A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-15 / 41. szám

1462-ben újra börtönbe kerül. Ezúttal is kiszabadult. Egy jelentéktelen utcai botrányokozás juttatta ismét a törvény kezére. Az ítélet a javíthatatlannak tekintett, folyton visszaesőnek számító vétkessel szemben ezúttal drákói volt: végleges leszámolás — akasztófa. Ekkor írta a társait vigasztaló, híres versét, az Akasztottak balladájá-t... Azonban Ismét sikerült kegyelmet szerezni számára. De a megváltoztatott ítélet tíz évre száműzte Párizsból. 1463. ianuár 8-án hagyta el Párizst, s ez Időtől semmi bizonyosat nem tudunk életéről. Beteg, leromlott szervezete nem nagyon bírhatta a megpróbáltatásokat, a csavargóéletet. Xésőbbi mendemondák szerint elju:ott az angol királyi udvarba, más izóbeszéd azt mondja, hogy egy ireg papnál éldegélt Poitou-ban. Winden valószínűség szerint azon>an újra az országot járó zsivány>andák valamelyikénél keresett meíedéket és lemerült, elpusztult akaandos élet -forgatagában. Legkorábbi fennmaradt művét, a kortársai által Kis Testamentum-nak tevezett végrendelet-versét 1456 véle felé írta, főműve, a Nagy Testanentum, 1461-ben készült el. Első, iatalkori műve — a párizsi hebeiurgya diákcsatározások történetét •lmondó Le Roman de Pet-au-Diabe — elveszett (némelyek szerint neg se íródott). Ugyancsak elveszett lépi dialektusban írt misztériumjáéka, melyről csak Rabelais megemékezése révén tudunk. Befejezésül pedig, Szabó Lőrinc ordításában, Villon Záróballadáját dézzük: Testamentuma lapjait t szegény Villon itt lezárja, öjjetek el, ha temetik, ls lélekharang cseng utána, iltözzetek piros ruhába, L szerelem mártirja volt: ?y mondta, kani mivoltára, likőr e főidtől búcsúzott. én nem hiszem, hogy hazudik, i szeretője úgy kivágta, Ily gonoszul!... Roussilonig Tincs bokor, melynek karmos ága zert ne tett volna rongy-virágra: lőpenyét tüske és bozót •ly kegyetlenül megcibálta, likőr a földtől búcsúzott, z volt ő. Nem csoda, hogy így ongyokban érte a halála. mi több, utolsó perceit, lég azt is Ámor vad fulánkja ínozta, marta, szúrta, vájta, óbban, mint kardhegy vagy horog. ;y lett Ő mindnyájunk csodája, likőr e földtől búcsúzott." OVID SÍRFELIRAT írja ez emeleten a BOgény kis diáknak vagyon, it megölt Ámor nyila, gy hívták, hogy Francois Villon, e Mindent, Tudja a világ cétosztott, ami földi lom. eeretők, Mondjatok imát! (rp) Még valami a török-magyar párviadalokról... Igazi végvári vitéznek kardhoz-kopjához szokott a keze s nem a könnyű lúdtollhoz. A kihívó levelek némelyikéből mégis valami szemérmes férfi báj, csípős humor és csipetnyi költészet kandikál elő. „Ficánkol bennem a hév s a vitézi hír vágya!" — írja a váci katona, a felsővidéki várkapitány meg azt írja az esztergomi szandzsák bégnek, a szakállas Kara Alinak, hogy... „én mindenkor készen vagyok (már tudnillik a párbajra), mint az szép leányzó a tánchoz! Ezek után vagy gyűsz, vagy nem, vitéz jóbarátom, szakáladban igyekezünk köt>ni!'" Másutt meg azt írja egy magyar vitéz török kihívójának: „Istennek hála, nem vagyok sem ökör-lopó, sem kecske-lopó, hogy úgy panaszoltatsz (a török ugyanis bevádolta a magyart a parancsnokánál, hogy az nem akar ellene kiállni)..., — s mikor az levelet írtad akkor az eszed a fejedbül kiszökött, az nyilvánvaló!" Pattantyús Balázs tüzérkapitányban meg annyi a szellem és vidám hetykeség, hogy még egy XIX. századi költő is idézi a versében. 