A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-15 / 41. szám

Turcsan László rajza ANDREJ PLATONOV Az anya visszatért házába. Sokáig bolyongott, menekülve a németektől, de sehol sem tudott gyökeret verni a szülőhelyén kívül, s most hazatért. Kétszer is elhaladt a megerősített német állások mellett, mert az arcvonal itt girbe-görbe vonalban húzódott, s az öregasszony pedig a legközelebbi, egyenes utat választotta. Ott ment a mezőn bánatosan, hajadonfőtt, zavaros tekintettel akár a vakok. Nagy volt a bánata, vigasztalan a szomorúsága — az anya elvesztette valamennyi gyermekét. Roppant gyenge volt s úgy rémlett, csupán a mögötte fújdogáló csüggedt szél viszi előre az úton. Még egyszer viszont akarta látni a házat, ahol életét leélte, és azt a helyet, ahol gyermekei harcban hulltak el, vagy kivégezték őket. Az öreg anya visszatért otthonába, de az otthon most teljesen kihalt. A szegényes, agyaggal tapasztott, sárgára festett kis családi ház, téglából rakott kéményével együtt régen földig égett a németek tüzétől, s csupán fűvel benőtt, megszenesedett romjai maradtak meg, elpusztultak a szomszédos lakóházak is. Meghalt az öreg város, félelmetes csend borította vidéket, köröskörül messzire el lehetett látni a néma tájon. Az anya leült a kihunyt tűzvész kellős közepén, és otthonának hamvait kapargatta kezével. Egy fiatalasszony lépett hozzá, a volt szomszédnője, Jevdokija Petrovna, akinek régebbi csinosságából, teltségéből semmi sem maradt, legyengült és elcsendesedett. Az asszony két kiskorú gyermekét bomba ölte meg, amikor menekült a városból, a férje pedig nyomtalanul eltűnt. — Isten hozta, Marija Vasziljevna — mondotta a fiatalasszony. — Te vagy az, Dunya? — fordult felé Marija Vasziljevna. — Ülj csak le, hadd beszélgessek el veled. Dunya melléje telepedett. — A tieid mind meghaltak? — kérdezte halkan az öregasszony. — Mind — válaszolta Dunya. — S a tieid is? — Mind, senkim sincs — mondotta Marija Vasziljevna. — A két fiam itt a veteményesnél esett el. Mindkettő a munkászászlóaljba jelentkezett, amikor a németek Petropavlovkából a mitrofanovi országútra törtek ki... Én meg a lányommal menekültem, amerre a szemem látott. A németek a lányomat is megölték, a levegőből, egy repülőbombázás alkalmával... Én meg visszajöttem. — Hát mi mást tehetnél! Én is csak így élek — mondotta Dunya. — Azenyimek a földben, s a tieid is ott vannak... Én legalább tudom, hol fekszenek, oda vonszolták őket, valamennyit és ott temették el, itt voltam, saját szememmel láttam. Először is megszámolták a halottakat, valami jelentést írtak, a sajátjukat külön fektették, a mieinket pedig elvonszolták oda messze. Azután a mieinket pőrére vetkőztették, és az így zsákmányolt holmiról leltárt készítettek. / — S ki ásta meg a sírjukat? — nyugtalankodott Marija Vasziljevna. — Mélyre ásták? — Ugyan, dehogy volt az mély! — közölte Dunya. — Egy gránáttölcsér — ez lett a sírjuk. Oda dobálták őket egy rakásra, de nem fértek be. Ekkor egy harckocsi gördült végig a síron, a halottakon, s utána befektették azokat, akik megmaradtak. Nem szívesen ásnak azok, sajnálják az erejüket, alig-alig lapátoltak egy kevés földet rájuk. — Az enyéimet is megnyomorították a tankkal, vagy pedig fölülre tették az éppen maradottakkal? — kérdezte Marija Vasziljevna. — A tteidet? — mondotta Dunya! — Azt bizony már nem néztem... Ott a veteménvesek között, egész közel az úthoz, fekszenek valamennyien. Ha odamész, meglátod. Két ágból