A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-15 / 41. szám

\z úz'mteHh UzW <u q) c £ •H o o c "U o VI ai »o V) »o • ••• > \mm »0 cn O CL o Az egzisztencializmusról — korunk egyik legelterjedtebb idealista filozófiai irányzatáról — gyakran hangoztatják, hogy a tömegekhez olyan eszközök segítségével jutott, amilyenekkel egyetlen filozófiai irányzat sem rendelkezett, tudniillik, J. P. Sartre, A. Camus, G. Marcel, S. de Beauvoir és mások regényei, novellái színművei révén. Az effajta magyarázatban van némi igazság. Ám a többi mai filozófiai rendszer miért nem nyilatkozik meg hasonló mértékben a művészet nyelvén? Miért érzik sokan, olyanok is, magukhoz közelállónak az egzisztencializmus eszményeit, akik egyébként filozófia iránt alig-alig érdeklődnek? Az egzisztencializmus akárcsak a többi mai idealista filozófiai irányzat, a kapitalizmus általános válságának a korszakában keletkezett. Ellentétben a többi polgári filozófiai rendszerrel, az egzisztencializmus elismeri, hogy a polgári társadalom halálos betegségben szenved. Nem esik abba az illúzióba, hogy a kapitalizmus az általános jólét nem kapitalista társadalma felé halad. Ebben a tényben keresendő az egzisztencialista filozófia hatásának oka azok között, akik fokozatosan elvesztik a kapitalizmus jövőjébe vetett hitüket. Közülük sokan nem látják a kiutat a polgári társadalom jelenlegi válságából. A kiutat az egzisztencializmus sem látja, legalábbis nem a szociális átalakulásban. Az emberi lét értelmét az egyén szubjektumában véli felfedezni s mindenkit felszólít saját személyiségének kultiválására. E felhívást a csalódott emberi tudat pótmegoldásként fogadja el. Erre gondol E. Casztelli olasz egzisztencialista is, amikor azt állítja, hogy az egzisztencializmus nemcsak doktrína, hanem „a lélek állapota" is. Az egzisztencializmus a burzsoá társadalom jelenlegi kritikus helyzetét az emberiség totális válságává általánosítja. A kapitalista rendszer ellentmondásait nem mint történelmileg meghatározott (tehát átmeneti) ellentmondásokként magyarázza, hanem mint az ember antropológiai lényegében gyökerező örök és tragikus diszharmóniát. Ily mó-O. Brezina felvétele don a kapitalizmus sorskérdéseit az emberiség sorskérdéseivel azonosítja. Milyen talajban gyökerezik az egzisztencializmus által képviselt absztrakt humanizmus? Az államkapitalizmusban tovább erősödik a bürokratikus centralizmus, ami együttjár bizonyosfajta emberi manipulációval, az emberi magatartás és viselkedés megdolgozásával, mindenekelőtt a tömegkommunikációs eszközök révén. Rendkívüli módon megnőtt a reklám szerepe, amely jelentős hatással van a közvélemény alakulására. A kapitalista termelés lázasan teremt új és új látszat-igényeket. Az elidegenedés, amit nemrégen még csak spekulatív filozófiai kategóriának tartottak, szinte kézzelfogható, a köznapi tudat számára is nyilvánvaló tény lett. S ami ennél is váratlanabb; a kapitalista rendszer fokozódó „szervezkedése" meghatványozza a társadalmi fejlődés ösztönös erőit. Ez olyan képzetet kelt, mintha az emberek által létrehozott intézményes kapcsolatokat, a racionalista eszményeket az ösztönösség uralná. Az egzisztencializmus a kapitalizmus feloldhatatlan ellentmondásait az emberi társadalom és valamiféle absztrakt emberség közötti ellentmondásként kezeli. Ezzel magyarázható, miért h'rdeti, hogy szakítani kell az elszemélytelenedett társadalommal s az embernek vissza kell térnie önmagához, a valódi élethez. Az absztrakt polgári humanizmusnak ez a koncepciója sajátos módon a valóságot fejezi ki, hiszen a kapitalizmus valóban összeegyeztethetetlen az emberiességgel. Viszont a kapitalizmus bírálata ilyen pozícióból lényegében nem egyéb, a társadalmi szerveződés, szocialista kapcsolatok sokoldalú, fejlett (egyszóval modern) formáinak romantikus-nihilista elutasításánál. Az egzisztencializmus utópia: eszménye a társadalomban élő, de a társadalomban szabad egyén. A szociális viszonyok individualista kritikája így törvényszerűen szubjektivizmusba torkollik. Az ember szubjektumát az egzisztencializmus mint unikumot, megismételhetetlen létezést magyarázza, amely épp ezért a többi emberi individuumtól elha'tárolt, elidegenedett. A személviség önmegvalósításának feltételét az egzisztencialisták az objektív indokoktól független akaratban látja. Az emberi szubjektum valóban létezik és a legkülönfélébb módon nyilatkozik meg. Az egzisztencialisták viszont nem értik, hogy az egyén tudata, a valóság szubjektív tükröződése az egyénben bizonyos történelmi szituáció terméke. Az egzisztencialisták kizárólag az emberrel foglalkoznak, az önnön