1554-ben történt, amikor II. Szulejmán szultán Temesvárt ostromolta. A magyar várvédelem tüzérséggel is rendelkezett, amelynek Pattantyús Balázs kapitány volt a parancsnoka. Egy napon kivágtatott a mezőre egy bizonyos Kubát nevű, irdatlan nagy török és bölömbika hangon beüvöltötte a várbeli magyaroknak: — Hé! Én Kubát vagyok! A magyar tüzérség azonnyomban beszüntette az ágyúzást, nehogy úgy lássék: a magyarok ágyúval mennek az egyszál törökre. Pattantyús Balázs meg lóra pattant és kivágtatott a mezőre, hogy megvívjon a bölömbika hangú hatalmas törökkel. Kubát szája a füléig szaladt nevettében, amikor meglátta az aprócska magyart, aki — mi tagadás! még lóháton is kicsinek látszott. Balázs kapitány azonban nem ijedt meg a nagy melák töröktől, hanem nekivágott bátran, Kubát iszonyú erővel sújtott le kardjával, de a kis magyar ügyesen felfogta pajzsával a halálos csapást, maid egy villámgyors kardvágással leterítette a hatalmas Kubátot. — A töb^ bit mondja el a vers: S midőn lábaihoz omlanak Az óriás tagok, Kedvtelve így szól a vitéz: Én meg Balázs vagyok! Az sem utolsó dolog, amikor két török dalia egy szép napon kilovagolt az esztergomi várból, hogy rajtaüssön valami kószáló magyaron. A kompon — vagy ahogy akkor nevezték: a hidason — átkeltek a Dunán és ellovagoltak Nagymaros irányába. Hogyhogy nem, útközben betévedtek egy csárdába, ahol olyan jó bort mértek, hogy ott maradtak késő estig. Tudni kell. hogy a két török dalia csak akkoriban került Magyarországra s nemigen ismerte még a bor erejét. Amikor leszállt az éjszaka, a két török felült a lovára és nagy vidáman elindult hazafelé. Részegségükben azonban megfeledkeztek arról, hogv át kéne kelniök a Dunán, így aztán csak mentek-mendegéltek, amíg — már halnal felé — egv várkapuhoz értek. Elkezdtek dörömbölni, meg kiabálni, mire a kapus beengedte őket —, s a két török azonnyomban fogságba esett, mert a vár nem Esztergom volt. ahol a törökök laktak, hanem Érsekújvár, ahol a magyar végváriak tanyáztak. így fogott a jó magyar bor törököt, nem is egyet, hanem kettőt. (Persze, fogta ez a bor a magyart is, mert — amint írva vagyon — valóságos nemzeti csapás volt akkoriban (akkoriban??) a „részögösködés". Nem hiába mondta a magyar ellenreformáció legnagyobb alakja, az író-hercegprímás, Pázmány Péter, hogy „... a haza szabadulásáért annyi részögítő köszöntéparbajök sek lettek, hogyha egy nagy völgybe vinnék a török császár erejét, és reá eresztenék azt a bort, melyet sok részögösködésben megittanak Magyarország szabadulásáért, nem kellene vízözön sem a török veszedelmére, mind borban halnának meg." Aztán Ferdinánd király békét kötött a törökkel és eltiltotta a párviadalokat. De a „harci kedv — írja egy korabeli tudósító, — olyan volt, hogy amikor más kaland nem hiányzott, hát egyes török bajnokok bajt írtak a szomszéd magyar nemeseknek és katonáknak, vagyis párbajra, de legalább is kopjatörésre hívták ki őket." Ez a vitézi bajvívás valóságos mániává fejlődött a végeken. „Folyt az minden végvár közelében, néha ünnepélyesen, sok néző, sokszor ezernyi tömegek jelenlétében" — írja a német Gabelmann mester „Monomachia" című latin nyelvű munkájában. Egy Horváth Vitus nevű főlegény két törökkel verekedett meg egy óra leforgása alatt, Bosnyák Márton kapitány meg — egyetlen párbajengedélyért! — felajánlotta az udvarnak, hogy élete végéig katonai szolgálatot fog teljesíteni. A fiatal Frangepán Ferenc, akit „Illyria pajzsának" neveztek el hősiességéért, a nagyhatalmú boszniai török béget, Szokoli Musztafát hívta ki párbajra, de a „vitéz" bég — aki annakelőtte a szultán borbélya volt — egyszerűen elengedte füle mellett a kihívást. Erre Frangepán — mindössze 300 lovas kíséretében — belovagolt Bosznia szívébe és innét küldött újabb párbajkihívást a bégnek. Szokoli