A Hét 1971/2 (16. évfolyam, 27-52. szám)

1971-10-08 / 40. szám

Vitek Lajosné MUDr. Nagy Ágoston főorvos Tankó Barnáné Nemsokára a szobából kijön a beteg, s-utána a főorvos, — Tessék, parancsoljanak — mondja. — Mivel szolgálhatok? — Hogy érzi magát a hétszázéves városban? — Megszerettem, megszoktam. — Itt született? — Nem, Komáromi (Komárno) vagyok. 1957 szeptember elején kerültem ide. — Az orvosoknak manapság nincs valami sok szabad idejük. De ha mégis akad, hova megy legszívesebben? — Ami kevés szabad időm van, azt leginkább otthon töltöm. Ha kimozdulok, akkor valahová víz mellé megyek pihenni. Csak sajnos a komáromi viszonyokhoz mérve itt bizony annak szűkiben vagyunk. — Milyen az osztály ellátottsága? — A körülményekhez képest jó, nem panaszkodhatok. Lényegében mindaz, ami a gyógyításhoz szükséges, rendelkezésünkre áll. — Még egy utolsó kérdés: milyen a hétszázéves város Idegállapota? — A város idegállapota kielégítő. Prandl Sándor felvételei Hetedii Az ablakhoz állok, s mint a pani ma-mozi homorú vásznán a sz film, félkör-ívben elém tárul csak az egész város, hiszen a peremén kom, ami most nem azt jelenti, c hajdan: tudnivaló, hogy az új, r lakótelepek a városok szélein szí rodnak gomba módra. Innen a ma ból a tetők dominálnak. Az előté 1 félős juhokként összebúvó régi h kókat látni, odább a tengerből szi ként emelkedik ki egy-egy müem épület csücske-szöglete, két tem% s oldalt a füstölgő, magas kémén Itt bal kézre, szinte karnyújtásn\ épülő toronyházak. S az egész látk azúrkék búra borul: a tiszta ősz ég. A Rima mögöttem csobog, a zon túl; hétszáz éve nyaldossa a v északnyugati szélét. Azt kérditek, miért szeretem e várost? A sziv mély örvényeiből bukkanhat fel egyszerre mindéi pálca váratlan intésére. Nehéz a laszt megfogalmazni. A város ol mint egy szép, de bonyolult lelkű nő, s a szeretett nő iránti vonzalm sem könnyű megindokolni. Azért retem ezt a várost, mert évekkel előtt, amikor egyszer a városker sétáltam, Tompa bronzszobra le. rám magas talpazatáról, s azt mon „Fiam, csak énekeljetek." Azért sz tem a városomat, mert ha a régi megyeház előtt elmegyek, mindig tőfi árnyalakja toppan elém a hc lyos kapubolt alól: csizmáján az szágút pora helyett csillagpor szi zik. Itt választották meg 1845 tiszteletbeli táblabíróvá. Azért sí tem a városomat, mert a régi gin zium környékén járva a kisdiák 1 száth jut eszembe, Kiss József kc balladája, Pósa Lajos, Jesenskf) olykor fülemben zümmögnek Krasko szép verssorai. Valamenn szült s beköltöztünk, az felejthetetlen marad. • A kórház idegosztályának folyosóján csend van. A betegek a padokon ülve várakoznak. Mi is várakozunk. Az előbb már váltottunk néhány szót Nagy Ágoston főorvossal. — Mindjárt jövök — mondta —, még van egy betegem. A cukor-, sör- és malátagyár Trochová Zuzana A gömöri tetőkről széttekintvén... Amikor csillagfényes szeptemberi estéken fellopózkodtunk az új gimnázium tornyába, hogy egy csillagvizsgálónak kinevezett messzilátón keresztül szemügyre vehessük a hunyorgó tájat, Kerekes tanár úr felkiáltott a kertjéből: - Mit látsz? — Rimaszombatot — feleltük dermedten, mert a tanár úr a piros tetőcserepeket tán még a diák életénél ls Jobban féltette; aztán nekiszegeztük a távcsövet a pokorágyi dombnak. A tanár úr feladta a pótkérdést: — Milyen a város odaföntről? — Gyönyörű — szóltunk már bátrabban, pedig a sárgafényű ablakok cifrázta városból legfeljebb a házak gerincét s a kertek fáinak sejtelmeit láthattuk kirajzolódni. De a város, így, a csillagok reszketeg hunyorgásában is gyönyörűnek tetszett. £s gyönyörűnek akkor is, amikor egyszer, sokkal később, a Jánosi utcai öreg, kiszolgált gimnázium keshedt falépcsőin kerestem az elődök lábnyomát. Az áporodott lépcsőházban ugyanúgy bujkált a félhomály, mint ama szeptemberi éjszakákon