létezését átélő emberi szubjektummal, amely a születés és a halál között lüktet. Az embert igyekeznek megtanítani a halálról gondolkozni, hogy helyesen élhessen. Viszont nem látják az emberi létezésnek azokat a vonásait, amelyeket az embert és az emberek közötti kapcsolatokat deformáló kapitalista életmód eredményez. Az egzisztencializmus harcot hirdet az „absztrakció szelleme" ellen, tudniillik olyan bölcselet ellen, amely feladatául tűzte ki az embertől független valóság tanulmányozását. Szerinte a valódi filozófia a kutatást nem szűkítheti kizárólag tudományos problematikává. Azt a nyilvánvaló tényt hangsúlyozza, hogy nem minden ismeret tudományos. Léteznek az egyén számára rendkívül fontos, nem tudományos ismeretek is. Ismeretek, amelyeket az egyén nem könyvekből, nem a külvilág megfigyeléséből, hanem saját, intim „egzisztenciális tapasztalataiból" merített, abból, hogy minden egyes, megismételhetetlen szubjektum átéli saját létezését, érzi annak ideiglenességét, megismeri a félelmet, a szenvedést, küzd, szorong, remél stb. Eme általános ismeretek jelentősége a mindennapi életben kétségtelen. Csakhogy az egzisztencialisták—mindezt a tudománnyal állítják szembe, amely mellesleg nem ignorálja az emberek személyes tapasztalatait; sőt a társadalmi tapasztalatokkal is szembeállítják, amelyeket pedig a tudomány tanulmányoz, Az egzisztencialisták szerint a tudomány nem képes felismerni az emberi élet célját és értelmét. Szerintük a tudomány igazságai személytelenek, míg minden emberi „én" külön világot alkot, amely radikálisan különbözik minden más emberi szubjektum világától. Az egzisztencializmus ^alapvonása tehát a szubjektivizmus. Kiindulópontja a „lét" kategóriájának szubjektív-idealista magyarázata, mely szerinte nem aplikálható a valóság tárgyaira: azok vannak, de nem léteznek. „Csak az ember létezik", írja M. Heidegger: „A kő van, de nem létezik. A fa van, de nem létezik. Az angyal van, de nem létezik. Az isten van, de nem létezik". Az egzisztencializmus tehát a létezést kizárólag emberi tulajdonságnak tartja, amelyet leszűkít arra a tényre, hogy egyedül az ember éli át önnön létét. Ám az egzisztencialisták szerint nem minden átélés egyenlő a léttel. A külső világ átélése szerintük még nem létezés. Csak ha az ember a halál szemébe tekint, s ezzel tudatosítja saját végső lehetőségét, — a nemlét lehetőségét, létezik valójában, akkor nyer valódi életet. Ebből viszont az következik, hogy a valódi lét nem nyilvánulhat meg az ember társadalmi tevékenységében. Ezzel az egzisztencialisták tagadják az egyén létezését a szociális társadalmi kapcsolatok sokoldalúságában, annak ellenére, (vagy éppen azért) hogy teli tüdővel lélegzik, örül az életnek, küzd, szándékait megvalósítja, harcol, nem elégszik meg az elért eredményekkel stb. Mindez az antik szocializmus szellemében gondolkodó egzisztencialisták szerint csak külső empirikus létezés, az egyén elfeledkezése önmagáról, az én elvesztése. Szerintük az elidegenedést nem lehet megszüntetni. Ahogy azt Sartre egyik színjátékának hőse mondja: Nincs éden, viszont van pokol: a többi ember. Ilyen meglepő módon keverednek az egzisztencializmusban az absztrakt humanizmus és az antihumanizmus tendenciái, utóbbiak az emberiség szociális lényegét tagadva. Végső soron ez a koncepció M. Stirner anarchizmusába és individualizmusába torkollik: „Mi közöm nekem az általános boldogsághoz? Az általános boldogság nem az én boldogságom csupán az önmegtagadás végsó határa." S tovább: „Neked, mint egyénnek, semmi közöd más egyénekhez... " Az egzisztencialisták különféle koncepciói azt bizonyítják, hogy korunkban az ideológiai harc egyre inkább világnézeti harccá válik. Az a világnézet, amelyet az egzisztencialisták igyekeznek megindokolni, megfosztja az embert saját távlataitól, megsemmisíti saját erejében vetett hitét, s azt a hitét, hogy a társadalom ésszerűen is megszervezhető. Nem az ember erejében, hanem éppen esendőségében bízik, abban, hogy az emberi élet értelmét a haláltudat adja meg. Az ember támasza nem lehet a másik ember, hanem csak önmaga. Ez hát az egzisztencializmus „pátosza". Politikai szempontból az egzisztencializmus nem egységes. Néhány követője reakciós antikommunista, mások a haladó társadalmi erők oldalán lépnek fel. Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy egyes egzisztencialisták progresszív politikai álláspontja összhangban van filozófiai tanításukkal. Ez az irracionális, pesszimista, individualista filozófia nem lehet alapja a valódi és alapvető társadalmi változásért folytatott forradalmi harcnak. TEODOR OJZERMAN cikke nyomán h^fc; 10