Musztafa azonban erre sem állt ki, mire Frangepán egyedül lovagolt a törökök megerősített vára alá és megismételte — immár harmadszor! — a kihívását. A beretva egykori mestere, Musztafa bég erre három alvezérét küldte Frangepán ellen, aki — rövid fél óra múlva — három lenyisszantott fejet küldött vissza a szultán egykori figarójának. A bécsi udvar ismételten eltiltotta a vitézi párbajokat, de mert ez nem sokat használt, az udvar főokosai „fortélyos" rendeletet bocsájtottak ki: a tábori felcsereknek — azaz a korabeli borbélyoknak — kötelességük lett jelenteni a sebesültek A szigetvári hős sisakja nevét. Mire a végvári katonák még súlyos sebeiket sem gyógyíttatták, nehogy kitudódjék, hogy bajt vívtak, párbajoztak. (Abban az időben — írja a kor nagy ismerője és tudós búvárkodója, Takáts Sándor — a borbélyok — azaz a felcserek — orvosszámba mentek, akárcsak a fürdőmesterek. Tanult orvosunk ugyanis igen kevés volt hódoltság korában, de borbélyunk annál több. S mivel hadakozó és verekedő nép voltunk, így hát sebesültünk, bevert fejű vitézünk is volt bőven. Nem csodálható hát, hogy a borbélymesterség mindenütt virult az országban. A borbélyok — a XVI. században oly divatos köpülyözésen, klistélyozáson, fürösztésen, „megpároltatáson" (a mai gőzfürdő elődjén) kívül — fogat is húztak, meg vágott s lőtt sebeket is gyógyítottak. Fennmaradt például a XVI. századból a nagyhírű Borbély Simonnak a neve, akit az iratok „tudós mesternek" titulálnak s aki Nádasdy Ferencnek — a híres „fekete bég"-nek — volt az udvari borbélya. Róla írták, hogy a kitört vagy kificamodott kezet és lábat — „metéllés nélkül is meg tudta gyógyítani.") Csak a XVII. század végén ritkultak meg — török és magyar vitézek között — a párbajok. A Habsburg királyok halállal fenyegették meg azokat, akik személyes sérelmeik megtorlására párbajt szerettek volna vívni. Az erdélyi fejedelem, Apafi Mihály is a Habsburgok álláspontjára helyezkedett, amikor kiadta — 1682. augusztusában — híres hadiszabályzatát, melynek XIII. pontja így hangzott: „Haragból senki a táboron fegyvert ne fogjon, mert keze vágattatik el. Ha ki vért ont, meghal érette." A bajvívások, párviadalok, vitézi párbajok azonban folytak tovább. De mit a tiltó rendeletek és kemény parancsok nem tudtak megoldani, megoldotta az idő. A végvári katonák zsoldja elapadt, majd végleg elmaradt, az udvar nem -gondoskodott a várak erősítéséről, karbantartásáról és lőszerfel-élelmiszerrel való ellátásáról. A végváriak élére idegen kapitányokat állított a bécsi Haditanács, majd a várnépet is idegen zsoldosok váltották fel. A török-magyar párviadalok hősei, a végvári vitézek — idegenek lettek saját hazájukban, éheztek, nyomorogtak, szegény legényekké váltak. A nyomor, valamint a politikai és vallási üldözés azután lassanlassan megölte a vitézi lelkesedést. S ahol kenyér nincs, ott a lelkesedés is elül — mondja a régi mondás, s így nem csodálható, ha a vitézi szellemet csakhamar felváltotta az elkeseredés. Balassi Bálint, aki a végvári élet legtisztább visszhangja volt, még megérte ezt az elkeseredés-szülte bomlást és fájó szívvel énekelte, hogy „megolcsósodott a magyar vér!" Érdemes megjegyezni, hogy hazánkban éppen ebben az időben — tehát a XVII. síázad végén — jöttek divatba a pisztolybárbajok. Az első halálos pisztolypárbajt egy dragonyos zászlós vívta egy — ugyancsak — dragonyos hadnaggyal. A párbaj egy kis erdőben zajlott le. Pápa mellett. Mindössze egyetlen lövés dördült el: a hadnagyé. A fiatal zászlós — egy bizonyos Keczer Sándor — azonnal meghalt. (Következő számunkban: Párbajok — Rákóczi korában.)