keresztet fontam és a sírra tettem. Estefele Marija Vasziljevna feltápászkodott, elbúcsúzott Dunyától, és megindult az alkonyatban arra, amerre két fia feküdt. Marija Vasziljevna odaért a város peremén húzódó veteményeshez. Itt valaha kertészek laktak apró kis faházakban, és abból éltek, amit kis kertjük termett. Most itt semmi sem maradt meg, és a föld felszínét tűz perzselte fel. A veteményesből vezetett a mitrofanovi országút a síkságra. Az út két oldalát valaha lombos fák szegélyezték, de a lombokat letördelte a háború, csak csonkokat hagyott meg; leverő látványt nyújtott ez a néptelen országút, úgy hatott, mintha a világ vége egynéhány lépésnyire lenne. Marija Vasziljevna odaért a sírhoz, ahol a két vékony ágból font kereszt állott. Az anya leült a kereszt tövébe: ez alatt feküdtek a meggyilkolt, meggyalázott pőrére vetkőztetett gyermekei, akiket idegen kezek dobtak az enyészetnek. Leszállt az este, majd az éjszaka is. Az őszi csillagok úgy fénylettek az égen, mint a kisírt és az ámulatból tágra nyílt jóságos szemek, mozdulatlanul fürkészték a sötét, keserű földet, amely mindent el akart nyelni. — Ó, ha élnétek — suttogta az anya halott fiainak a földbe —, ha élnétek mi mindent elvégezhetnének, ó mennyi megpróbáltatást kibírnátok! De most már, most már meghaltatok, hol az az élet, amit nem éltetek le. ki éli majd le helyettetek? Hány éves is volt Matvej? A huszonharmadikba lépett, Vaszilij meg a huszonnyolcadikba. Lányom pedig tizennyolc éves, most lenne a tizenkilencedikben, éppen tegnap volt a születésnapja... Megfogta sírhalom rögeit, majd arccal rájuk borult. Csend honolt a földben, semmi sem hallatszott. — Alszanak — suttogta az anya —, senki sem mozdul. Marija Vasziljevna felemelte fejét a földről: úgy rémlett, hogy lánya szólítja. Hívja anélkül, hogy egy szót is kiejtene, mintha csupán gyenge leheletével szólítaná. Az anya körülnézett, látni akarta, honnan szólítgatja lánya, honnan száll szelíd hangja — a csendes mezőről, vagy a föld mélyéből, vagy a magasságos égből, arról a tündöklő csillagról. Hol lehet most az ő elpusztult lánya? Avagy nincs sehol, és az anya csupán révületében hallja a hangját, amely mint régi emlék csendül fel szívében? Az anya elbóbiskolt és elaludt a síron. A háború éjféli pírja messze vonult, és ágyúmoraj hallatszott onnan, ahol az ütközet kezdődött. Marija Vasziljevna felébredt, s a pírban fürdő égre emelte szemét, és hallgatta az ágyúk szapora lihegését. „A mieink jönnek — gondolta. — Bár minél gyorsabban itt lennének." Az anya ismét lehanyatlott a puha sírhantra, hogy közelebb kerüljön elnémúlt fiaihoz. Némaságuk szörnyű vád volt a gyilkosok ellen, szörnyű bánat az anyának, akinek emlékében ott élt még gyermeki testük illata és élénk szemük színe... Délfelé az orosz harckocsik felbukkantak a mitrofanovi országúton, és a veteményesek mellett megálltak motorvizsgálatra és benzinvételezésre. Az egyik vöröskatona otthagyta a harckocsit, hogy egyet járjon a békés napfényben fürdő földön. A két ágból font kereszt mellett egy öregasszonyt pillantott meg, arccal a földre borulva. A vöröskatona föléje hajolt, figyelte lélegzését, azután hanyatt fektette és a bizonyosság kedvéért fülét az öregasszony mellére szorította. „Szíve megállt" — döbbent rá a vöröskatona, s tiszta vászonkendőt borított a boldogult kisimult arcára. — Nyugodj békében — mondotta a vöröskatona búcsúzóul. — Bárkinek is voltál az anyja, de nélküled immár én is árván maradok.