a modern tetőről pillantva szét, mégis azt éreztem, hogy ez a félhomály a fizika földöntúli erejében, sugaras fénnyel töri át a múltat, élesen tűz be minden sarokba. A sarokban azoknak emléke rejtőzik, akiket e szóval illettünk: „eleink". Valahányszor pedig a Szinyec-hegy tetejére szuszogtunk, s a vadászbáz tornácán megpihenve zsákot bontottunk, a fenyők oxigénjétől részegen faggattuk egymást: - Mit látsz? - Gömört! Ügy véltük, hogy az egész megyét ölelhetjük át: a Rimát, a Sajót, a Királyhegyet a s Dobócai síkot, a jégbarlangot s a balogi várat, múltat, jelent, jövőt is egyszerrf. Minden népét, s minden történetét. A természetet s az enibert. Két derűs népfajta sokszor küzdelmes, mégis napsugaras lelki ötvözetét. — Milyen a hegytetőről Gömör? — Gyönyörű. Elfogult vagyok. Nekem ma is Nyustya a legszebb falu, Rimaszombat a legszebb város és Gömör a legszebb táj. Lelke rajta, aki szülőföldjét nem Ily részrehajlóan szereti. Rimánál—Sajónál folyó édesebben nem csacsog, szlnyeci bükköknél fa különbül nem susog. Ennélfogva az én szememben az emberei is a legkülönbek. A régmúlt apák, édesanyák s a jelenben élők. Mert ml, gömöriek ls adtunk valakiket a világnak. Nein is kell magasról izétpillantanl, csak a közélet, a gömöri történelem piacáról venni számba azokat, akik e tájról indultak, netán ide is tértek vissza, vagy más vidékről Jővén, itt találtak otthont. Fölötte sok lenne a számuk, ha mindannyiukat összeolvasnék, hiszen Gömör—Kishont nemcsak természeti kincseivel lehetne önellátó, hanem embereinek szorgalmát, tanulságát, gazdag lelki világát, hírnevét tekintve is. És ebben az „első városok" egyike — (legalább öt „első városa" van Gömörnek) — Rimaszombat vezet. Hiszen, csak mint hivatalos város hétszázéves, ez Időtől számítódik rangja. Településnek viszont már többezer esztendős. Amikor a római léglók a ma Rimának nevezett folyócska völgyében a kvádok nyomába kerekedtek és aranybányájukat védvén őrtornyot emeltek a Szinyec oldalában: már szorgos népeket találtak itt. A múzeum tárlóit hívhatom tanúknak. E sorok papírra vetője ugyanis nagy elődök tiszteletében nőtt föl. Gyerekkora girbe-gurba utcájában Tompát, Pósát, Ferenczy Istvánt, Blaha Lujzát, a táblabíróvá választott Petőfit — (akit szintén gömöriek becsültek embernél nagyobbra) — vagy a tudós Hatvani Istvánt szinte mindennapi társként emlegették. Bátran hihette a gyermek: nem emlékképpen, hanem eleven valóságként élnek ezek közöttünk. Igen; a szükséges és fölötte megbocsátható lokálpatriotizmus először a „jubiláns" rimaszombatlakra tűzzön rá fényével. íme, néhány tudós: Hatvani István, a XVIII. század egyik legfelvilágosultabb magyar elméje, neves külországi egyetemeken tanult orvos, debreceni profeszszor, akit diák-tréfák ördöngös hírbe hoztak, mivel korát megelőzően foglalkozott nagy értéssel az elektromosság tudományával. Deesy Borbély Sámuel, orvos, bölcsész, történész, aki 27 éven át szerkesztette a XVIII. század végén s a múlt század elején a Bécsi Magyar Kurírt s aki a testőr-írók egyik legjelesebb munkatársa volt; Osmanográfiája ma ls f" „alapkönyve" a törökök történeténei néprajzának, földrajzának. De Itt vanna a gimnázium e századelői évjárataina kiváló tudósai, a Fábry-tanitvány Richte Aladár kolozsvári botanika professzoi Szabó-Patay József a híres zoológui a Magyar Nemzeti Múzeum állattárána sokáig igazgatója. Bár nem itteni szüle tésű, de itt tanult a nemrég elhunyt kivál kémikus Buzágh Aladár és a legfiatalab nemzedék több ízben kitüntetett jelése gemeri (Sajógömör) születésű Kisfalud Lajos, a gyógyszertantudomány európs hírű művelője is. S ha tudósokról emlékezünk meg: n feledjük a múlt század második feléne egyik legkiválóbb pedagógusát, akirf Mikszáth is csak meghatva tudott emlé kezni: Fábry Jánost, a nagyhírű botanl