kering a tölgyek lombja, zöld lángok kergetőznek, és összebújnak csendesen a fátylas szemű őzek. A termékenység jár a fák közt, egy megindító szép rege, jön, jőn aranyos köntösében Csipkerózsika kedvese. A cserfák lábujjhegyre állnak, és mélyet sóhajt a pagony, s egy rigó, egy sárgarigó füttyögve repdes valahol. Valamim elveszett Valamim elveszett: jóságom egy üvegdarabja. Hol a gyűrű? Be szomorú. Üres a foglalatja. Hol van a szó, anyám szava? A messzeség felitta. Hol van a szó, hol van a szó? Nincs, aki visszahozza. Hol van a nyár? Egy kisfiú játszik az út porában. Hol van a nyár, a régi nyár? Az emlék pitvarában. Hogy hull a lomb, hogy hull a lomb. Oly bánatos az este, fehér rózsákat bont a dér, a hegyeket megeste. A fák felett, az ég alatt a felhők hogy vonulnak, az éj sötét, az éj ölén a kunyhók meglapulnak. Elalvóban a lámpa ls, oly füstösen kacsingat, hol van anyám, hol van anyám, aki álomba ringat? Hol van anyám? A szél zizeg, s a mese felparázsllk, már álmodom, a szivemmel bús tündér keze játszik. Hol van anyám, hol van anyám? Az évek szállnak egyre, többé már föl sem ébredek, elalszom mindörökre.